Ma a kultúra áldozata lettem. Már végeztem a péntek délutáni bevásárlásommal, és épp az alkoholmentes sört vettem meg a sarki közértben, amikor is rádöbbentem, hogy még mindig nincs júliusi VOX-om. Ezért azonnal elloholtam a metróvégállomásra, holott egyértelműen látszott, hogy hamarosan kitör a vihar.
Nem is úsztam meg: épp mikor leemeltem a VOX-ot a polcról, úgy elkezdett esni, amilyent egyedül a 2006. augusztus 20-i katasztrófakor tapasztaltam. De mivel kétszáz méterre voltam a lakástól, gondoltam, nem érdekel, hazaindulok…. Hiba volt. Olyan szinten esett, hogy azt szavakkal le sem lehet írni, és akkora széllökések voltak, hogy komolyan félni kezdtem. A szemüvegemet a kezemben kellett vinnem, mert semmit nem láttam. A járdaszigeten állva hallottam ugyan a villamos csöngetését, de hogy jön, azt még szemüvegben sem láttam, akkora volt az eső és a szélvihar. Mindenem csuromvíz lett. De nemcsak a felsőruházatom, hanem a melltartóm, a bugyim, az intimbetétem (!), a frissen vásárolt VOX, a félórával korábban vásárolt csoki, sőt az eddig vízhatlan fotóstáskám is, és a benne lévő papírok (szerencsére semmi fontos). Hazaérve elsőnek a mobil után kaptam – annak, hála az égnek, semmi baja nem volt.
Utálom, ha csalódnom kell egy filmben. Lehetőleg nem is nézek meg olyant, ahol ez előfordulhat. Az acélemberhez sok bizodalmam volt, főleg mert Zack Snyder rendezte, aki korábban a Watchment is, ami az igen komoly kedvenceim között szerepel.
A Watchmen volt az egyetlen olyan film, ami annyira megfogott, hogy megvettem az alapjául szolgáló képregényt, felnőtt életemben az egyetlent. Tetemes összeg volt, de nem bántam meg. Zseniális az ötlet, a rajzok jók, a szövege pedig irodalmi szintű. Ez egy felnőtt képregény, valamiféle irodalmi top 100-as listán is rajta van, igazi regények között. Rorschach azóta nálam minden idők kedvenc képregénykaraktere (igen, megelőzve Batmant, Supermant és az összes többit!) Walter Kovacs az elveivel, a monológjaival, a tintafoltos maszkjával… és a filmben talán még ennél is jobb volt a figura. És a Komédiás! Mindkét karakter 100 %, mindkét alakítás 100 %, így Az acélemberhez – ami a legfrissebb Superman-feldolgozás lenne – nagy reményeket fűztem.
Sajnos csalódtam. Utálok filmekben csalódni… Érdektelen volt a főszereplő, nem tetszett a sztori, unalmas volt az egész film… persze látványos, és azért nem volt teljesen rossz. Például a papa, Russell Crowe nagyon tetszett (szinkronhangjával, Kőszegi Ákossal együtt), na de ezen kívül… A kritikák még dicsérték a főgonoszt is, hát szerintem az sem volt valami nagy szám. Én magam is gonoszabb tudok lenni ennél, ha csak egy kicsit feldühítenek.
A film háromnegyedénél azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim és azt várom, hogy vége legyen és hazamehessek :-( Ezentúl még jobban megfontolom, mire ülök be, pedig esküszöm, gondosan utánaolvastam az előzetes kritikáknak. Holtig tanul az ember.
De pozitív csalódás is ért. Születésnapomra kaptam meg az Ártatlan c. krimit, ami a húsz évvel ezelőtti Ártatlanságra ítélve folytatása. Az első részt nagyon szerettem, és épp most, nyaralás alatt újraolvastam (remélve, hogy nemsokára a folytatást is olvashatom), és így húsz évvel az első olvasás után is jó. Az egyetlen hátránya, hogy az első borítón Harrison Ford életnagyságú fotója van, a hátulján pedig Harrison és a szeretője, miáltal sajnos nyilvános helyen kicsit kínos olvasni, legalábbis számomra. De a sztori nagyon tetszik, és borzasztó ügyes a megoldása.
Féltem, hogy gyengébb lesz a folytatás – ami napjainkban játszódik, tehát már 60 éves a főhős –, de ugyanolyan izgalmas és feszült. Minden reggel rosszkedvűen tettem le a könyvet, és munka közben azt vártam, hogy végre hazamehessek és olvashassam tovább. Ha valami sok gondolkodást nem igénylő munkám volt – ami nálam nem ritka –, azon agyaltam, hogy vajon ki lehetett a gyilkos, ki próbálta meg másra kenni és hogyan, az ég szerelmére, vagy egyszerűen csak ’olyan depi voltam, hogy majdnem öngyi lettem’?...
Bér még mindig csak a könyv kétharmadánál járok, szóval előfordulhat, hogy a végét esetleg összecsapta vagy elcseszte az író, én pedig pofára fogok esni, de őszintén szólva ezt azért nem hinném. Sok mostanában olvasott skandináv kriminél jobb.
Barbival napokon keresztül agyaltunk a Nagy Csütörtöki Hadműveleten. Jövő csütörtökön ugyanis már sokan szabadságon lesznek nálunk, aki pedig nem, az elmegy egy egész napos programra. De mivel nem maradhat üresen az osztag, arra az egy napra szabadságról berendelik pont az iroda szégyenfoltját, a tirpák Marit, akit rajtam kívül még kb. mindenki más is rühell, az egyetlen főnök(helyettes)asszony kivételével, aki valamilyen homályos oknál fogva kedveli, egyedül ezért nem rúgták még ki.
Barbi és én csak háttérszemélyzetként funkcionálunk, így szakmai téren nem tudunk síkra szállni, ha aznap netán kéne. De ettől a nőtől agyvérzést kapunk mindketten. Ha csak ő meg mi lennénk bent, a., egész nap nálunk ülne és pofázna – természetesen csak szegény Barbinak, aki diplomatikusabb, mint én, és így mindenkivel jóban van, vagy b., kölcsönkérné Barbi univerzális belépőkártyáját, és órákon át azzal csatangolna a városban. (Még ha a szobájában ülne és egész nap nem jönne elő, nem is bánnánk, ha itt lenne, de egy idő után biztosan ráunna a pasziánszra és a csokizabálásra.)
Két napon keresztül terveket dolgoztunk ki, és próbáltuk négyszemközt kapni a főnököt, hogy meggyőzzük, gondolja meg magát a berendeléssel kapcsolatban. Rengeteg érvet összeszedtünk: hogy Marit mindketten nehezen viseljük, és egy paraszt; hogy más osztályoknál is előfordul, hogy egy napig nincs szakmai dolgozó; hogy Mari amúgy teljesen hülye a szakmához, még a saját szűkebb szakterületéhez is; hogy az ügyfeleket úgyis mindig csak kirúgja két perc alatt, erre mi is képesek lennénk; hogy csak lejáratja a részlegünket, ha netán hirtelen elhívnák valami fontos helyre és neki kellene képviselnie az egész csapatot (horrorba illő lehetőség). Én még azt is felvetettem, hogy ígérjünk a főnöknek csokit vagy más finomságot, ha megváltoztatná a döntését.
Sajnos, kétnapi tervezgetés ide vagy oda, a hadművelet kudarcba fulladt: a főnök kereken megmondta, hogy kell valaki aznapra, és csak ez az ősparaszt érhető el. Különben ő is rühelli, és boldogan kirúgná. Kecsegtetően hozzátette még, hogy ha Mari aznap valami szakmai hibát vét, akkor fegyelmit ad neki.
Ez utóbbi jólesett a gonosz lelkünknek, bár Barbi is, én is csak azokkal gonoszkodunk, akik teljesen megérdemlik, sosem öncélúan. De ez sajnos azt is jelenti, hogy jövő csütörtökön mégiscsak el kell viselnünk, hogy a full üres folyosón csak mi ketten leszünk, és ez a bunkó, aki ha uncsizik, majd átjön minket fárasztani :-(
A hétvégi születésnapi zabálások után ezen a héten határozottan visszavettem az evésből. Nem egyszerű. Főleg a finom édességek hiányoznak. Azonban a mérleg lassan, de biztosan mutatja, hogy jó úton járok (vasárnap 52,6, csütörtökön 52,1, ma
Szerencsére az alkoholt sem kívánom – ami szintén hizlal –, az alkoholmentes sörben pedig feleannyi a kalória, mint a rendesben, ezért mivel a sör ízét szeretem, péntek és szombat esténként egy-egy dobozzal nyugodtan betolhatok. Segít elaludni, nyilván a komló végett. Bár ezen a héten valahogy nem is voltak alvásproblémáim: estére rendesen elálmosodtam, és egy felébredéssel (WC) végigaludtam az éjszakákat.
Vajon ez az öregedés vagy a kevesebb evés hatása? …
