Pocsék hangulatom volt a nap első felében, és ez sokáig így is maradt. Aztán, ahogy ez néha megtörténik velem, egyszerre kellemesebbé váltak a dolgok és most, késő este, már egész jól érzem magam. Bár gyakrabban alakulna így!
A születésnapi kétségbeesés átfordult valami apátiába, egyszerűen semmihez nem volt kedvem az elmúlt pár napban. Nem voltam igazán depressziós, de legszívesebben csak punnyadtam és aludtam volna. Ebben biztos közrejátszott az is, hogy drasztikusan csökkentettem a kalóriabevitelt, és nyilván legyengültem egy kicsit, valamint meleg is van. Ennek ellenére munkába kell járnom, szóval nem ereszthetem el magam.
Reggel, hogy felrázzam magam a rosszkedvből, belepillantottam a legutoljára, igen kalandos módon (fórumtagok összefogásával) letöltött Anthony-filmbe, ami már komoly koncentrációt igényelt, mivel francia nyelvű volt, angol felirattal. De igen bájos volt (Tony és Brigitte Bardot nagyon aranyosak együtt), így kissé jobb kedvre derültem.
A metrón azonban visszatért a borús hangulatom, eltöprengtem, hogy hová is tartok – azonkívül, hogy munkába – és mi lesz velem, és már alig vannak haverjaim, szinte csak a tesómék. Egy csomó embert már rég nem hívtam vissza, vagy más okból nem beszélünk… ez nagyon nem jó.
Ekkor valaki a vállamra csapott a mozgólépcső alján. Kati barátnőm volt, akivel húsz éve ismerjük egymást, bár most már ritkán találkozunk, de akkor mindig fél napon keresztül beszélgetünk. Azok közül a régi haverok közül való, akik előtt nem kell megválogatnom a témákat vagy a szavaimat (kevés ilyen van – talán már ő az egyetlen). Tehát, aki előtt nyugodtan lehetek hülye p*csa, hülye gondokkal…
Így munkakezdés előtt 5 perccel csak pár mondatot váltottunk (mindketten el fogunk késni, de kit érdekel, július közepén?), de megállapodtunk, hogy két hét múlva összefutunk és hosszan dumálunk.
Ettől a találkozástól megint kicsit kellemesebben éreztem magam, aztán az irodában minden összejött. Folyton csörgött az átkozott telefon; hülye üzeneteket hagytak felettünk álló, de seggfej emberek; ostoba és mézesmázoskodó protekciós ügyfél jött, akit nem küldhettem el az anyjába. A főnök egyszerre kétféle melót kért tőlem, és mindkettő technikai nehézségekbe ütközött. Az egyikhez kénytelen voltam Barbi segítségét kérni (íme, itt a példa, hogy mi lenne velem ilyenkor, ha ő nem lenne itt??) Meleg is volt, sok kolléga gyűlt körém, marhára ingerült és rosszkedvű voltam. Sőt rágózás közben még a nyelvemet is elharaptam, és rohadtul fájt.
Hála az égnek, vagy rájöttek már a többiek, hogy engem ilyenkor a legjobb békén hagyni, vagy ennyire félnek tőlem :-), de a lényeg, hogy senki nem cseszegetett, hogy mi bajom van, hanem szépen békén hagytak. A sok melónak köszönhetően gyorsabban is telt az idő; a gyomrom is összeszűkült annyira, hogy a minimális evés ellenére kevésbé voltam éhes, mint tegnap ilyenkor. Úgy déli tizenkettőkor vettem észre, hogy kicsivel jobb a hangulatom. Elintéztem ezt-azt, aztán kimentem közértbe és drogériába (zabkorpáért), és mire visszatértem, már negyed három volt. Nagyon szeretem a munkanapnak ezt az utolsó szakaszát, kizárólag azért, mert ez az utolsó szakasza.
Ekkorra már el is múlt a rosszkedvem – nem teljesen, de tőlem a részeredmény is szép – pár poén is elhangzott, mert délután már a főnöknek sem volt munkakedve (július közepén ki csodálná?). Én például ittam egy zöld teát, és rettenetesen fintorogtam, amin a többiek dőltek a röhögéstől, mert nem tudták, hogy a teába előzőleg a saját hajszálam esett bele, amit nem vettem észre, és most majdnem lenyeltem :-)
Munka után repesztettem haza, már amennyire magassarkú szandálban lehetett, mert öcsémet vártuk. Tőle mindig jobb lesz a hangulatom (kivéve, ha depressziós vagyok és azon agyalok, mi lenne velem nélküle – de ilyesmire inkább nem gondolok). Most jól eltársalogtunk, amikor szóhoz jutottunk anyám mellett. Engem a legjobban az dobott fel, hogy az idei erdélyi utazás is szóba került. Ők most külön mennek egy nagyobb csapattal, amibe én már számszakilag sem férnék bele, de ami jobb, ősszel elképzelhető egy második utazás, ahová csak négyen mennénk, apám és mi hárman. Annyira szeretném Faternak megmutatni Erdélyt (hogy beszélek…. mintha az enyém volna, vagy onnan származnék) – szóval, én már négyszer voltam ott és imádom. Illetve ez enyhe kifejezés, mert inkább olyan, mintha a második hazám lenne. Vagy még ez is túl enyhe kifejezés: úgy érzem, mintha az első ottlétemkor a szívemből egy darabot kivágtak volna, és az most mindig ott dobogna a vendéglátónk kőasztalán. Szó szerint így érzem, bármilyen hülyén hangzik is.
Viszont egyedül nem merek Erdélybe menni (Balatonra is csak félve), apámmal kettesben pedig további kockázatok merülnének fel. Több mint tíz óra vezetés, valamint részemről a navigálás … ez utóbbi a Balatonnál még elmegy, de Romániában nem vállalnám. Én most, ha minden jól alakul, van rá reális esély, hogy valamikor ősszel négyesben kimegyünk!
Borzasztó boldog lettem, mert már kezdtem titokban elbúcsúzni ettől a lehetőségtől. Pedig félre van téve rá a pénz és a szabadság, de hát nem rajtam múlik. És az évi egy Erdély ugyanúgy a bioritmusomhoz tartozik, mint az évi egy Balaton. Ha valamelyik elmaradna, azt nagyon rosszul viselném. De egy balatoni nyaralást mégiscsak pár kattintás megszervezni, viszont Erdély a távolság és a helyi viszonyok miatt nagyobb falat. Nagyon rossz évem lenne az, amikor nem mehetek Erdélybe. Az igaz, hogy az arra összegyűjtött pénzem megmaradna, viszont idegösszeroppanást kapnék, ez teljesen biztos.
Az öccs látogatásakor kajáltam is, egy teljes adagot, sőt még csokit is, talán ennek is volt hangulatjavító hatása. De ha mérleget vonok a mai napból, mégis inkább a pozitív dolgok vannak túlsúlyban: találkozás Katival, találkozás Öccsel és sógornőmmel, erdélyi utazás reális lehetősége, információ erdélyi ismerősökről, Főnök két napig nem lesz bent,
Lehet, hogy holnap reggelre visszasüppedek az apátiába – sosem tudhatom előre – de legalább ma este nem teljesen nyomott hangulatban fekszem le. Tőlem ez is szép eredmény.
