A sivatagban legalább éjszakára lehűl a levegő, itt még akkor sem… 20.36-kor 32 fok van az erkélyen. Fizikailag bírom, de nyűgös, türelmetlen és ingerült vagyok egész nap. A menstruációm is pont ma kezdődött :-( Inkább bele se gondolok, milyen lesz a következő két nap, szintén 39-40 fokban…
Mégsem a hőség nyomaszt lelkileg a legjobban, hanem az, hogy Tesómék Erdélyben vannak, és én nem vagyok velük. – Illetve mire ezt megírom, már talán haza is indulnak… sokat vártam, hogy írjak erről, mert nem akartam sem sértettnek, sem erőltetetten vidámnak látszani.
Az persze jó, hogy legalább ők ott vannak. Így egy kicsit olyan, mintha én is ott lennék. Öcsém végül is a lényem egy része, olyan értelemben, hogy közel érzem magamhoz. Majd elmesélik, mi volt, mutogatnak fényképeket és az nagyon jó lesz.
Két dologtól óvtam őket előzőleg, a túlzott száguldozástól és a medvéktől, ehhez képest már odafelé volt egy gyorshajtásuk, később pedig találkoztak medvével is :-D Én bezzeg eddig még csak a medve nyomaival, konkrétabban medveszarral találkoztam az erdőkben, bár azt hiszem, jobb is így.
Másfelől viszont fáj, hogy ÉN nem vagyok ott. Igaz, hogy összesen tizenegy (!) fős a társaság most. Ennyi ember egy fürdőszobára és egy kerti budira kicsit sok; én még akkor is vacilláltam, amikor „csak” hatan mentünk – komolyan hetekig sorakoztattam magamban az érveket és ellenérveket, és végül elmentem. Talán az volt eddig a legjobb erdélyi utam. (Ha már fürdőszobát említettem, meg kell jegyeznem, hogy természetesen menstruáltam.) – Lehet, hogy az akkori vacillálásért büntet most a sors.
Szóval, idén, ezzel a 11 fős tömeggel, ha hívtak volna, valószínűleg akkor is lemondom – de csak a létszám miatt, meg azért, mert elvileg őszre be van tervezve egy második út is, ahová majd Fatert is vinnénk, hogy végre ő is lássa Erdélyt. De az az igazság, hogy nem is hívtak.
Nem azt mondom, hogy engem kötelező elhívni Erdélybe, de ha már egy ekkora társaság összeverbuválódott, elméletileg elfértem volna, csak egy darab ember vagyok, nem hozok magammal aktuálispasit +1 főnek. Imádom Erdélyt, amióta először ott jártam, és oda macerásabb eljutni, mint Balatonra; vagyis eljutni még el lehet vonattal, de onnan csillagtúrákat tenni és kiruccanni kocsi kell – és társaság, a hangulat végett –, és ez olyan jól adta magát eddig Tesómék társaságával, akik 1-2-3-4-….akárhány fővel úgyis minden évben kimentek, és akkor az utolsó négy évben én is velük.
Az természetes, hogy az összes költséget szétosztjuk és minden rám eső közös kiadást fizetek, erre a célra minden évben hülyegyerek módjára egy kinyithatatlan malacperselyben gyűjtöm a készpénzt :-) Amit utazás előtt hagyományosan kalapáccsal feltörök, és az egy év alatt összegyűlt zsé jóformán fedezi az én részemet.
Sőt olyan is volt, hogy nálam rengeteg, még itthon kiváltott román készpénz volt, és én kölcsönöztem lejt a társaságnak, amikor épp kellett. És adtam zsepit meg fogkrémet azoknak, akik „csak öt bugyit csomagolnak, szinte nincs is poggyászuk”, csak zsepit felejtettek el hozni. És mosogatok reggeli után (ezt anyám meg ne tudja valahogy). Tehát nem vagyok egy teljesen haszontalan tagja a csapatnak. Még a pofámat is befogom, és nem engem kell hallgatnia a tömegnek.
Tudom, hogy ezt olvasni fogják, akiket érint, és hogy ez bunkón hangzik. De hol legyek őszinte, ha nem a saját blogomban?? Haverjaim, akiknek egy sör mellett kiönthetném a lelkemet, mostanra elfogytak, Tesómék nincsenek itt, így kénytelen vagyok ide leírni, amit gondolok.
Ja, és erről a témáról Barbinak sem beszéltem. A munkahelyi barátságokkal résen vagyok (vannak rossz tapasztalataim): megbízom benne, de hátha elszólja magát véletlenül valakinek, akinek nem kéne. És akkor kiderül, hogy én, aki minden évben repesve várom az erdélyi utat, és gondosan tartalékolok két hét szabit, és hangosan hirdetem, hogy oda akkor is elmegyek, ha mindenki más konkrétan meghal az irodán és én vagyok az egyetlen hadrafogható ember – , szóval hogy én itt ülök a 40 fokos Budapesten, miközben a szokott társaság most éppen Erdélyben van.
Pont azon a héten, melynek végén ők indultak, náluk töltöttem két napot, és rohadt jó volt. Ittam alkoholos sört is (nem magamtól, kínáltak), alaposan beszélgettünk, és az édes Salátát, kutya unokahúgomat is annyit simogathattam, amennyit akartam… szóval jó volt, leszámítva, hogy óránként jöttek a telefonok a társaság tagjaitól, és ment a tervezgetés, hogy mit hozzunk, kit vigyünk, mi fér a csomitartóba, kit hol szedjünk fel. Fizikailag vágytam rá, hogy beüljek a kocsiba két tömött sporttáskámmal, vizespalackommal, fényképezőgéppel, és tíz órán át poshadjak a hátsó ülésen, hogy végül az erdélyi kertben szálljak ki, ahová egész évben vágyódtam…
Elmehetnénk Faterommal kocsin, de 1. neki azért túl hosszú lenne az út, 2. annyira azért nem bízom a reflexeiben, 3. én magam sem ismerem annyira az utat, hogy végignavigáljak, 4. nem tudom átvenni a vezetést, ha ő elfáradna.
Elmehetnék egyedül – ez Tesómék kedvenc érve –, de amennyire irtózom bizonyos társasági helyzetektől, annyira irtózom bizonyos helyzetekben az egyedülléttől. Ezt magyaráztam nekik, de nem akarták megérteni…
Egyedül elmegyek moziba, színházba (fel sem fogom, hogy van, akinek meg EZ a nehéz dolog!), elmegyek egyedül Balatonra (háromnapos hosszú hétvége egyszer már volt), de az ország keleti felén, aztán Románia felén át egy vonaton, egymagam a poggyászommal, az 53 kilómmal, a kiszámíthatatlan vasúti csatlakozásokkal?? Még a balatoni vonatot is néha kettéválasztják Székesfehérvárnál, mi van, ha Constanţában vagy Bukarestben kötök ki?
De ha mégis simán megérkezem, és kiveszek egy szobát, egy hétig tekeregjek Csíkszeredában? Imádom persze a várost, de még van vagy hét stabil hely, ahová minden évben el kell mennem, vagy meghalok (hm, ha az idén kimarad, lehet, hogy tényleg meghalok?) Kocsim nincs. Mehetek busszal, de nem bírom a rázkódó, gyorsan száguldó járműveket, és az erdélyi sofőrök nem a finom vezetésükről híresek. Nem veszélyesen vezetnek, de baromi gyorsan. Kevés cikibb helyzetet tudok elképzelni, mint hogy pánikrohamot kapjak egy erdélyi távolsági buszon :-)
Miért nem szállok meg a szokott helyen, E.-nél? Ez Tesómék másik kedvenc kérdése volt, és én sem értem igazán. Hiszen az az a hely, amire az év minden egyes napján, kivétel nélkül, legalább egyszer gondolok, és amikor ott vagyok, az olyan, mintha hazaérkeztem volna. E. is szívesen látna (ööö – legalábbis asszem…) Nincs hely, ahová jobban vágyódnék, és mégis képtelen vagyok rá, hogy lebonyolítsak pár telefont, vonatjegyet vegyek, csomagoljak és odamenjek. Még mindig megvan a szabim és a félretett pénzem is.
Amikor társasággal vagyok, akkor én csak ellappangok a sarokban, max. néha beleszólok a beszélgetésbe. Az nekem pont megfelel. De ha egyedül lennék, akkor beszélgetni kellene. Nem mintha E. egy locsogós ember lenne :-), de azért több napot szó nélkül mégsem lehet eltölteni. És azt hiszem, itt a gond.
E.-t én annyira tisztelem és szeretem, hogy attól félek, ha egyedül, Tesóm, sógornőm vagy a többi haver fedezéke nélkül kellene beszélgetnem Vele vagy a többi kedves, ottani emberrel – egyszerre észrevennék, hogy igazából nem vagyok senki. Nem tudok mit mondani. Nem vagyok senki, csak a munkám, a látott filmek, az olvasott könyvek, a családom; valójában olyan vagyok, mint egy kamera egy filmben: nem szereplő, egyszerűen senki. Főleg hozzájuk képest, akik sokkal nehezebb körülmények között élnek, és mégis olyanok, amilyenek ♥, és mégis én vagyok az, aki mindenért picsogok. Attól félek, hogy ezt meglátnák, és ezért, így, nem merek odaállni eléjük egymagamban.
… Persze sosem lehet tudni, lehet, hogy egyszer mégiscsak valami csoda történik és nekidurálom magam, ha kellő lökést kapok… Végül is egyszer elmentem én már sörért is teljesen egyedül a falu másik végére :-)
