Újra megfogadtam, hogy lehetőleg nem nyáron mondok fel legközelebb. Ha tőlem függ. Erre a mostani nyárra nagyrészt ez nyomta rá a bélyegét. Nyaralás után még dolgoztam, aztán pár nap szabit kivettem a részarányosból, de nem az összeset, mert minek? Bejött közben az állati hőség, a lakásban sem lehetett megmaradni – holott hol van ez a lakás a korábbi albérletemtől, ahol nyáron nem ment 30 fok alá a hőmérséklet!
Egyedül nem megyek strandra, pár napos nyaralást lefoglalni már késő volt, különben is drága, zsúfolt, no meg hőség van.
Különben is sok minden aggasztott. Simán ki tudok-e lépni, nem lesz-e gond az elszámolással (= sétálópapír), a cafeteriát hogyan kell visszafizetnem (csekken? vigyek magammal pár százezret kápéban az utolsó napon?), és persze főleg az új munkahely aggasztott. … Ahogy közelgett a belépés időpontja, rajtam szorongás vett erőt.
A tanulnivalók, amiket a személyzetis megküldött és amikből „az első napokban” vizsgáznom kell majd, otthon hevertek és én szorgalmasan tanulgattam is. Az őrzésbiztonsággal kezdtem, nem tudom, miért. Nagyjából felfogható volt, ne hagyjuk őrizetlenül az irodát, és mit csináljunk, ha bombafenyegetés jön telefonon. Aztán a tűz- és munkavédelem, jó, ez értelmes dolog és már tanultam. No de a 84 oldalas informatikai szabályzat egyrészt kurva hosszú volt, másrészt iszonyú száraz és unalmas. Rengeteget szenvedtem vele. És persze nem tudhattam, mennyire lesz kemény a vizsga ezekből, így a nyári felmondási-szabadságos időm egy részét a tanulásra fordítottam, vagy az azon való szorongásra.
A szabi első napján a Lukácsban jártunk reggel, Faterral. Először a Velibe akartam menni, egyedül; úgy terveztem, hogy az úszómedencében rengeteget úszom majd, utána pedig, ahogy beáradnak a turisták, áttérek a meleg vizű medencékre. Szerencse, hogy a honlapjukon rákerestem, nyitva van-e az úszómedence délelőtt, mert valamiért rémlett, hogy hátha nem. Jól tettem, mert az egész Veli nincs nyitva (a külső közönségnek) délelőtt! Remek… Ezért aztán Fatert hívtam fel, hogy akkor menjünk a Lukácsba, mert ő ott jól kiismeri magát, míg én tutira eltévedek.
Természetes, hogy ezen az egy napon, amikor részben szabadtéri strandolás volt a programom, hirtelen lehűlt az idő és annyira hűvös volt odakint, hogy nekem kellett szólnom pár hossz után, hogy menjünk a melegebb vizekbe, mert fázom :-( Egész héten 30+ fok volt, meg másnap is, csak pont ezen az egy napon nem, délután amúgy Zsuzsival Libegőztünk, szintén hűvös szélben.
Másnap Kecskemétre utaztam le, csak úgy körülnézni. Már voltam itt, és kellemes volt. Most beültem rögtön az első fülkébe, mert itt közel van a vécé. A vonat indulása előtt 30 másodperccel felszállt egy cigány család, babakocsival, benne csecsemő plusz egy 4 év körüli kisgyerek, és természetes, hogy azonnal az én fülkémbe kellett betelepedniük, ahol eddig mindössze egy srác volt rajtam kívül.
Így a fülke rögtön tele lett, komfortérzet nuku. A cigány pasi kétpercenként kisétált a folyosóra és az ablakon nézett ki, majd vissza; a nő kajálni kezdett, a négyéves pedig összevissza rohangált a fülkében. A szülei magasról le sem szarták, az anyja szó szerint rá sem nézett, csak unottan kibámult az ablakon, miközben csámcsogott. Annyit szólt a kölyökre, hogy a cipős lábát ne tegye fel az ülésre, különben mintha ott se lett volna szerencsétlen.
Olyan nyomasztó volt a helyzet, a nagy „családszerető” népek, amikből mindkét szülő fosik a gyerekre, ráadásul ugye szorongás is támadt bennem, nem kérnek-e hirtelen egy kis aprót; így nemsokára kimentem a vécére és nem is jöttem vissza, hanem átültem egy másik fülkébe.
Ott is egy család volt, de azok normálisan beszélgettek egymással. Én ezen a ponton le mertem volna fogadni, hogy a cigányok is pont Kecskeméten fognak leszállni – így is lett, noha a peronon leszálláskor nem láttam őket, de ahogy jöttem ki az állomásépület női vécéjéből, na ki áll ott az előtérben, ha nem a cigányasszony (amelyik le se szarja a gyerekét).
Ez rögtön megalapozta a hangulatot. Jó, szerencsére nem késeltek meg.
A telefon GPS-ét követve besétáltam a városközpontba. Ekkor már kellemesen sütött a nap, sőt, szinte már kicsit túlságosan is. Sétálgattam a városközpontban, nézegettem a látnivalókat, sms-t írtam a mutternak, aztán egyszerre megláttam a vonatos cigány családot, amint ők is a főtéren sétálgatnak. Hát baszki, nem egynapos sétálásra jöttek le ezek is! Mert ha rakanyakhoz jöttek volna, célirányosan mennek, vagy már azokkal együtt lennének. Még csak az hiányzik, hogy a hazafelé menő vonatomon is ott legyenek.
Rosszkedvem lett, és ráadásul hőség is. Nem ám tegnap lett volna meleg, amikor a Lukácsban úszom… Az én gyors tempómmal a legfontosabb látnivalókat hamar megnéztem, a távolabbi látnivalókhoz pedig most már túl meleg volt. Július, Alföld... Elhatároztam előzőleg, hogy bemegyek a plázába ebédelni, de még volt a fornettimből és nem is voltam éhes. Így csak a Café Freibe ültem be forró csokira. És eldöntöttem, hogy a tervezetthez képest egy korábbi vonattal megyek haza. Így már indulás előtt kukkantottam be a H&M-be, és legszívesebben elhalasztottam volna mégis az indulást, mert marha sok szuper cucc volt ott. De aztán mégis kibaktattam a pályaudvarra. A vonat késett, de legalább volt ülőhely. Hazamentem, és rendeltem egy pizzát.
Következő hétfőn – szintén szabadságnap – Pécsre utaztam. Még nem volt az a 40 fok árnyékban-idő, de azért elég meleg volt, így gondoltam, Pécs még éppen „belefér”.
A vonat sajnos ideiglenesen Kelenföldről indult, amit egyáltalán nem ismerek. Előző nap odamentem jegyet venni, és elszörnyedve láttam, hogy a „Kelenföldi pályaudvar” az gyakorlatilag csak egy aluljáró. Például WC nincs. (Szerencsére Fornetti és Lipóti van!) Az ember vagy az Etele Plázában pisilhet, vagy a buszpályaudvar vécéjében. Remek!
Másnap reggel időben kiértem Kelenföldre. A reggeli tömeg meglepett, mert azt elfelejtettem, hogy hétfő reggel 7.30-kor alighanem sok munkába induló ember lesz… Mentem a buszpályaudvar vécéjébe (nagyon küszöbön állt a menzeszem, így fontos volt a dolog). Az InterCityn már elfoglalták a helyemet, de nem szóltam, mert egy párocska csaj tagja ült ott, és ha felállítom, ülhetek a faszija mellett Sárbogárdig. A mögötte lévő hely szabad volt, oda ültem, azzal, hogy ha felszáll annak a helynek a jogos gazdája, elhajtom a kistyúkot az én helyemről. Szerencsére ezek leszálltak Sárbogárdon, én pedig átültem a valódi helyemre.
Az út amúgy jól telt, főleg mert ment a klíma. Pécsre érkezve haboztam, igyak-e kávét, de természetesen – naná! – úgy döntöttem, hogy igen! Mentem a bevásárlóközpontba, amit már ismerek, és ott a Freiben ittam egyet. Aztán sétáltam. Persze, már kezdett meleg lenni, egyébként is, Pécs, nyáron… De legalább itt voltam, mit csináljak szabi alatt, poshadjak Pesten, mint mindig?....
Ahogy legutóbb, felsétáltam a Tettye utcán, megpihentem a romoknál, néztem a kilátást, aztán egyszer csak észrevettem, hogy mögöttem, a hegyoldalban van egy kisebb kilátópont. Hmmm… Először nem akartam felmászni, de a GPS szerint könnyű útvonal van arra. Én pedig ráérek. Így átvágtam az úton és követve a GPS tanácsait, balra felhaladtam arra a kis kilátópontra. Persze ez a hegytetőtől még igen messze volt, de azért innen is el lehetett látni marha messzire, és nagyon szép volt, csak közben még nagyobb lett a hőség.
Leereszkedtem és a Magaslati úton caplattam tovább, ami folytatódott egy másik útban, amiről egy ponton letértem balra, vissza a városközpont irányába. Nagyon tetszett, hogy a GPS mutatta, merre járok, és nem kellett térképpel szarakodnom.
Visszamentem a plázába és ettem egy jó kis rántott húst, amin tejföl és sajt volt. A túrázás után nagyon jólesett. Ezután desszertet akartam, és tépelődtem, hol és mit egyek, végül úgy döntöttem, hogy a sétálóutcán lévő Freiben eszek citromos sütit. Így is lett, sőt amint megláttam a hónap kávéjának a hirdetését, hirtelen azt is megkívántam, így még azt is ittam, pedig nem terveztem. Ez egy jegeskávé volt és nagyon jólesett a rohadt melegben, meg eleve a Freiben is jó kis légkondi volt.
Ezután már csak sétálgattam a belvárosban, figyelve az időt, hogy a vonatindulásra időben visszaérjek. Vettem egy pékségben egy croissant-t, hogy majd a vonaton megeszem, de nem kívántam, így otthagytam, végül másnap reggelire ettem meg és nagyon finom volt.
A vonaton hazafelé nem volt klíma. Pedig ekkor már melegebb volt, mint reggel, amikor volt klíma. Ki érti a MÁV gondolkodását…
Budapestre érve éreztem, hogy mintha most kezdődne a menstruációm igazán, de gondoltam, hátha kibírja hazáig. Azonban a metrón éreztem, hogy ez bizony már kezdi. Mivel a metrótól még félóra hazáig, akár gyalog, akár busszal, kiugrottam a metróból és be az Allee-ba, ahol betettem egy betétet. Ezzel megszakadt a hazaút, viszont tudtam némi Szamos sütit venni magamnak ;-D
Volt még egy nap szabim, amikor csak sétálgattam, illetve az Ázsia Centerben jártam kis színházi táskát venni, mert a régi már úgy szétfoszlott, hogy a születésnapi Operaház Fantomja előadásán majd’ kisült a szemem (csak akkor vettem észre, hogy milyen állapotban van). Viszont normális (hosszú fülű, bérletzsebes, ezüst fémrészű!) táska az istennek sem volt a városban, ezért mentem most ki az Ázsiába, hiába volt 40 fok árnyékban, mert tudtam, hogy ott sok a táskás. Valóban, majd’ belefulladtam a bőség zavarában, és végül meg is találtam az ideális színházi kistáskát.
A szabadságnapok között még bejártam melózni. Hála a jó égnek, Annamária hiába jött vissza a betegácsiból, de július végén két hét szabira ment, pont az én utolsó két hetem alatt, így mégis csönd és nyugi volt pont a legstresszesebb, aggódós két hétben! Munka is volt, de őszintén szólva leszartam. Sokkal jobban aggodalmaskodtam a leendő új melóhely, az oktatási anyagok meg a kilépés várható macerái miatt. A munkával épp csak annyit törődtem, hogy a főnökhelyettes csaj befogja (= "ne hagyjak ott hátralékot a szabis napok előtt") – így összecsaptam úgy-ahogy, és kész.
A vagyonnyilatkozat érdemi részét is összeírtam időközben. A NAV honlapjáról kiírtam a bruttó jövedelmemet és az adót, melyek különbözete kiadta a nettót, ezeket szépen feljegyezgettem magamnak azzal, hogy majd alkalomadtán kitöltöm magát a nyomtatványt is. Húzódoztam ettől, mert két példány, és kétfajta nyomtatvány; az összesen négy, így – szokás szerint – az utolsó napra maradt. De sikerült! A belépéskor derült ki, hogy meg se nézik, csak elteszik zárt borítékba. Ha ezt tudom, nem stresszeltem volna. Mármint ezen.
