Miután hirtelen igen sok szabadidőm lett, elhatároztam, hogy elmegyek Sopronba a szokásos 2 éjszakás kiruccanásra. Tavaly február elején voltam, gondolva, hogy olyankor igazán nincsenek sokan, de sajnos épp akkor volt ott egy sakkcsapat ÉS egy focicsapat is, szóval teltház volt.
De azt mondta a recepciós, hogy januárban néha csak 2-3 db vendégük volt.
Na – mondtam magamban most – akkor ez tökéletes, megyek januárban. Szabit sem kell kivennem. Méghozzá minél előbb (= most), mert utána már elég hülyén fog kinézni, ha állásinterjúra behívnak, én pedig lemondom, hogy izé, de épp Sopronba utazom aznap…
Így az első pihenős hetemen ugyan nézegettem álláshirdetéseket, de még nem jelentkeztem sehová. Lefoglaltam a szállást ehelyett.
Ahogy közeledett az idő, elkezdtem aggódni, mert mégiscsak január van, hideg tél, Sopronban még hidegebb… De szerencsém volt, mert csodálatos idő volt a három napom alatt.
Csak épp aznap volt nagyon erős szél, még itt Pesten is, hát még Sopronban, ahol egyébként is folyton fúj a szél. De ezt csak akkor írta meg az időjárás-jelentés, amikor már két nap választott el az indulástól. Mindegy!
Becsomagoltam a lehető legminimálisabb cuccokat, de persze így is nehéz volt a sporttáska… Vittem nescafét is, mert még emlékeztem a tavalyi sorbanállásra a kávégép előtt, ahol mintegy 15-20 fő focis és sakkos gyerek állt előttem.
Az indulás reggelén otthon úgy eltököltem az időt – habár percre pontos menettervet készítettem magamnak –, hogy jó öt perccel később indultam, mint akartam; de olyan loholva mentem (a troliban nem bíztam meg a reggeli csúcsban, helyette gyalogoltam), hogy az indulástól addig, míg odaértem a Keletihez, lecsekkoltam a vágányszámot és kiálltam az épület elé telefont nézni, mindössze 33 perc telt el :-)
A vonaton a Cari Morát olvastam, de annyira nem tetszett, mint A bárányok hallgatnak-sorozat. Már 50 oldal után sejtettem, hogy el lesz passzolva a Vaterán.
Csodás napsütésben érkeztünk meg Sopronba, és rögtön meg is vettem a hazafelé szóló vonatjegyet (a vonaton még vacilláltam, hogy melyikkel menjek). Ahogy kiléptem az állomásépületből, a szél majdnem elvitt. Csak azért nem vitt el, mert ott volt a vállamon a 15 kilós táska… Nagyon jó. A soproni IC sosem késik, most is beért 11.38-ra, de a szobámat csak 14.00-től lehet elfoglalni… Étterembe nem akartam menni – azt a teljes, következő napomra tartogattam – így csak kószáltam a városban, elmentem az Ibolya-tóhoz, onnan felhívtam Fatert; ettem pár szemet a fornettiből, aztán nagy kerülővel, az Erzsébet-kertet is útba ejtve, lassú lépésekkel haladtam a Szieszta felé. Közben meg-megállva, cikkeket olvasva a telefonon.
Még útközben bevillant, hogy te jó ég, mi lesz, ha tényleg csak 2-3 vendég lesz az egész szállodában… Jó, utálom a tömeget, de a feltűnést még jobban, és ha rajtam kívül alig lesz ember, akkor tök feltűnőnek érzem magam.
Ez az aggályom eloszlott, amikor megláttam, hogy a parkolóban minimum 10 db kocsi áll. Na mi a fene, hát hol van az a „januárban néha csak 2-3 vendég van?” :-D
Becsekkoltam, megkaptam a szobakulcsot, felmentem a szobába. Röviden leültem enni még pár fornettit és kicsit olvasni. Most egy vékony olasz nyelvkönyvet is hoztam, és saját magam legnagyobb meglepetésére, még ebből is olvastam nem is keveset.
A hagyomány szerint megérkezéskor fel szoktam mászni a Károly-kilátóhoz, de már elmúlt 14.00 óra, az pedig a net szerint télen 15.30-kor zár. Most mit rohanjak? Majd felmegyek holnap… De ha már itt a hegyen vagyok, vissza nem térek a városba. Eldöntöttem, hogy megint végigmegyek a Várisi sétaúton, amit csak tavaly fedeztem fel.
Amilyen hülye vagyok, otthon hagytam a túratérképet, pedig közvetlenül indulás előtt eszembe jutott, hogy el kéne vinni, de „Á, minek!” felkiáltással nem hoztam. Pedig most milyen hasznos lenne, mert ezer jó kis turistaút van az erdőben! De térkép nélkül nem merek rámenni. Még a végén átmegyek Ausztriába, és/vagy sosem találok vissza a hotelhez.
Azért a Várisi sétautat simán végigjártam „emlékezetből”, és mert ez elég jól ki van plakátolva, nem úgy, mint a Ciklámen. Útközben pihenésként a telefonon rákerestem a táncos Aliyevre. Kíváncsi voltam a szülinapjára (nem derült ki), hogy meleg-e (nem derült ki), hogy van-e olyan fotója, amin 60-nál fiatalabb és úgy-ahogy helyes. Ilyent nagy nehezen találtam, de azon meg nem annyira balett-táncosnak látszott, hanem inkább KGB-ügynöknek :-D Abba is hagytam a keresést, de azért aznap álmomban előjött, és valami távolsági buszt vezetett, pedig az átkozottul veszélyes :-D
Az erdei séta után még kolbászoltam kicsit a Lővér körúton, várva, hogy bealkonyodjon és kigyúljon a közvilágítás, mert azt imádom, de most már ’sajnos’ később sötétedik, és hullafáradt voltam a rengeteg gyaloglástól, így visszatértem a szállodába.
Mire eljött a vacsora, iszonyú éhes lettem. Rendesen szedtem a kajából és fel is faltam, szerencsére jó kis nyers saláta is volt utána. Desszert nuku, mert hoztam magammal egy tábla Milkát, ami a szobámban várt, az esti sörrel együtt :-)
Zuhanyoztam, megittam a sört, olvastam a Cari Morát, ami tényleg nem nagyon tetszett. De ha már elhoztam… Szerencse, hogy hoztam mellé egy Agatha Christie-t is.
Elég vacakul aludtam, háromszor is felébredtem. Ebből az utolsó az ébresztőm szólása előtt egy órával volt. Mert sajnos a reggeli 7.00-től volt, nekem pedig az a kényszerem, hogy rögtön 7.00-re lemenjek, miután már megtapasztaltam, hogy 7.05-re néha már elfogy a rántotta, illetve minél többen vannak lent, annál többet kell sorbaállni a kávéhoz.
Egyébként a szobában olyan kellemes meleg volt, amitől már teljesen elszoktam. Nem volt ugyan hőség, de én itthon igyekszem spórolni a fűtésen, és csak akkor kapcsolom rá a gázkonvektort, ha már nagyon fázom, így többnyire 19-20 fok van. Itt a szállodában pedig normális emberi hőmérséklet volt, ami nekem már melegnek érződött – úgy kellett aludnom, hogy levettem a zoknimat, ami szeptember óta nem fordult elő! :-D
A reggeli roppant kellemes volt, és még utána a szobámban feketén megittam egy pohár magammal hozott nescafét, mert 1. dehogy fogom én ezt hazacipelni, 2. dehogy veszek én a városban +1 kávét (amin lehet, spórolnom kell most, ugye).
Jó sokáig punnyadtam, zuhanyoztam, aztán elindultam. Először felmásztam a Sörházdombi-kilátóba, mert az közel van, és úgy ereszkedtem le a városba. Nem akartam nagy városnézést csapni, mert a főbb részeket már ismerem, és inkább majd délután, az erdőben terveztem többet kószálni. De azért sokat sétáltam, és mikor megéheztem, betértem a szokásos Gyógygödörbe.
Itt is az a meglepetés ért, mint a szállodában: attól tartottam, hogy majd alig lesz vendég és feltűnő leszek, de épp az ellenkezője volt: csak egy szabad asztal volt (a ’szokásos’ helyemen). Oda leültem. Fura, micsoda népvándorlás van itt, januárban! Azt hittem, ilyenkor full kihalt minden ilyen turistás hely.
Elképesztő finom volt a kaja. Fizettem, még tettem egy-két kanyart a városban, aztán felfordultam a Szieszta felé.
Mivel előző éjjel vacakul aludtam, arra gondoltam, talán a sör – is – lehet a ludas. Ezért úgy döntöttem, ma nem veszek sört, és anélkül alszom. Így nem volt indok, hogy egyáltalán felmenjek a szobámba, mielőtt nekivágnék a hegyi ösvényeknek, ezért csak beugrottam a hallban lévő vécébe pisilni (ezt az erdőben mégsem lehet hosszú Wellensteyn kabátban, pláne télen, amikor nincs levél a bokrokon, és 300 méterről meglátják az embert…) A recepción sajna nem a jól ismert pasas volt, hanem valami új, húszéves csaj. Ez csak annyit látott, hogy bejön egy nő a hotelbe, és pisil a vécében. Gondoltam, azt gondolja, hogy valami pofátlan turista vagyok, és megfordult a fejemben, hogy vajon illik/kell-e szólnom, hogy „Én itt lakom amúgy, csak most nem megyek fel a szobámba!”, vagy ez gyerekes? Végül nem szóltam semmit, mert gondoltam, majd délután megismer. De azért kicsit kellemetlen helyzet volt. Vagy csak úgy éreztem.
Most felmentem a Károly-kilátóig azon az erdei úton – sárga háromszög – amit nemrég ’fedeztem fel’. Igen hamar felértem, mert rajtam kívül ott nem volt senki, és hirtelen félni kezdtem a vaddisznóktól és szörnyektől (de azok sem jöttek). A kilátó még nyitva volt, de hirtelen eldöntöttem, hogy nem megyek most fel. Minek? Már voltam fent télen, nyáron, ősszel; csak kiadom a pénzt most, hogy nincs munkám. Inkább visszasétáltam a betonúton a parkoló felé. Itt fent bezzeg már volt egy csomó ember, családok is gyerekekkel.
Kiértem a parkolóhoz, továbbmentem a Récényi úton, és befordultam a Ciklámenre, amit már ősszel szépen felfedeztem :-D Nem akartam természetesen végigmenni rajta, csak egy kicsit. Most éppen itt sem volt senki rajtam kívül. Itt-ott jó kis sár volt az ösvényen, úgyhogy néha inkább az út szélén, az avarban gázoltam. Mikor elkezdett félelmetes lenni a nagy üres erdő, visszafordultam. A Récényin kb. a parkolóig mentem, de még mindig kellemes délután volt, ezért balra kunkorodtam és a sárga kereszten mentem egy darabig. Most bezzeg kellett volna a túratérkép, de itt volt turista rajtam kívül, és tudtam, merről jöttem, tehát vész esetén bármikor visszafordulhatok. Mentem, mentem, és kilyukadtam a Fáber-rétnél. Hú de szép volt! Ezt feltétlenül fel kell majd keresnem, ha már lesz levél a fákon, és nem lesz ilyen vacak tocsogós sár az ösvényeken.
De ekkor már kezdett leereszkedni a nap a fák teteje fölött. Szépen visszafordultam, és újra megérkeztem a Récényi úti parkolóhoz.
Eldöntöttem, hogy a Ciklámenen megyek lefelé, mert az gyorsabb, és mégiscsak az erdőben megy, tehát szebb is. Mentem, mentem, ekkor már igazán alkonyodott, és a ciklámen itt sem volt ám minden fán feltüntetve…. Legalábbis így lefelé. De azért nem tévedtem el. Sikeresen leértem a Lővér körútig. De nem tértem rá, maradtam a Ciklámenen, és végigmentem a végégig, ahol a buszforduló van. Ott mentem csak ki az útra, és lefelé gyalogoltam, a Vas Gereben utcán, és ezen a napon végre elcsíptem az alkonyatot és a közvilágítást idekint, Sopron tetején, a Lővér körúton :-D Elégedetten visszasétáltam a szállodába, miközben majd’ lerohadt a lábam a mai rengeteg gyaloglástól, ami persze hasznos volt, csak éppen most leginkább forró gyógyvizes fürdőben akartam volna ázni. De a szobában sajna csak zuhanyfülke volt.
Ahogy visszatértem a szállodába, láttam, hogy – Murphy!! – tinédzser sportolócsapat csekkolt be… Ez nem lehet igaz! Hát a Sziesztába mindig ilyen kis csürhék költöznek, és mindig akkor, amikor én is itt vagyok?!
Ezért már korán, 18.00-ra lerohantam vacsorázni, hogy megelőzzem az éhes kamaszsereget, és mázlim volt, mert még ekkor nem jöttek le, csak mi, többi normális vendég. Befaltam a vacsit, és épp akkor jöttek a kölykök – persze seregesen, nem ám egyesével –, amikor már kifelé mentem.
Amikor a mai hosszú túra után levettem a hótaposómat, megdöbbenve tapasztaltam, hogy vizes a zoknim! Nem akartam hinni a szememnek; győzködtem magam, hogy csak megizzadtam, de tudtam, hogy nem. És a másik is! Wtf?! :-(
Ezt a túracipőt csak nemrég vettem!! – Jó, ahogy most utánagondolok, igazából már két éve is megvan, de olyan újnak érződik… És bazmeg, hát azért HÓTAPOSÓ, hogy NE ázzon be! És meleg legyen! Eddig olyan sirály volt, belül bélelt, kívül vízálló; és most, hogy még csak nem is vízben vagy hóban jártam vele, csak simán erdei sárban, beázik! Ráadásul még csak nem is térdig sárban gázoltam órákon keresztül, hisz utálok sárban járni, hanem amikor csak tehettem, letértem a sárból az avarba vagy a kavicsokra… A kurva anyját a Decathlonnak; de persze még jó, hogy viszonylag olcsó volt, és nem valami ötvenezres cipő ázott át, hanem csak ez a 11.900 F-tos bizbasz…
Hazaúthoz persze ugyanezt kellett felvennem, mert nem hoztam más cipőt, és még két napig tartott, míg otthon teljesen kiszáradt! :-(
Tesóm mondta, hogy van ilyen, még Zétény gumicsizmája is átázott egyszer, ők sem akartak hinni a szemüknek. Alaposan megvizsgáltam a kurva hótaposót, de nem találtam rajta semmiféle lyukat vagy repedést. Olyan, mintha szivacsos módon áteresztené a nedvességet, mint a szar Deichmannos saját márkás „sportcipőm”, ami egy-két évig kóser volt, aztán megszívta magát alulról vízzel, tényleg mint egy mosogatószivacs.
Nagyon csikorgattam a fogamat.
Szerencsére aznap este kiolvastam a Cari Morát, már nagyon elegem lett belőle (aki még nem olvasta: nem veszített semmit), elkezdtem az Agatha Christie-t. Noha sört nem ittam, azért nem aludtam 100 %-osan jól, de legalább nem háromszor ébredtem fel éjjel, csak kétszer.
Most, mivel itt volt a tinédzsercsapat, már a reggeli első pillanatára le akartam érni. (Ezek együtt laknak; felébred a Jázmin, felrázza a Csengét, aztán a Timikét meg a Zoét, visonganak és ugrándoznak, mire felkel a Dzsesszika és az Írisz is; és ugyanez a fiúk szobájában, és az eredmény az, hogy mind a 20 db tinédzsergyerek egyszerre leárad visongva a reggelihez). Hogy ezt megelőzzem, 6:58:50 volt, mikor már a lépcsőn szaladtam lefelé.
Ennek ellenére mire az étterembe értem, a rántottából már csak 1 köbcenti volt. Elszörnyedve láttam, hogy a tinédzsercsürhe már lejött – mikor?! 7.00-től van a reggeli! –, ott ül mind egy külön asztalnál és eszi az én rántottámat :-( Mindegy, szedtem virslit meg sajtot, csapoltam kávét, és amíg ezeket elnyámmogtam, újratöltötték a rántottát szerencsére, és szedhettem abból is egy becsületes adaggal.
A szobában megittam a maradék nescafémat feketén, zuhanyoztam, olvasgattam. A tervem az volt, hogy hamar kicsekkolok, lerohanok a városba, és a Lipótiban veszek valami vonatra való kaját, meg két nosztalgiakiflit vacsorára és másnap reggelire, és akkor soproni kiflim lesz otthon :-)
A 10.21-es vonatra vettem jegyet, ehhez képest kiszámítottam, mikor kell elindulnom, hogy kicsekkoljak és leérjek kényelmesen a Lipótiba, onnan meg vissza a pályaudvarra. Azonban mikor lementem a recepcióhoz a csomagommal, a kis tyúk nem volt sehol!
Vártam, vártam, vártam; semmi, le-föl sétálgattam, hátha a hátsó szobában van, vagy a vécén, de semmi… telt az idő, én pedig annyira rá voltam állva a Lipótira, hogy teljesen kétségbeestem, hogy most a kis luvnya miatt kútba esik a kiflis tervem… Eltelt még akárhány perc, végre a kis kurva előmászott a liftből és szép kényelmesen jött a pultjához. (Eddig azt hittem, a recepciós azért recepciós, hogy kb. mindig ott legyen, kivéve WC.)
Nagyon dühös voltam, mert bezzeg tegnap, amikor beszaladtam délután pisilni, akkor ott tudott ülni a helyén a kis kurva és elítélően nézni, de bezzeg MOST, amikor FONTOS lenne, hogy a helyén legyen, most elmászkál locsogni a takkerekkel. Miért nem tegnap délután locsogott, amikor igazán nem igényeltem, hogy sasoljon…
Amíg a kis ribancra vártam, eltelt jó tíz perc, plusz a fizetés, úgyhogy hirtelen marha kevés időm maradt vonatindulásig. Kurva anyját ennek…. Igazán gyorsan gyaloglok, de azért a Sziesztától lerohanni a vasúti átjáróig – még jó, hogy vonat legalább nem jött – onnan a Várkerület elejéig, onnan a Lipótiig; hát kis híja volt, hogy fel nem adtam az egész projektet. De végül épp elértem a Lipótit a tervezett időben. Persze, az meg tele volt öregasszonnyal, akik fejenként 5-6 féle péksüteményt akartak…. Mindegy, végül sikerült a kifli- és sajtos rúd vásárlás, és repesztettem vissza a pályaudvarra. Legalább a 10.000 lépés ma biztosan meglesz :-D Még vécére is tudtam menni, és így is elértem a vonatot.
Hazaérkezés után még sétáltunk Faterral a Rózsadombon, és még kora este futottam is egyet, mert így terveztem el, szóval igazán sportos napom volt.
De ezen az átkozott hótaposón ki vagyok akadva, azóta sem tértem magamhoz a méregtől…. Most megint nincs egy normális téli csizmám, ami meleg és vízhatlan is!!!
