Évek óta tervezem, hogy egyszer majd, nyaraláson kívül is, leruccanok Badacsonyba egy napra: reggel oda, este vissza, közben megmászom a hegyet és eszem egy sült hekket. De ez évek óta halasztódik, mert vagy túl meleg van, vagy már hideg, vagy túl nagy a tömeg; vasárnap nem jó, mert másnap munka, de szombaton sem jó, mert akkor nem alszom ki magam stb. …
De most, az egyhetes szabadságomon már igazán nem húzhattam tovább. Péntek helyett végül is szombatra toltam az utat, mert az munkanap, tehát biztos nem lesz akkora tömeg, viszont mégiscsak szombat, tehát rajtam kívül lesz még egypár nyaraló, akik között elvegyülhetek.
Már csupán a vonatjegy vásárlásától is izgatott lettem. Évente egyszer ha vonatjegyet veszek (amióta nem tartjuk a kapcsolatot azzal, akihez vonattal szoktam járni). Ez az izgatottság nagyon jól jött, mert a szabim alatt mindennap depressziót éreztem, főleg reggelente – orbáncfű teát kellett innom, hogy délelőttre úgy-ahogy helyrebillenjek. Pedig igazán próbáltam elfoglalni magam könyvekkel, filmekkel, futással, vasalással, de a reggeli elnyammogása közben valahogy mindig rám törtek a borús gondolatok … szerencsére van orbáncfű, és az én depressziómra (még?) az is megfelel.
Vettem kólát, kiflit és csokit az útra, és kinéztem egy gyorsvonatot, ami 7.30-kor indul és 10.50-kor érkezik. Ez nekem pont ideális. Hazafelé pedig 17.10-kor indul, és 20.28-kor érkezik. Ez még ideálisabb. Több mint hat órám lesz Badacsonyban, már ha odafelé nem késik sokat a vonat. Ez a hat óra kicsit soknak tűnt, akár 1-2 órával korábban is hazaindulhattam volna – nem olyan magas az a hegy –, de a korábbi vonatok mint Intercityk voltak, ami kétszer annyiba kerül. Akkor inkább csavargok plusz két órát, minthogy ennyi pénzt öljek a MÁV-ba :-D
Szombaton ötkor keltem, megreggeliztem, fürödtem, bepakoltam a hátizsákba a cuccaimat. Eltettem egy esődzsekit, mert a meteorológia valami futó záporokról magyarázott, és tűnődtem, szandálban vagy zárt cipőben menjek-e. Budapesten még 32 fok volt napközben. Végül csakis azért vettem fel a zárt túracipőt, mert a vonaton nem akartam szandálban utazni. Hogy ez mennyire okos döntés volt, az csak a helyszínen derült ki :-)
Negyedórával indulás előtt pattantam fel a vonatra. Tavaly májusban már tettem egy ilyen kiruccanást Balatonföldvárra, akkor még bőven előszezon volt, de a vonat már tömve indult a Déliből. Most is erre számítottam, ehhez képest kellemesen meglepődtem, mikor a mi szakaszunkban összesen ha öt ember utazott, velem együtt. Régi fajta termes kocsi volt, ami nyugtalanít a sebességfóbiám miatt: ha később valaki mégis velem szemben ül le, nagyon ciki, ha rámnéz, miközben pánikkal küzdök… De ezt szerencsére megúsztam, mert egész úton alig szállt fel plusz utas. Nem értem, mi történhetett, hogy ennyire kevés volt az ember, de nagyon örültem neki.
Ezt a gyorsvonatot különben úgy hívják, hogy Tekergő. Ez külön tetszett :-)
Útközben elkezdtem olvasni A klastrom titkát – praktikus okokból ezt hoztam magammal az 1000 oldalas, ötkilós Szabadulás helyett –, nagyon bájos könyv, ugyanakkor szellemesség is van benne és kedves finom humor. Austent nemhiába dicsérik. Mikor elfáradt a szemem, akkor pedig becsuktam (a könyvet is) és szunyókáltam kicsit.
A vonat persze vadul száguldott, de rájöttem, ha erősen nézek egy, a kocsi belsejében lévő, tehát hozzám képest mozdulatlan pontot, akkor elkerülhető a pánikroham, így komolyan fixíroztam valami anyacsavart a falon. Jó is, hogy nem ült velem szemben senki, akit ez meghökkentett volna.
Mire a Balatont elértük, néha szemerkélt az eső, és az ablakon is hűvösnek tűnő levegő jött be. Mire leszálltam Badacsonyban, már ott is szemerkélt, és nemcsak tűnt hűvösnek, hanem az is volt: rögtön fel kellett vennem az esődzsekit, mert pólóban már fáztam. Ekkor kezdtem örülni a zárt cipőnek is.
Hat órám volt a visszafelé induló vonatig, ezért roppant lassú és komótos cammogásba mentem át. Elsősorban átsétáltam a hajóállomásra (a vasútállomástól tíz méter), ott kisétáltam – lassan – a kikötő végéig, és néztem a távolba. Az ég ugyan teljesen szürke és felhős volt, az idő borús, de ez mégiscsak a Balaton!, ahol ráadásul két és fél hónapja nem jártam.
Amíg nézelődtem a tó felé, feltűnt, hogy két katamarán közeledik a távolból. Pont úgy néztek ki, mintha épp az orrom előtt akarnának összeütközni. Az egyik Siófok irányából jött, a másik Fonyódról. Végül nem ütköztek össze, hanem az egyikük a kikötő jobb, a másikuk a bal oldalára beparkolt, és kiszállt belőlük az összes utas: sokan voltak, ettől rögtön megnyugodtam. Korábban ugyanis azon aggódtam, hogy esetleg az egyetlen vendég leszek Badacsonyban, ebben a zegernye, esős időben. Hihetetlen volt, hogy ahonnan jöttem, ott tegnap még 30 fok és verőfény volt…
Mivel átfáztam, és energia is kellett, ittam egy kávét, aztán pisiltem (minden pisilés
Kicsit meglepett, hogy rajtam kívül több turista is volt, igaz, főleg lefelé jöttek, de akkor is: emberek a hegyen, esőben! Még németek is! Jólesett, hogy 1. nem egyedül vagyok őrült, 2. léteznek még nem nyápic emberek is. Az igaz, hogy a legtöbben a borpincék környékén csoportosultak :-)
Lassan bandukoltam felfelé, ha autó jött, még meg is álltam, míg elment. Öreges cammogásom ellenére is mindössze félóra alatt felértem a Kisfaludy-házhoz (12.30).
Innen indult a tulajdonképpeni hegymászás, felfelé, az erdőbe. Talán mondanom sem kell, hogy az eső ekkor változott át szemerkélésből amolyan igazi esővé… Más körülmények között dühös lettem volna, de most nem. Végül is, vízhatlan túracipő és esődzseki van rajtam; a nadrágom a vastagabbik nyári naci, igaz, hogy csak lábszárközépig ér (az az egy centi fedetlen bőrfelület azért fázott), de nem vagyok én szőlőcukor, hogy elolvadjak egy kis augusztusi esőtől… És egy család, két felnőttel és három darab gyerekkel, esőkabátban, pont ugyanekkor vágott neki a hegynek. Tehát nem vagyok egyedül :-)
A kiscsaládot szépen lehagytam (szeretem, hogy nem egyedül vagyok, de azért a többiek legyenek csak látótávolságon kívül), és továbbra is borzasztó lassan totyogtam felfelé. A túracipőnek hála el sem estem, meg sem csúsztam, pedig magas lépcsőkön, sáron és csúszós sziklákon vezet az út. Többen jöttek lefelé a csúcsról. Időnként félreálltam egy fa alá, hátha eláll az eső (nem tette), valamint hogy teljen az idő. Egyébként abszolút nem fárasztott a mászás. Előző napon már futottam négy kilométert, és két nappal azelőtt is, így a kondim úgy-ahogy a normálist közelítette.
Kellemesen kimelegedtem a mászástól, az eső nem is zavart, csak az idegesített, hogy a kapucnitól nem hallom az erdő zajait. Amióta Tesóm egyszer, még tinédzserkorunkban, rám hozta a frászt ugyanebben az erdőben azzal, hogy „valami barna állatot” lát a bokorban, azóta itt mindig parázok, ha egyedül vagyok, hogy vaddisznó, veszett kutya, farkas vagy valami még rosszabb bestia lopakodik felém az aljnövényzetben. Az Erdélyben tett kirándulások – amikor valóságos medveveszély volt az erdőben – nem csökkentették ezt a nyugtalanságomat… De most nem sem volt semmi. Felértem a hegytetőre, elértem az útkereszteződést, megtaláltam a kilátót. Ott épp volt egy társaság, de mire odaértem, pont indultak lefelé (vajon van összefüggés?) A kilátó második emeletéig felmásztam, de csak köd meg esőfelhők voltak, nagy szürkeség mindenhol, így tovább már nem mentem, hanem visszafordultam.
Lefelé ugyanazt az eljárást követtem, mint fel. Lassan és ráérősen haladtam, ha lombos fát láttam, beálltam alá, hátha az eső megunja, de nem. A Rózsakőnél kerek negyedórát dekkoltam egy vízhatlan fa alatt. Kirándulók haladtak el mellettem és valószínűleg erdei rémnek, vagy gyilkosnak néztek (Blair Witch Project :-), ahogy kapucniban, mozdulatlanul állok egy fa alatt …
Aztán lesétáltam a Rózsakőtől a „városközpontig”, és ekkorra már 15.00 volt. A hegyen megittam az összes kólát és vizet, így elmentem pisilni. A vasúti vécé be volt zárva, holott úgy harminc ember várt vonatra – már ők is panaszkodtak, de hiába. A MÁV kapja be :-( Szerencsére a városi önkormányzat üzemeltetett egy közretyót a kikötőhöz közel, teljesen kulturáltan, így odamentem. (Az a WC, ahol első körben voltam, szinten rendben volt, csak olyan gyanús arcú ember volt a vécésbácsi, aki ráadásul simán bejött takarítani a női részlegbe, míg én ott voltam, hogy oda nem volt kedvem másodszor is elmenni.)
WC és kézmosás után ideje volt kajálni. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy rohadt nagy sült hekket fogok enni. De most nem voltam annyira éhes, ezenkívül a sült hekkes helyek mind tömve voltak. Viszont hegymászás után szükségem volt némi kalóriára, az otthoni vacsora pedig csak este kilenckor esedékes. Így kézenfekvő, hogy palacsintát kellett ennem, ami finom és kiadós, ráadásul szeretem is, és könnyű enni. Két lekvárost és két kakaóst toltam be (növésben vagyok :-). Ezekhez recés oldalú műanyag villát adtak, amit azonban jobbkezeseknek terveztek, így nemigen tudtam használni, de sebaj, palacsintát emiatt nem hagyok ott.
Fél négykor fejeztem be a táplálkozást. Hogy a vonatindulásig hátralévő időt értelmesen töltsem, a Római úton elindultam először Tördemic felé, aztán visszafordultam, és a másik irányba sétáltam a Németh pince irányába. – Itt talán meg kellene magyaráznom, hogy miért nem vettem bort, ha már ott jártam? Mert alig iszom alkoholt mostanában; mert nem akarok költeni egy erdélyi út előtt – amikor minden fillérre szükség lesz – olyasmire, amit alig fogyasztok; és mert Barbi négy üveg bort is hozott nekem a közelmúltban (amit ő is ajándékba kapott, de nem szereti).
Ekkorra már elállt az eső. – Naná, amikor lejöttem a hegyről! – Időnként petárdadurrogások vagy puskalövések hallatszottak. Arra gondoltam, bizonyára a szőlősgazdák vagy csőszök lődözik a seregélyeket, akik a szőlőt zaklatják.
Habár egyszer séta közben tüsszentettem kettőt, és erre valaki a levegőbe lőtt kettőt. Többet nem mertem tüsszenteni.
Visszafordultam a ’városközpontba’, mert kézzelfogható közelségbe került a vonatindulás. Végül is nem tűnt olyan elviselhetetlenül hosszú időnek ez a Badacsonyban töltött hat óra. 16.45-kor még átmentem a hajóállomásra, ahol korábban jópofa ékszereket láttam, és arra gondoltam, veszek egy fülbevalót Barbinak, mert néha ő is hoz nekem ilyesmit (persze nem félmillió forintos színarany dolgokról van szó). Kiválasztottam egy állati jó kéket, aztán türelmetlenül vártam, mert az eladó hosszan vacakolt vele valamit. Kezdtem idegeskedni, mert mi van, ha korábban akar jönni a vonatom?... Kedvem lett volna megszólalni, hogy „Meghempergeti joghurtban?!”, vagy „Nem kell a magyal!” – de aztán ideadta a cuccost, és mellé egy kézzel írt nyugtát.
Adóellenőrnek nézett szegény. Nem először fordul elő a Balatonnál. Volt már, hogy konkrétan fizikai erővel tuszkolták a kezembe a blokkot, miközben én őszintén csak palacsintát akartam zabálni…
A vonat időben jött. Mivel Tapolcáról indult és Badacsony az első megállója, még alig voltak rajta, és a relatíve sok badacsonyi felszálló utas ellenére rengeteg hely maradt. Először a Balaton melletti oldalra ültem, de előttem kinyitották az ablakot, amitől 1. fáztam, 2. sokkal rémisztőbb volt a sebesség. Ezért átültem a másik oldalra. Úgyis hamar elhagytuk a tavat, és kezdett alkonyodni. Már úgy délután négy órától éreztem, hogy kezdek elfáradni, mostanra ez fokozódott, ezért felváltva bóbiskoltam és olvastam A klastrom titkát.
A 19-20 fokos, esős időben kissé átfáztam, a nyitott ablak erre csak rátett egy lapáttal. Nagyon jólesett ezért, hogy a vonaton bekapcsolták a fűtést, és kellemes meleg ment a lábamra. Egy héttel ezelőtt nem hittem volna, hogy délután ötkor, zokniban, zárt cipőben, esődzsekiben ülök, és még pluszban fűtést is igénylek majd :-)
Fél kilencre megérkezett a vonat, teljesen menetrend szerint. Otthon lezuhanyoztam, betoltam a vacsorát, közben megnéztem A bosszúállók második felét, és ittam egy deci vörösbort (ha már borvidékről jövök). … Kellemes izomlázam is lett, a mászástól meg az előző napi futástól. Olyan jólesően elfáradtam az egész napos szabad levegőtől, hogy egyhuzamban nyolc órát aludtam, ami nagyon ritkán fordul elő: fél tizenkettőkor lefeküdtem és 7.33-kor ébredtem fel (persze még visszaaludtam), de éjszaka egyszer sem tértem magamhoz. Ha másért nem, már pusztán ezért megérte az egész kiruccanás :-)
