A naptári ősz első napja. Gyerekkoromban rühelltem – iskolakezdés!! –, most viszont úgy érzem, ilyenkor visszazökkennek a dolgok a rendes kerékvágásba. Van abban valami természetellenes, hogy mindenki nyaral, pihen, vakációzik, én pedig eközben dolgozom a forró irodában, a félig üres hivatalban…
De ilyenkor azt is érzem minden évben, hogy elmúlt ez a nyár is, és nem történt semmi különleges. Júniusban persze voltam nyaralni, aztán volt születésnap, aztán … aztán nem is igen volt semmi. Dolgoztam, meleg volt, filmeket néztem, Tesóméknál laktam egy napig és fényképeztem a bolond kutyát (na jó, ez kétségtelenül fénypont volt); Amerikából rendeltem könyvet, és túléltem a legnagyobb kánikulákat. De azért olyan érzés van bennem, mintha egy rohadt nagy buli zajlott volna valahol, amin mindenki ott volt, csak én nem. Ezt minden nyár végén szoktam érezni, és persze valójában utálom a bulikat, de nem ez a lényeg, hanem az a nyomasztó érzés, hogy „megint elmúlt egy nyár és nem történt velem semmi”.
Másrészről jó dolgok is várhatóak. Például az az istentelen hőség már biztosan nem jön vissza – igen, hülyeség, hogy az időjárástól függjek, mint egy öregasszony, de amikor elviselhetetlen a létezés a meleg miatt, akkor igenis megbecsülöm, ha 42 fok helyett csak
Már csak pár nap, és őszi kiruccanást teszünk az Őrségbe családilag. Imádok ott lenni! Erdély után talán a második kedvenc helyem. Lehet persze, hogy csak azért érzem így, mert a nyaralóhelyek közül közlekedésileg ezeket a legnehezebb elérni? :-) Badacsonyt is nagyon szeretem, de felpattanok a vonatra és hipphopp ott vagyok – az Őrségbe és Erdélybe vezető út meg baromi hosszú, vagy elég macerás.
Az allergiagyógyszer szedését sajnos kénytelen voltam elkezdeni, mert már állandóan viszketett az orrom, a szemem égett és kiszáradt, de a legfontosabb, el akartam kerülni, hogy péntek este, a Vámpírok Bálján törjön ki rajtam az a csillapíthatatlan orrfolyás, ami előbb-utóbb bekövetkezik allergiaszezonban.
Így csütörtök este beszedtem az első gyógyszert. Ha nem túl későn veszem be, akkor reggelre elmúlik a gyógyszer okozta álmosság. Sajnos a Bál után annyira későn értünk haza, hogy majdnem éjfél lett, mire beszedtem a bogyót, és szombaton egész nap csak támolyogtam az álmosságtól.
Csütörtökön kellemesnek induló, de rémálomba illő napunk volt a munkahelyen. A társaság fele szabin van – hál’istennek – főnökünk is vidékre ment valami konferenciára; és ekkor érkezett egy telefon Egészen Föntről, hogy valami infó kellene, de mostazonnal. A téma a paraszt Mari szakterülete, így összehoztam őket, miután tisztáztuk, hogy sem a főnök, sem a főnökhelyettes nem elérhető.
Bevallom, kicsit örültem is, amolyan egészséges kárörömmel, hogy végre kénytelen csinálni is valamit ez a luvnya, aki egyébként egész nap csak a seggét vakarja, telefonálgat és unatkozva beszélget akárkivel, akivel a folyosón összeakad…
Aztán rögtön felhívott a főnök, hogy volt-e valami, és majdnem agyvérzést kapott, amiért nem őt hívtuk fel először, és hogy pont ezt a barom nőt érte a feladat, akire kb. semmi fontosat nem lehet bízni. A főnök vidékről, a mobiljáról diktálta telefonon Marinak, hogy mit kell csinálni, de ezenkívül még kettő darab másik kolléganő is odaült segíteni neki, és még így is tíz perccel kifutottak a határidőből (mert „egy óra múlva legyen kész” feladat volt).
Az persze más kérdés, hogy nagy bunkóság a Felső Vezetéstől egyórás határidőt szabni egy olyan csoportnak, akiknek a háromnegyedét éppen ők rúgták ki, és ahol most 9 ember csinálja azt, amit két éve még 25 csinált. De viszont az is igaz, hogy én is sokszor kapok SOS melót, és nekem nem áll ott két ember plusz egy a telefonban, hogy segítsen, maximum Barbira számíthatok.
Így a péntek azzal kezdődött, hogy korábban mentem be, hogy ha még ki akar osztani a főnök, azt ne plénum előtt tegye. De addigra már lehiggadtak a kedélyek, meg a fő, hogy sikerült megoldani a problémát, viszont én az aznap esti Vámpírok Báljára mégis kissé kialvatlanul mentem, az allergiagyógyszer, a korai kelés és az előző napi idegeskedés miatt…
