Kész, totál ki vagyok merülve fizikailag!... Nem vagyok valami sportos alkat, a sok gyaloglás meg a hosszú kocogások a maximum. De ezen a hétvégén mozgásból rekordot döntöttem, nem annyira a mennyiséget, hanem inkább az intenzitást tekintve.
Először is pénteken délután futottam öt kört a szokott parkomban. Mivel kellemes időjárás volt, az én ízlésemhez képest túl sok ember tartózkodott a parkban, de hát ezt már annyira megszoktam a nyár folyamán, amikor lépni is nehezen lehetett, hogy nem is izgatott igazán. Sokkal jobban zavart, hogy bár kifejezetten jó időt futottam, a seggemet egyszerűen idegesítően nagynak éreztem. mintha még egy kispárna is lett volna a nadrágomban, és azt is vonszolnom kellene. Mert hiába a sok sétálás, ha közben sokat ülök és sok csokit eszem :-(
Azért mégiscsak letoltam az öt kört, és erre büszke vagyok. Egy hete nem futottam, és noha extrém mértékű a parlagfű koncentrációja, mostanában allergiagyógyszert sem szedtem, tehát hátránnyal indultam, és mégis sikerült. Ráadásul péntek este, egy fárasztó hét után.
Szombaton és vasárnap pedig bicikliztem!! Mindkét napon. Hát ezért vagyok kimerülve.
Szombaton elsősorban moziztam, utána hazajöttem ebédelni, majd késő délután – mikor összeszedtem a bátorságomat –, lementem tekerni. (Közben, hogy teljen az idő, és valamelyest elnéptelenedjenek a közterületek, a Holtodiglan c. krimit olvastam, amit hirtelen ötletből vettem meg a héten, és nem bántam meg, mert rohadtul izgalmas.) Fater leeresztette nekem a nyerget, így pont megfelelt a magasságomnak.
Persze a „lementem tekerni” rengeteg bökkenővel járt. Komolyan mondom, ha rögzítem az eseményeket és felteszem a youtube-ra, ezen röhögne a fél világ. Először is sehogy sem bírtam felkattintani a bicikli kitámasztóját, akárhogy próbáltam. Aztán rájöttem, hogy azért, mert útban van a pedál. Akkor előre-hátra tologattam a bringát, mindezt még ott a lakásajtó előtt, hogy a pedál felfelé álljon, és így a kitámasztót fel tudjam hajtani.
A lépcsőházba sem volt egyszerű kivinni a biciklit, aminek a kormánya jobbra-balra hajlongott, a pedál pedig mindenbe bele akart akadni. Ezúttal meg sem kíséreltem, hogy bevarázsoljam a liftbe, mert a szomszédok itthon voltak, és nem akartam, hogy rajtam kacagjanak, amint szerencsétlenkedek. Fogtam a bicajt a váz két stabil pontján, a súly egy részét a jobb csípőmre emeltem és így gyalog lementünk az ötödikről a földszintre.
A ház előtt szép, néptelen betonplaccon, gondoltam, tekerek pár métert, hadd lássam, hogy megy ez nekem a városban. De ez sem sikerült, mert a táv túl rövid volt, a kormány pedig minduntalan elkunkorodott arra, amerre épp csak egy centiméternyit billentem… Félő volt, hogy nekimegyek a falnak, így abbahagytam a dolgot, és toltam a bicajt az utcánk végéig.
Olyan szerencsés helyen lakom, hogy az utcánk mindkét végén van egy-egy park. A baloldaliban futni lehet, mert ott egy szép nagy kavicsos út vesz körbe egy nagy füves területet. A jobb oldaliban pedig lehet biciklizni tanulni, mert ott eldugottabb, bokros utak vannak, és talán kevesebb a sétáló, mint a futóparkomban.
A biciklit az utcánk végéig toltam, a park mellett. Maga az utca egy nagy parkolónál ér véget. Odatoltam a bicajt, és akkor felültem rá! … Persze, nagyon nehezen sikerült csak fennmaradnom és nem nekiszáguldani semminek, mert iszonyú szokatlan és nehéz nekem mind az egyensúlyozás, mind az iránytartás. De azért tulajdonképpen sikerült néhány tíz métert megtenni a parkolóban. Sajnos volt ott némi forgalom: egyes családok autóba szálltak és hazamentek, valamint más biciklisták is jöttek, úgy értem, igaziak. És az út egy szakaszon lejtett is, amitől pánikot kaptam, mert ilyenkor a bicikli zabolátlanul szaladt lefelé, én meg rémülten húztam a féket, ami nyiszorgott, és ideális esetben nem szaladtam neki semminek (csak majdnem).
Jobbnak láttam, ha bemegyek a parkba. A park legvégén szerencsére kevesen sétáltak, és akadtak itt hosszabb, egyenes szakaszok, amiken képes voltam végigtekerni, elesés nélkül (!). Igaz, nem haladtam valami egyenesen, és az is nehézséget jelentett, hogy a kb. egy méter széles kavicsos sétaút határain belül maradjak, de el nem estem, és erre baromi büszke voltam. Sajnos még a legenyhébb emelkedőket sem mertem megkockáztatni, mert felfelé még csak-csak haladtam, de lefelé a bicikli ijesztően száguldott, amitől mindig megrémültem és behúztam a féket, és/vagy leugrottam az eszközről… Kénytelen voltam a teljesen sima, egyenes utakon járni.
Szerencsére mindenki el volt foglalva a saját dolgával, és rajtam viszonylag keveset röhögtek, vagy csak én nem vettem észre :-) Úgy egy órát rontottam a levegőt a parkban, aztán fokozatosan orientálódtam hazafelé oly módon, hogy a békés, hosszabb szakaszokat többször is végigtekertem, aztán mentem a következőre, egyre közelebb a házunkhoz. Az utolsó pár száz métert már végig tekerve tettem meg. Az ugyan állandóan megriasztott, ha más emberek, főleg biciklisek jöttek szembe; sőt igazából ha bárki felbukkant a látóteremben :-) de nem lett semmi zűr.
Simán hazaértem az első napi gyakorlásból úgy, hogy még az utcánkban is tekertem vagy húsz métert, természetesen a járdán. Aztán kézben vittem fel a bicajt az ötödikre (megint), mivel nem sikerült bevarázsolnom a liftbe (megint). Estére alig éreztem a karomat, merthogy biciklizés közben is inkább a kapaszkodás és az egyensúlyozás viselte meg az izmaimat, nem is annyira maga a tekerés. És a lábizmaim kb. jó állapotban vannak – azokon járok –, viszont a karizmaim nélkül elvagyok a hétköznapokban, vagyis nincsenek annyira jó formában.
Ezentúl komolyan gyúrnom kell bicepszre, mert a biciklicipelés nem olyan, mint az alakkal való dicsekvés a kolléganőknek, amit ügyesen szabott ruhákkal és csípőfarmerrel meg lehet oldani: nem, itt tényleg fel kell juttatni az eszközt az ötödikre, nincs mese.
Javasoltam Faternak, hogy a következő tekerési gyakorlatra kísérjen el ő is. Ezzel három célom volt: 1. ne égjek egyedül, 2. Fater is legyen kicsit a szabad levegőn, 3. eldicsekedjek neki, hogy tudok biciklizni (na… szóval, amennyire tőlem telik).
Fater meglepetésemre rögtön beleegyezett, sőt még ő javasolta, hogy rögtön másnap menjünk le. Így vasárnap, hajnali fél tizenegykor újra felcsatoltam a kesztyűt, felmarkoltam a bicajt – már nagyon rutinosan tudom lefelé cipelni – és kilibbentünk a parkba. Első körben Fatert letettem egy padnál, ahol újságot olvashatott, én pedig kocka alakban haladgattam, meg-megállva, ha ember jött.
A hétvége egyetlen esése ebben az időszakban következett be: a park végében jártam épp, és jött szembe – harminc méterre – egy kiscsalád. Én meghúztam a féket, de pont egy lejtős szakaszon voltam, így a bicikli nem állt meg nyugodtan, hanem kissé eldőlt, én pedig nem tudtam kellő gyorsasággal leszállni róla, mert maga a váz is magasabb, mint amin az Őrségben gyakoroltam, ezért térdre és tenyérre estem („Kuss, úgy szállok le a bicikliről, ahogy akarok!”) – , de mivel farmer és bicikliskesztyű volt rajtam, nem viselt meg a dolog.
Fizikailag legalábbis. Bár a kikerülni kívánt családot nem hallottam röhögni, de a nyelvemre készítettem a választ, ha mégis meghallom („Új a bicikli, harminchat éves vagyok, félszemű és most tekerek életemben negyedszer!”), de ezen a hétvégén nem kellett elsütnöm :-)
Fater javaslatára kimentünk a parkolóba, sőt kicsivel azon túl is, ahol hosszú, kellemesen néptelen betonút terült el, ahol oda-vissza tekergettem, sőt még körbe is mentem egy nagyobb területen. Érdekes, hogy inkább bal felé tudok körözni, jobbra valahogy nem megy annyira… De ez egyelőre elméleti probléma, mivel most az a legnagyobb teljesítményem, hogy végigtekerek egy egyenes szakaszon, és aztán nagy ívben, derékszögben be tudok kanyarodni – jó esetben –, ha nem jön senki, aki megzavar, és ha ott is kellően egyenes és néptelen a terep. De ez a derékszögű kanyar is lehetőleg balfelé legyen. Hogy miért, azt nem tudom…
Egy órányi tekerés, illetve Fater részéről biztatás és újságolvasás után indultunk haza, szép fokozatosan szakaszonként tekerve és meg-megállva. Aztán pedig csoda történt, mert Fater segítségével mégiscsak be tudtuk rámolni a bicajt a liftbe úgy, hogy a hátsó lábára állítottuk és a falnak döntöttük, és még mi ketten is befértünk (remélem, semmi fontos drótot nem rongáltunk meg eközben). Nem semmi teljesítmény ez, mert a liftünk ajtaja ráadásul befelé nyílik, és az egész alapterülete egy papírzsebkendőnél is kisebb .
Lezuhanyoztam, ittam egy tejeskávét és elmentem megnézni egy horrorfilmet. Most pedig itthon ülök, lelkileg felfrissülve, fizikailag (jólesően) kifacsarva. A hátam jól érzi magát – a biciklizés, asszem, a hátat is mozgatja, én pedig épphogy a vasárnapi gyakorlás végére jutottam odáig, hogy eszembe jusson, egyenes derékkal kellene tekerni –, a két karom pedig tiszta izomlázas, olyan, mintha valami erős emberrel birkóztam volna sokáig. Marha nehéz egyenesen tartani a biciklit, és néha még puklikat is kerülgetni, és ezt mind karral kell! Olyan érzésem van, mintha Darth Vaderrel verekedtem volna (amire mondhatnám, hogy „nyamm” – mert tizenhárom éves koromban szerelmes voltam belé :-)
Rosszabb, amit a nyereg okoz. Én komolyan nem értem, hogyan képesek fiúk is biciklizni, és ezt tényleg nem viccnek szánom. Talán megkérgesedik az ember gátja egy idő után? Nekem most marhára fáj ott minden szövetem. … Ha most pasim lenne és szexelni akarna, kénytelen lennék azt mondani neki, hogy inkább aludjunk úgy, mint a testvérek (csak a paplant ne szedje le rólam, mint az igazi testvérem, akivel sokat tusakodtunk emiatt gyerekkorunkban).
Mindent összeszedve azért nagyon jól érzem magam, sikerélménynek könyvelem el a biciklizést, még akkor is, ha bárki röhögőgörcsöt kapna a látványtól. Tőlem mindenfajta biciklizés hatalmas teljesítmény, olyan ez számomra, mint más rendes embernek az űrséta, vagy
tengeri merülés cápaketrec nélkül…
