Ezen a héten változtattam a futási szokásaimon. Elsősorban kedden futottam három kört, pontosabban inkább 1+2-t.
Ez úgy történt, hogy a hétvégi szédülések miatt, gondoltam, nem futok túl sokat: más nem hiányzik, minthogy a park kellős közepén kezdjen el hintázni alattam a föld, vagy a bokrokba kelljen kidobnom a taccsot. Ezért kedden azt találtam ki, hogy nem futok 3+ kört lassan, hanem futok egyetlen erős kört gyorsan, az is sport, és annyitól csak nem jön rám a szédülésroham. Futottam is egy világbajnok kört, mint valami veszett gepárd, utána pedig szépen sétáltam a zebra felé, hogy hazamenjek, de annyira kellemesen éreztem magam, hogy újra futni kezdtem, és a nagyon gyors első kör után a szokásos közepes kocogásom most kimondottan kényelmesnek tűnt. Futottam még kettőt, tehát összesen hármat, és ez volt három körön a valaha mért 2. leggyorsabb időm.
Ezután végiggondoltam a futási szokásaimat. Mindig lassan kezdek és utána gyorsulok be, és a legutolsó körben szoktam hajrázni; valamint evés után lehetőleg várok akár három, de inkább négy órát is, hogy ne forduljon fel a gyomrom. Legközelebb pénteken futottam, akkor ezeket a szabályokat mind megszegtem: kaja után kettő órával futottam, az első kört marha gyorsan – jó, hozzám képest –, a többit közepes kocogásban. Így futottam öt kört, aztán egy hatodikat levezetésnek, mert olvastam egy wellnessmagazinban, hogy ne csak úgy leálljunk, hanem fussunk levezetést. Ezért én most a hatodik kört kineveztem levezető körnek, és szép lassan totyogtam, tényleg sokkal kellemesebb volt így.
Ráadásul ekkor már sötét volt, kevés ember maradt a parkban, amit szeretek, mivel ekkor kevesebben bámulnak. De ha bámulnának is, akkor sem látnak, a sötét miatt :-) Hátránya is volt, mert néha én nem vettem észre, hogy nem egy, hanem kettő darab ember jön szembe, vagy csak az utolsó pillanatban láttam meg, hogy a jobboldalt lévő gazdi és a baloldalt lévő kutya között még egy póráz is van, ergo nem tudok kettejük között átszaladni….
56:08 alatt futottam a hat kört. Otthon megnéztem a feljegyzéseimet, és ez volt minden idők leggyorsabb ideje hat körön! Nem akartam hinni a szememnek :-)
Egy bajom volt csak, hogy a bal lábszáram külső fele – a szárkapocscsont? vagy az afölött lévő ín? – eléggé fájt, mert ballal lépek erősebben, és nyilván megerőltettem.
Egy nap pihenés után, vasárnap futottam legközelebb. Napközben már bemelegítettem egy Normafától Erzsébet-kilátón át Jánoshegyi úton Budakeszi útig tartó hosszabb sétálással.
Az esti futás majdnem pontosan úgy zajlott, mint pénteken, azzal a különbséggel, hogy az óraátállítás miatt minden egy órával előrébb jött, valamint a bal bokám marhára fájt. Az első fél körnél kifejezetten sántítottam, olyan látványt nyújthattam, mint egy meglőtt veréb. Aztán valahogy belejöttem, a gyors első kör után a többi már lightosnak érződött, az utolsót pedig kellemesen kocogtam. … Volna, ha az ötödik kör végén észre nem veszem, hogy egész jó időben vagyok, és talán elérhetem, sőt pár másodperccel megdönthetem a pénteki rekordomat!
Így az utolsó kör mégsem lett levezető kocogás, hanem apró lépésekkel ugyan, de egész rendes futás volt,
karmunkával, vad lihegéssel és fejszámolással, hogy ennél a kanyarnál kb. hány perc hány másodperc lehet…. Végül még sprinteltem is, és ahogy fújtatva odavonszolódtam a kedvenc fámhoz, hogy nekitámaszkodva lihegjek, láttam, hogy a stopper 54:35-öt mutat. Másfél perccel gyorsabb voltam, mint pénteken!! Fájós bal bokával, harminchat évesen!
Borzasztó boldog voltam. Haza, zuhany, izomlazító krém, aztán majd meglátom, hogy holnap reggel ki tudok-e kelni az ágyból…
