Ahogy van „születésnapi filmem”, amit gondosan kiválasztva a születésnapomon szoktam megnézni moziban, úgy van „újévi filmem” is. Tavaly és idén ez átcsúszott január 2-ára, lustasági okokból. Tavaly a Pi élete volt az, idén a 12 év rabszolgaság.
Mások írták már, hogy nagyon durva film, és tényleg. De hát rabszolgás sztoritól, pláne ami valójában megtörtént, fölösleges is habkönnyű szórakozást remélni.
A XIX. század közepén egy szabad, fekete kultúrembert egy ízben gonosz emberek leitattak és eladtak rabszolgának Délre. Tizenkét évig tartott, míg nagy szenvedések árán végre kiszabadult és visszakerült a családjához.
A történet nagyon jó, sajnos a film egészében voltak azért apróbb hibák. Néha nagyon érezhető volt az a direkt, erőltetett pátosz, ami teljesen felesleges volt ennél a sztorinál, anélkül is érezzük, hogy rémes szenvedésről van szó. De hát a mai rendezők némelyike ilyen… Azért a film jó volt, bár én soha többé nem akarom látni. A színészi alakítások is szuperek, különösen Michael Fassbenderé, akinek egy komolyabb díjat, vagy pszichiátert javasolnék. A főszereplő Chiwetel Ejiofor is nagy-nagy dicséretet érdemel (plusz még balkezes is), őt eddig csak az Igazából szerelemben és a Gyönyörű mocsokságokban láttam. Volt még egy kenyai származású színésznő, akinek az alakítását azért nem dicsértem magamban, mert fel sem tűnt, hogy az alakítás lenne. Valamint Paul Dano, aki már a Fogságban is durván jó volt, itt szintén; szerintem valami fejtrauma érhette, mert ezt, amit csinált, más nem magyarázhatja.
Mellékesen ott volt Brad Pitt (apró, de kulcsszerep, és jó!), valamint Benedict Cumberbatch – igen, itt is! – aki természetesen szintén jó volt az első gazda szerepében, csak sajnos ha ő felbukkant, képtelenség volt a filmre figyelni. (Van egy dögösségi határ, amin túl már nem szabadna filmekben szerepeltetni ilyen pasikat, mert a néző érdeklődése elkanyarodik a szigorú kulturális élvezettől :-)
Felmerült bennem, hogy vajon miért kellett a szegény rabszolgának eladott, művelt embernek eltitkolnia, hogy tud írni-olvasni? Tudom persze, hogy tilos volt ez a feketéknek akkoriban, de nem értékesebb egy művelt rabszolga, mint egy közönséges gyapotszedő?
Vérlázító volt aztán a film végén a felirat, amiből kiderült, hogy az ember kiszabadulása után beperelte az emberkereskedőket meg akit csak lehetett, de nem nyerte meg ezeket a pereket, mert a görények vagy letagadták, vagy pedig ő mint fekete, nem tanúskodhatott a bíróság előtt. Hát ennyit az igazságról…
Sanszos, hogy majd tarolni fog az Oscar-gálán a film, noha láttam már jobbat is. Én mindenekfelett a színészeket díjaznám, mert az alakítások nagyon komolyan ott voltak a szeren.
… Aznap este a tévében a Miss Austen bánatát néztem meg. Nem annyira Jane Austen miatt, hanem mert szerepelt benne Tom Hiddleston is (*elpirul és szégyelli magát*) – bár csak kis szerepben és röviden, de nagyon édes volt, és még fiatalabb, göndör szőkésbarna hajjal.
A film eleinte kedves és könnyed volt, sok humorral; aztán átváltott komolyba, ahogy szegény Jane Austen beteg lett, illetve ahogy a családtagjai nyektették, hogy miért nem ment férjhez, mert így nyomorognak, pedig egy jó házasság révén most mindnyájan szép anyagi biztonságban lennének. Ezenkívül a regényeiért is csak valami vicces összeget kapott, olyan illetlen és komolytalan dolognak tartották akkoriban a női regényírókat.
Ha tudták volna, mennyire népszerű lesz később, és hogy ma is, a XXI. században újra és újra kiadják és megveszi a könyveit, és az egyik legnépszerűbb írónő a mai napig…
Lehet, hogy nekem nincs szívem, de a 12 év rabszolgaságon nem sírtam, a Miss Austen bánatán viszont igen. Egy kicsit valószínűleg a saját életemet is beleláttam (eltekintve természetesen a regényírói tehetségtől). Szegény egyszerűen nem találkozott az igazival, aki miatt megérte volna feladni az írást és családanyának lenni, mert a kettőt egyszerre nyilván nem lehetett. Ha pedig mégis, az nem vette volna el, mert elég csóró volt a család. Például Tom karaktere sem vette el Jane unokahúgát, mert
Hát talán fegyverrel kellene kényszeríteni a férfiakat a lánykérésre?! Ugye, hogy nem lehet. És akkor Jane volt a hibás, amiért senki nem vette el? Nagyon sajnáltam szegényt.
Szóval ezen pityeregtem egy kicsit, gyorsan vissza is tértem a jó kis vámpíros regényemhez, ami feldobott.
Másnap Elpuskázva, agyatlan vígjáték Faterral. A WestEnd mozijában akkora tömeg volt – egyébként előző napon is – mintha húszezreseket és kokót osztogattak volna a jegy mellé. Húsz percet álltam sorba mindkét napon. Az Elpuskázva nem sok vizet zavart, kábé minden poénját már ellőtték a trailerben, egyedüli pozitívum Vince Vaughn, akit kedvelek, és Haás Vander Péter, akinek a hangját imádom.
Következő napon a Wall Street farkasa, teltházas előadás a Sugárban. Nem is igazán akartam megnézni, de annyira dicsérték, hogy mégis belevágtam.
Megérte! Tanulsága is volt, de azt most leszartam, én kimondottan szórakozásra vágytam, és meg is kaptam. A 165 percet el lehetett viselni, nem úgy, mint a Hobbitnál, ahol uncsi töltelékjelenetek rongálták az idegeimet. Ebből csak úgy nettó tíz percet vágtam volna ki. Néha kicsit túl sok volt a mikrofonos szónoklat a brókercsapat előtt, de épp csak annyira, hogy mire megfogalmaztam magamban: „Na jó, ez már kicsit hosszú” – addigra abba is hagyták.
Rohadt jó volt a sztori, fergeteges és beteg volt a humor, és istenkirály minden alakítás. Külön meg kell dicsérnem DiCapriót, nem hiszem el, hogy ezt írom, de k*rvára zseniális volt. Én híresen nem szeretem őt, és továbbra is fenntartom, hogy leginkább csak egyféle szereptípust játszik, de azt viszont egyre jobban. (Jó lenne egyszer olyan szerepben látni, mint Ronnie az Apró titkokban :-) Nem tudom, Michael Fassbendernek a 12 évért, vagy DiCapriónak a Farkasért adnám-e az Oscart, ha én dönteném el, de ez a kettő tuti befutó, egyszerűen csak egy pénzt kell feldobni. És mivel az Oscart ostoba kis vígjátékszínésznők is simán megkapják, ha képesek egyszer az életben másfél óráig komoly arcot vágni, így ez alapján Leókának tényleg járna.
… Természetesen nem ezt mondanám, ha De Niro vagy két Tom nevű kedvencem közül bármelyik az idei jelöltek között lenne, de jelen körülmények között mondhatom :-)
Eddig csak kétszer sírtam moziban a röhögéstől: először, amikor De Niro táncolni kezdett a Csillagporban, másodszor, amikor Landa ezredes megszólalt olaszul. A Wall Street farkasánál jött el a harmadik: amikor hatni kezdtek a tabletták. Kész! Sírtam! Nem csak én, hanem az egész nézőtér ordítva röhögött, én zokogtam; és ráadásul nem egy vicces snitt volt, hanem egy egész, hosszú jelenet, de én ilyent még nem láttam :-D
Fél-illegálisan iszonyat mód meggazdagodott brókerekről szólt amúgy a film, Magyarországon teljesen elképzelhetetlennek tartok ilyesmit, már csak ezért is érdekes volt látni. Hogy engem felhívjon valaki, és addig duruzsoljon a fülembe, míg megbízom, hogy vegyen nekem több száz dollárért részvényt (és nem is Microsoftot, hanem valami no-name szart) – na olyan isten nincs. Én öt forintot nem vagyok hajlandó kockáztatni, pláne idegen embernek odaadni, hogy fektesse be. Szóval Magyarországon éhen halna az ilyen, vagy elmenne maffiózónak, de szórakoztató volt látni, hogy Amerikában az emberek képesek ezer dollárokat befektetni ilyen gyanús kis brókercsávók tippjei alapján.
Öcsémnek, Faternak és Barbinak is erősen dicsértem ezt a filmet, de valahogy egyikük sem pendült rá, pedig tudhatnák, hogy én DiCaprio-filmet ok nélkül nem dicsérek. Na, majd itt fognak sírni nekem, amikor már sehol nem vetítik...
A téli szünet utolsó filmje: Philomena. (Valami állat magyar alcímet is adott neki: „Határtalan szeretet”. Ezt meg mi a fenének kellett??) Öreg hölgy egy újságíró segítségével keresi a fiát, akit annak idején leányanyaként szült Írországban, és akit a rohadt apácák elszedtek tőle és gyakorlatilag eladták örökbefogadó szülőknek Amerikába.
Igaz történeten alapul, szóval az ír katolikus egyház összeszégyellheti magát (hasonló film volt még a Magdolna-nővérek is). A főszereplő Judi Dench, azon kevés színésznők egyike, akiket nagyon, de nagyon szeretek. Az újságíró pedig Steve Coogan, akit eddig csak vígjátékokban láttam.
A sztori nagyon bájos és keserédes. Egyáltalán nem olyan direkt hatásvadász és könnyfakasztó, mint amilyen néhol a 12 év volt. Bár lehet rajta könnyezni, és persze dühítő és elkeserítő a történet, ugyanakkor sok humor van benne, annyira különböző a nyanya és az újságíró karaktere. A befejezése egyszerre szomorú és örömteli: megtalálják a srácot, aki azonban addigra már meghalt, de előtte ő is kereste az anyját – a sumák apácák mindkét félnek letagadták a másikat –, és noha Amerikában nőtt fel, írnek érezte magát és ott is volt eltemetve, pont annak a kolostornak a temetőjében, ahol született (és ahonnan az egész jelenkori nyomozás kiindult).
Mikor ez kiderült, a két főszereplő teljesen eltérően reagált rá. Az újságíró iszonyú dühös lett, és legszívesebben felrúgta volna az öreg apácákat, akik még most sem látták be, hogy ők bármiben is hibáztak volna. A nő viszont katolikusként azon az állásponton volt, hogy Istené a bosszú, most már úgyis mindegy, és ő megbocsát.
Nem semmi volt ezt látni. Mondanom sem kell, én a felrúgás és megátkozás pártján vagyok, de azért elgondolkodtató az öregasszony, akitől sokkal több mindent vettek el, mint tőlem valaha is, és mégis képes méltósággal belenyugodni. Judi Denchnek is egy Oscart! :-)
