Istenem, végre egy kis csönd és nyugalom! Ébredéstől mostanáig, délután 15.45-ig jóformán egy szót sem szóltam senkihez, hozzám sem szólt senki. 9.00-tól 15.00-ig kivasaltam mindent, közben filmeket néztem.
Nagyon rám fért a csönd, mert az elmúlt öt nap, az év második munkahete pokoli volt. Tele volt melóval, egyik sürgősebb, mint a másik; egyik bonyolultabb, mint a másik, ráadásul telefonálgatnom is kellett ezek miatt, amit gyűlölök. Már csak azért is, mert mások füle hallatára kell beszélnem, amitől mindig ideges leszek és hülyeségeket mondok. Ezenkívül az unatkozó és hangos kolléganők, elsősorban Editke, rengeteg időt töltöttek az irodámban, vagyishogy a titkárságon, a seggüket vakarták és folyamatosan jártatták a pofájukat.
Csütörtök délután el is durrant az agyam. Délután három volt, SOS munkát kellett volna csinálnom, amihez telefonálnom is kellett. Editke és a főnök egymással beszélgettek nyitott ajtó mellett (mindkettőnek jó erős hangja van), aztán Editke kijött a főnöktől. Na, gondoltam, most végre eltakarodik, és telefonálni kezdtem. Már beszéltem is az ügyféllel – tényleg fontos ügyben! – amikor ez az undorító kurva rájött, hogy mégsem társalogtak eleget, de nem ment vissza a főnök szobájába, hanem egyszerűen az én fejem fölött, rajtam keresztül kezdett rikoltozni neki.
Egy szót sem hallottam a telefonban. Na, ekkor félretettem a kagylót, és kevéssé kedvesen azt mondtam: „Lehetne halkabban?! Telefonban vagyok!”
Jaj, bocsánat, mondta Editke, és ki is húzta a büdös belét a szobából. Hála a jó istennek, ezután egész pénteken alig láttam, nyilvánvalóan besértődött. A főnök is szűkszavú volt, nyilvánvalóan ő is besértődött. De őszintén leszarom. Ő az, aki igazán tudhatná, hogy nem csak titkárnő vagyok, ami mellesleg szintén egy munka, hanem titkárnő is, igazgatási ügyintéző is, vagyonos ügyintéző is, mellesleg személyzeti ügyeket levelezek, raktárból rendelek, leltárfelelős vagyok és még ami úgy beesik, tehát marhára van mit csinálnom, amihez pedig nyugi kell, bassza meg, mert rajtam és Barbin kívül mindenki becsukhatja maga mögött azt a rohadt ajtót és békében dolgozhat, csak nekünk kettőnknek kell eltűrnünk, hogy ha beesik Editke unatkozva, akkor itt rikoltozzon akár félórát, és akár napjában nyolcszor, mert neki mindent szabad. Ha pedig egyszer az életben rászólok, akkor durci van. Leszarom, nyugodtan rohadjon el ott, ahol van.
Nem fog ez sokáig távol maradni úgysem, képtelen észrevenni magát, hétfőtől fixen nálunk fog tenyészni megint, amíg legközelebb rá nem szólok. Komolyan kezdem azt hinni, hogy ennek nincs munkája, és ami van, azt is lepasszolja a két beosztottjának.
Pénteken Editkének színét sem láttam, vagy talán csak öt percre, amiért szívből hálát adtam az égnek. Ennek ellenére délutánra teljesen kimerültem, a sok melótól meg az idegeskedéstől is. Múlt héten voltam vért adni, edzeni viszont már elég rég nem, ezek miatt is lehetek ványadt.
Tegnap este bevettem két Hovát, és újra nekikezdtem a Holtodiglan olvasásának. Állati ez a könyv. Alig várom a filmet! Ma pedig korán hajnalban, 7.30-kor ébredtem, reggeli után nekifogtam vasalni, és hat órán keresztül nyomtam. Közben első körben megnéztem a Pirosszkát (egyik kedvenc animációs filmem, de agyonütném, aki ezt a magyar címet adta neki), aztán a Változások korát, most utoljára pedig A segítséget.
Vasalni sem annyira egyszerű, mint látszik. Érdekes, pedig ma többnyire ágyneműket vasaltam… Bár ágyneműt eleve hülyeség kivasalni, hisz 1. úgyis belefekszünk és összegyűrjük már elsőre is, 2. úgysem látja senki. De nálunk szokás, meg tényleg szebb a jó ropogós lepedő, mint valami gyűrött.
Csak az a baj, hogy az ágynemű nem mindig akarja az igazat. Már száraz, ezért meglocsolom a spricnivel, hogy könnyebben vasalhassam, de van, hogy előbb megszárad, mintsem teljesen sima lenne. Akkor újabb sprickolás, tovább vasalás. Szóval nem lehet egy lepedőt öt perc alatt kivasalni, hiába látszik úgy.
Egész héten a lakáskeresésen és a költözésen járt az eszem. Még munka közben is, míg a folyosókon nyargaltam valami aktával vagy levelet írtam, az agyam egy szelete bérleti díjakat meg rezsiket számolt :-)
Végiggondoltam a házimunkákat is. Takarítani gyakran szoktam, és tudok is (bár igaz, mit lehet azon elrontani?). Mosni megtanultam, mikor külön laktam, de azóta elfelejtettem. Úgy értem, kézzel tudok, de a mosógép használatát majd újra kell tanulni. Itthon képtelenség az ilyesmi: anyám állandóan itthon van, és egy energiavámpír; ha elkezd bármit is magyarázni, ólmos fáradtság lesz úrrá rajtam és le kell dőlnöm.
A főzéssel is ugyanez a helyzet. Valahogy most elkezdtem vágyni rá, hogy főzzek és a saját kajámat egyem. – Persze ehhez előbb el kell költözni, és olyan lakásba, ahol van tűzhely. Mint kiderült, ez nem is annyira alapvető, mint hittem.
Itthon nem lehet főzni. Anyám, mint fentebb említettem, állandóan itthon van, és állandóan láb alatt. Ezt úgy értem, hogy ha bármit csinálok – pláne a konyhában – odajön és belepofázik. Ha pedig olykor néhány órára mégiscsak elmegy itthonról, akkor nem az az első, hogy mindent eldobok és rohanok a konyhába Sztroganoff-bélszínt főzni (vagy sütni? :-) Ha néha egyedül vagyok itthon, inkább boldogan lazulok, filmet nézek, és mire észbe kapnék, már haza is jött.
Rántottát is csak a távollétében sütök, vagyis annyira ritkán, hogy különleges csemege az életemben. Ha ugyanis látja, hogy rántottát csinálok, rögtön kér „egy tojással” ő is. Egy tojás persze marha kicsi mennyiség, ezért ilyenkor mindig még plusz kettőt sütök, de akkor már oda az öröm, mert nem spontán az egész, és mikor megsült, villámgyorsan ki kell raknom tányérra és beadni neki, hogy a sajátomat is kitálalhassam és megehessem, még mielőtt kihűlne. A hideg rántotta nem jó. Egyszer-egyszer sütök magamnak munkanap reggelén is, mert fél hatkor, ha épp kitántorog és észreveszi, már csak nem fog nekiállni, hogy kunyoráljon belőle. Remélem legalábbis…
A rántottánál bonyolultabb étel készítése eleve esélytelen. A konyhának nincs ajtaja, ha kijön a szobájából, azonnal odalát, és soha nem bírja ki, hogy megjegyzéseket ne tegyen (akár jó, akár rossz szándékkal: nálam ez elveszi az egésznek az örömét). De még ha lenne is ajtaja a konyhának, és megmondanám neki, hogy „Légyszi, most ne zavarj”, képtelen lenne nem bejönni. Holtbiztos, hogy valami edény éppen most és éppen onnan kellene neki. Akkor aztán, ha már bejött, holtbiztos, hogy jönne a megjegyzés (ne így, ne úgy, mért így, mért úgy stb.), és lásd mint fent.
Ha pedig lenne konyhaajtónk és azt magamra zárnám, akkor szinte biztos, hogy besértődne és végső soron ordítás lenne belőle. Mert fix, hogy valami létfontosságú edény vagy fűszer pontosan akkor kellene neki.
Ha a leendő külön albérletemre gondolok, akkor szívesen elképzelek benne egy kellemes kis konyhát, ahol én döntöm el, mit főzök és hogyan, és nem pofázik bele senki. Megsütök egy csirkemellet vagy sült krumplit (más ételt is ismerek, de majd kell venni szakácskönyvet :-) és addig eszem, amíg jólesik.
Ehhez persze konyhaasztallal, tűzhellyel és frigóval rendelkező lakás kell, és be kell szerezni pár alapkaját is, most tehát egyik oldalról spórolok és számolok ezerrel, másik oldalról meg nézegetem a lakáshirdetéseket.
