A Margitsziget körbefutása mindig valami nagy hatalmas futófeladatként szerepelt a tudatomban, amire én egyszerű kis halandó létemre jobb, ha nem is vállalkozom. Most viszont baromi büszke vagyok magamra, mert múlt hétfő óta már negyedik alkalommal futottam ott teljes köröket!
Az elköltözésem a futás terén is változásokat hozott. Marha szégyellős vagyok, és roppant nehezen változtatok bármilyen szokásomon, ezért úgy döntöttem, visszajárok futni a régi parkomba, aminek már minden szegletét ismerem, és az időeredményeimet is ahhoz a terephez igazítom. De állati fárasztó dolog munka után elmenni a szülőkhöz, átöltözni, futni, lezuhanyozni, visszaöltözni, és ezek után még beszélgetni anyámmal is (ez utóbbi jobban lefáraszt, mint maga a futás). És mindezt meló után!
Ezért egy nap összecsomagoltam a futócuccaimat, és azokat is átköltöztettem az albérletbe. A közelben nincs park, viszont nincs messze a Duna-part, ahol már eddig is többeket láttam futni. Gondoltam, mit veszíthetek, én is megkockáztatom a dolgot. Egy szép hétfői estén nagyon bátran futócuccot öltöttem, és életemben először nyilvános helyen – utcán! – futottam, dél felé három hídnyit, és ugyanannyit vissza. Ez odafelé kb. 2,5 km volt, vagyis oda-vissza 5.
Kellemes meglepetésként ért, hogy igen jó futóterepnek bizonyult: a parkkal ellentétben nem csámborogtak szerelmespárok, kutyasétáltatók, babakocsi-tologatók, mivel az egész rakparton folyamatos haladás van (legalábbis hétköznap, sötétedés után biztosan). Gyaloglók, biciklisek és futók mentek a dolgukra, semmi út közepén andalgás meg padról vigyorogva beszólás. – Persze okos voltam, hogy megvártam a sötétedést, mert napnyugta után a fotózkodó turisták már mind eltűntek.
Miután párszor futottam a rakparton, és sikerélménynek könyveltem el, megfordult a fejemben, hogy futhatnék a Margitszigeten is! Az sincs messze tőlem, gyalog negyedóra, futva kevesebb, és tudom, hogy simán körbefutható, mert már lesétáltam egyszer a távot.
Múlt hétfőn aztán neki is vágtam. A saroktól – utcán!! – lassú kocogással elszaladtam a hídig, aztán bekocogtam a híd közepére telepített zebrához (ahol általában tíz percet kell várni a zöldre, ezalatt az ember kifújja magát). Így, mire a tényleges futást megkezdtem, már meg is volt a bemelegítés.
A pesti oldali lehajtónál kezdtem a futást, akár a legtöbben. Kicsit idegesített, hogy rohadt sokan voltak ott; futottak, nyújtottak, bemelegítettek. De azért nekivágtam a rekortánnak. Száz méter után aztán szépen elfogytak a népek, és kizárólag a futók maradtak a gumiszalagon. Egyszerűen ráálltam a szalagra és futottam a saját kis kényelmes tempómban. A legtöbben gyorsabbak voltak nálam, rengetegen lehagytak, de volt egy-két még nálam is lassabb futó, akiket én hagytam le.
Egyébként újabb kellemes meglepetés, hogy teljesen ideális futóterepnek bizonyult! A rekortán nagyon kellemes a bokámnak, de ennél is jobb a társaság. Hétköznap este volt, sötétedés után, és hűvös szél fújt, ezért 99 °%-ban csak futók voltak a pálya környékén. Sem babakocsi, sem szerelmespár, sem részeg társaságok. Csak mi futottunk ott, mint a gép. – Mármint a többiek futottak, én meg a magam kis tempójában, ugye… :-)
… Bár most, hogy ezt írom, felrémlik, hogy nem is a magam kis tempójában futottam én, hanem akaratlanul is átvettem kicsit a többség tempóját, tehát gyorsabban futottam, mint ahogy szoktam, de azért még így sem voltam egy gepárd.
Egyébként rengetegen voltak, nem azt mondom, hogy mozdulni sem lehetett, de átlag négy-öt méterenként követték egymást a futók.
Engem az zavart a legjobban, hogy erősen fújt a szél, és a hajam összevissza belecsapódott az arcomba, a szemembe, és nem láttam, vagy ha igen, csak azért, mert folyton a hajat igazgattam. Már van annyira hosszú elöl, hogy az orromig ér, viszont még nem annyira hosszú, hogy össze lehessen fogni anélkül, hogy röhejes lenne. Mindenesetre a visszaút alatt a budai oldalon, a forduló után, amikor a szél iránya is megfordult, nagyon kellemetlen volt a frufrum.
35:51 alatt futottam le egy teljes kört. Nagyon, de nagyon elégedett voltam magammal, noha tudom, hogy a rendes emberek 30, vagy inkább 25 perc alatt futnak Szigetkört. Aztán hazafelé is kocogtam, mert teljesen átizzadtam a felsőmet és nem akartam a hideg szélben megfázni, meg éhes is lettem :-) sőt ezek után még főznöm kellett, mivel a kaja nem terem meg magától.
Csak később gondoltam bele, hogy értelmetlenül voltam ennyire oda a Szigetkörtől előzőleg. Hiszen az „csak” 5.300 vagy 5.200 méter, én pedig igazán futottam már ennyit, sőt 6, 7, ritkán pedig 10 km-t is. Csak hát akkora presztízse van annak a kifejezésnek, hogy „Szigetkört futottam”! :-)
Szerdán megismételtem a futást, ugyanolyan körülmények között. Ezúttal 35:25 alatt sikerült.
Szombaton is nekilódultam a kalandnak, ez azonban másként sült el. Először is, alig voltak ott futók. Megrökönyödve láttam, hogy amíg hétköznap este nyolc-tíz ember fut előttem, addig most épphogy a horizont szélén láttam egy-két embert, és vagy száz méterrel mögöttem másik egy-két embert. Mintha az összes futó péntek este hazautazott volna Nyírbátorba.
Ezzel szemben viszont párocskákból, társaságokból és andalgókból ezúttal akadt bőven az út mentén. Szerencsére a rekortánra nem másztak rá, viszont kicsit nyugtalanító érzés, amikor sem előttem, sem mögöttem belátható távolságban nincs másik futó, de a padon ül hat sötét alak. És lehet persze, hogy csak a Fazekas Gimnázium harmadikosai, de az is lehet, hogy feltételesen szabadlába helyezettek, akik rögtön megtámadnak és elveszik a stopperórámat.
Viszont magának a futásnak a körülményei annyira kellemesek voltak – senki nem előzgetett, és nem diktált túl gyors tempót – hogy arra gondoltam, megpróbálok két kört lefutni. Az tíz kilométer, annyit már futottam, aztán majd legfeljebb belesétálok, ha nem megy.
Sajnos az első kör második felében, a budai oldalon dél felé haladva éreztem, hogy a délután fogyasztott kaja élénken mocorog a hasamban. Nyersen fogalmazva a rázkódó mozgástól felkavarodtak a beleim, sőt a hólyagom is, hiába ittam lehetőleg nem sokat. Konkrétan úgy éreztem, hogy tíz percen belül bepisilek, sőt hasmenésem is lesz. Volt már ezelőtt is ilyen érzésem, és tudtam, hogy leginkább a rázkódás okozza, és gyaloglásba váltva elmúlik, de akkor is rohadt kellemetlen.
El is határoztam, hogy nekivágok azért a második körnek. Úgy kétszáz méter után beleléptem egy mélyedésbe, megroppant a bokám, így ennek ürügyén sürgősen visszafordultam és kicaplattam a Szigetről. – Addigra már úgyis túl sötét volt, túl kevés futó és túl sok út mentén tanyázó, szombat esti társaság…
Hazafelé is kocogtam, és épp időben értem be a vécére, öt perccel később már katasztrófa lett volna. Jobb nem belegondolni, hogy zajlott volna mindez a Szigeten...
Ez volt szombaton, technikai okokból három napig nem futottam (= minden este volt valami más). Aztán szerda este eldöntöttem, nekivágok még egyszer annak a két körnek… Keveset ettem, keveset ittam, nagyon lazán, kényelmesen kocogtam a szigeti bejáróig. Az első kört direkt lassan és lazán futottam le (38 perc lett). A másodikat ezúttal gond nélkül kezdtem, nem mocorgott a hasam. (Ez önmagában is jó, mert eddig a hatodik kilométernél szinte mindig hascsikarás-közeli érzéseim voltak.)
Azért bele sikerült lépnem ugyanabba a mélyedésbe, mint szombaton, és roppant egyet a bal bokám – hát persze, hogy az, amelyik amúgy is gyengébb –, de ez nem érdekelt, futottam tovább.
A másfeledik körnél, az Árpád-hídi fordulónál éreztem valamennyit abból a felszabaduló szerotoninból vagy endorfinból, amit folyton emlegetnek a hosszútávfutásról szóló cikkekben. Már jócskán túl voltam a bemelegítésen, de még nem fáradtam ki; nem fáztam, boldog voltam, hogy már itt tartok, és már „csak” egy fél szigetkör volt hátra. Az oldalam nem szúrt, a lábam nem fájt, a szívem nem dobogott nagyon. Ja kérem, ezért kell lassan futni… A frufrumat összefogtam, így az se lógott a szemembe. (Hogy hülyén nézett ki, az már ezen a ponton nem zavart.)
A visszaút is egész jól telt, aztán a Komjádi magasságában éreztem, hogy kezdenek merevedni a lábizmaim. Minden kóserül ment, de innentől már nem tudtam figyelni rá, hogy lehetőleg könnyedén, rugalmasan fussak, azt sem érzékeltem, hogy kicsiket vagy nagyokat lépek-e, mert olyan volt, mintha beton folyna az ereimben csípőtől lefelé. Ment azért a futás rendesen, csak tisztára falábúnak éreztem magam, és már kevéssé tudtam koordinálni a mozgásomat.
Lefutottam a két teljes kört, és közben nem álltam meg és nem sétáltam bele egyszer sem. 1 óra 15 perc 08 másodperc volt. Állati büszke voltam magamra. De fizikailag úgy kivoltam, hogy csak lihegtem, nekidőltem egy fának, rázogattam a lábamat, hogy egy kicsit kilazuljon és haza tudjak közlekedni. Nyújtani képtelen vagyok nyilvános helyen. Némi szuszogás után elindultam a híd felé. A zebra után kocogva folytattam – nagyon hülyén festhettem, tiszta robotmozgásom lehetett – aztán visszafelé futottam a rakparton az albérlet irányába. Hála az égnek, ekkor már kb. nyolc óra lehetett, csak az volt az utcán, akinek direkt dolga volt, vagyis igen kevesen, és szerencsére ezek egyébként is néptelenebb utcák.
Épségben hazaértem – semmi hasmenés! – lezuhanyoztam, kimostam a cuccaimat. Majd még főznöm is kellett. Eredetileg hajat akartam festeni, vacsora és a Szulejmán között, de annyira kimerített a tíz kilométer, hogy ennek már nem bírtam nekiállni. Olvasgattam a Főnix Rendjét és az aktuális thrilleremet felváltva, aztán a Szulejmánra* már csak fél szemmel figyeltem.
Ahhoz is fáradt voltam, hogy izomlazító géllel bekenjem a patámat, így csak árnikakrémet kentem a bal bokám köré, ami megroppant futás közben, és egyébként is vacak.
Egyhuzamban végigaludtam az éjszakát (jó, 23.30-tól 5.20-ig nem csoda). Másnapra állati izomlázra számítottam, de meglepetésemre szinte semmi nem volt, egyedül a bal combom felső részét éreztem kissé. – És most, hogy ezt írom, már van némi kis izomláz az összes combjaimban, de teljesen elviselhető. Arra számítottam, hogy lábra sem tudok majd állni.
A régi parkomban többnyire 1 óra 40 perc alatt futottam tíz kört, tehát ott mégiscsak egy kilométernél hosszabbnak kell lennie egy körnek. Annyira azért nem futottam gyorsabban most, vagy lassabban akkor. Az én futótempóm kb. mindig egyforma: lassú :-)
Szóval baromi jó volt szigetköröket futni. Ha rajtam múlik, futnék felváltva egy-két köröket, aztán – ha Isten is úgy akarja – esetleg megpróbálnám növelni a távot, és talán egyszer valamikor eljutnék egy félmaratonig (négy kör). Tisztára hálás vagyok, hogy az én koromban, napi nyolcórás ülőmunka mellett ennyit le tudok futni, és nem halok meg. (A 10 km-re gondolok, nem a félmaratonra, az egyelőre csak vágyálom :-)
Azért használok féltételes módot, mert a futókört felújítják – hja, közelednek a választások – és természetesen ezt áprilisban kell elkezdeni, mert miért is ne pontosan a futószezon kezdetén, hogy aztán majd őszre átadják. Pont most, amikor évek óta tartó vacillálást követően végre összeszedtem a bátorságomat és futottam a Szigeten, sőt most, hogy közel lakom a Szigethez, pont most kell azt a tetves pályát feltúrni. Remélem, csak közbejön valami és nem zárják le a rekortánt; vagy pedig inkább gyorsan építenek egy stadiont abból a pénzből, és én futhatok továbbra is nyugodtan a nyulak szigetén :-)
* le kell szögeznem, hogy nem szoktam a Szulejmánt nézni, csak Barbi unszolására belepillantottam a múlt heti epizódba, amibe bele is aludtam, és olyan jó mélyen aludtam és szépeket álmodtam a tévés belealvás hatására, hogy most a hosszú futás után is megpróbáltam ugyanezt a hatást elérni, kizárólag tudományos szempontból:-) Végül is sikerült, mert felébredés nélkül aludtam végig az éjszakát, ami nagyon ritka nálam.
