Most magam alatt vagyok, mert másfél napi kint tartózkodás után most érkeztem haza Öcséméktől.
Náluk lenni mindig kicsit olyan, mintha nyaralnék: kertes ház, kutya, csönd. A társaság „nem számít”, mert velük találkozunk máshol és máskor is, de náluk csak viszonylag ritkán vagoyk, és azok mindig kellemes felüdülések, amik igazságtalanul hamar véget érnek.
Legutoljára Erdélybe is tőlük indultunk el, az éjszaka közepén. Akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy ma éjjel itt csak megalszunk, aztán reggel megint nekivágunk a hosszú útnak :-) (édes álmok!)
Ez alkalommal leginkább kertészkedtünk. Valamiféle füves területből kell konyhakertet képezni, melyhez előbb Öcsém felásta a területet, utána pedig ki kellett szedni az összes füvet meg gyomot a térségről, ami elvben egyszerű feladatnak tűnik, a gyakorlatban azonban kurva nehéz, mert mindig, mikor azt hinném, egy tenyérnyi terület már tiszta, kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, hanem még alatta / mellette található újabb gyökér.
Egyébként állati kreatív alkotómunka a földművelés, különösen a gyomlálás – amely az egyetlen, amihez értek – úgy érzem, hogy csinálok valami hasznosat, ellentétben a hétköznapi munkával. Vagy kigyomláltam a földet, vagy nem. És mkor végezk, látom,h ogy x terület föld ki van gyomlálva.
Bár én csak fél napot dolgoztam, de az is kemény volt, tiszta izomlázam van ma annak ellenére, hogy a héten futottam már tíz kilométert egyszer. Gyomláláskor guggolni kell, meg előrehajolni, több órán át. A földre leülni nem mertem, mert csak egyetlen játszógatyát vittem magammal, és mégsem akartam bekoszolni a nadrág fenekét, amivel aztán esetleg leülök a konyhában is. Most izomlázas a fenekem (ez mondjuk jó), a lábam végig; este még a derekam is fájt, de már elmúlt.
Vacsora után még szeszt is fogyasztottunk, aztán megnéztük a Rush-t.
Ma délelőtt már nem volt idő további gyomlálásra, holott a terület max. felével végeztünk tegnap. A sok sunyi gyökér miatt tényleg nem lehetett kellő sebességgel haladni.
Megkértem öcsémet, hogy tizenegykor induljunk, hogy fél egy körül hazaérjek. Nincs konkrét feladatom, de ezt-azt meg kellene még csinálni itthon. És ha maradok, akkor az lesz, hogy este érek haza, és akkor a kellemes kerti munkából egy alvással azonnal belecsöppenek a rémes hivatali munkába, azt pedig lelkileg nagyon nehezen bírnám.
Egész hazaúton fájt a szívem, mert önkínzó módon elképzeltem, hogy ideális esetben most játszógatyát öltenénk, levonulnánk a kertbe és hármasban gyomlálnánk szép egyetértésben sötétedésig, amikor is bevonulnánk, vacsiznánk és betolnánk valami Unicumot. A kutya közben figyelne minket – ő nem jöhet a kertbe –, én néha megvakargatnám a kis füleit. Mért van az, hogy minden kellemes nap vagy hétvége olyan rohadt gyorsan elmúlik!?
Érdekes, hogy Anikó barátnőmnél is töltöttem így napokat, vagy henyéléssel és filmnézéssel, vagy szintén gyomlálással (ez utóbbi volt a ritkább), de mégis, amikor tőle kellett eljönnöm, akkor valahogy feldobott voltam és vidám. Ha Öcséméktől jövök el, akkor pedig mindig fáj a szívem és nyomorultul érzem magam, amiért haza kell jönnöm a városba. – Bár most, a saját albérletembe hazajönni mindenképpen kellemesebb, mint a régi lakásba anyámhoz. – Pedig a körülmények mindkét társaságnál szinte azonosak, családi ház, kutya, agglomeráció, úgyhogy nem értem ezt az öcséméktől elválás utáni elkeseredést.
… Most megint itthon ülök, mintha el sem mentem volna innen, könnyes szemmel. Főztem egy orbáncfű teát. Szerencsére jön a Sherlock ismétlése, az majd feldob egy kicsit, aztán rendet rakok és kora délután talán becsobbanok még a városba is. És korán lefekszem, hogy egy hét után végre kialudjam magam. De most borzasztóan szeretnék inkább a tűző napon gyomlálni!... Tudom, ez nem biztos normális dolog… Hja, az önsajnálat, ebben nagyon jó vagyok.
