Kellemesen kezdődött az április: rögtön elsején megérkezett a fizetés, ahogy ezt még itthon, reggel lecsekkoltam a neten. A főnökhelyettes Rozi is szabin volt, ami még szebbé tette a napot.
Fél nyolckor szokás szerint kábán bandukoltam a metró felé, a mozgólépcsőnél felmutattam a bérletet az ott sorakozó nyolc kallernek…. Aztán már csak a mozgólépcsőn állva villant belém, hogy elfelejtettem kicserélni a bérletszelvényt!! Lazán a márciusi bérletet mutattam fel április 1-jén, mert a beállított emlékeztetőt kinyomtam este, majd megfeledkeztem a dologról.
A nyolc kaller pedig nem vette észre, holott a két bérletszelvénynek még a színe is más :-D Ezek is minek vannak?
A metrón végig a frász tört, mert ha kifelé is ellenőriznek, tuti lebukom, márpedig nem akarok az Akácfa utcába járni és ki tudja, hány ezrest fizetni bérletbemutatás díjként, amikor december 30-án 103.000 Ft-ért igenis megvettem az éves bérletemet. Isteni szerencsém volt, mert nem ellenőriztek kifelé. Viszont eldöntöttem, hogy munka után gyalog megyek haza, mert a BKV-nak egy vonaljegy árát sem fizetem ki pluszban.
Rozi szabadsága miatt nyugodt légkörben telt a délelőtt, fél egykor pedig a főnök is elhúzta a bélését. Én kimentem kajáért, mivel Barbival már korábban megállapodtunk, hogy ha megjött a fizetés, és nincs a két főnökféle sem, Burger Kinges chilis sajtgolyókat fogunk enni ünneplésképpen. Ami se nem olcsó, se nem túl egészséges, viszont nagyon finom, és csak különleges alkalmakkor szoktuk fogyasztani.
Mire a kajavásárlásból visszaértem, Barbinak megszületett az unokája. A lánya már vagy egy hete mindenórás volt, és most éjjel végre megindult a szülés, de neki direkt nem szóltak, csak most, mikor már megvolt a kis törpe. Így a fizetésnapi ünneplésből rögtön unokaszületési ünneplés lett, odacsődültek az összes kolléganők gratulálni Barbinak, aki még szinte fel sem fogta a dolgot. (Én sajnos annyira éhes voltam, hogy félrevonultam és felszippantottam a sajtgolyókat, addig a már szült kolléganők helyettem is csiripeltek.)
Olyan feldobott lett a hangulat, hogy indítványoztam, bontsunk ki egy kölyökpezsgőt, ami már évek óta áll a szekrényben esetleges szilveszteri elfogyasztásra. De Barbi inkább igazi pezsgőre szavazott, ami szintén volt a szekrényben – nem is értem, hogy került oda éles pezsgő?
Az ünnepelt kívánsága parancs, ergo előszedtem az édes Törleyt, bementünk vele Rozi üresen álló szobájába, aztán fojtott hangon telefonáltunk a jobb fej kollégáknak, hogy „Gyere át pezsgőzni!” Barbi felbontotta a pezsit, szétöntöttük kávésbögrékbe, koccintottunk és gyorsan felhajtottuk, hogy ne maradjanak nyomok. Elvileg tilos az alkohol, de most tojtunk erre. Aztán még némi oldottabb hangulatú beszélgetésre ott maradtunk összegyűlve, de idővel szét kellett oszlanunk, hátha beállít a Barom, vagy a tirpák Mari, esetleg valami fejes, miközben mi ott állunk illumináltan.
… Az egészben az volt a szórakoztató, hogy bolondok napja volt, tehát Barbi remélte, hogy a kölyök nem pont ezen a napon akar majd megszületni. Ugyanakkor a seggfej Barom születésnapja is, amit ő nem is mulasztott el számtalanszor szóba hozni a nap folyamán, mintha tízéves lenne és/vagy ajándékokat várna (nem kapott). Ezek után a szerencsétlen unokababa mégis pont elsején, ráadásul fényes délben született, még csak nem is lehetett volna átkozmetikázni a születési anyakönyvi kivonatát másodikára.
Rögtön nekiültünk és kiszámoltuk az aszcendensét egy netes kalkulátorral – a pezsgőzés után már nem mindegy? – és az jött ki, hogy Oroszlán. Jó neki.
Munkaidő vége felé, amikor már összepakoltam, egy nem fogadott hívást találtam a mobilomon, de a számot kijelezte. Visszahívás előtt lecsekkoltam a neten, mert nem mindenkit hívok vissza – többnyire kéretlen biztosítók meg bankok keresnek –, de ezúttal a Vérellátó volt.
Mivel dorbézolni már hívtak egyszer, gondoltam, hogy most komoly dolgot akarnak, és valóban, rendkívüli véradásra hívtak be másnap reggel, hét és nyolc között.
… Humoros helyzet volt, tekintve, hogy hányszor kellett veszekednem velük, hogy engedjenek vért adni, nemhogy még ők hívjanak. És még a január 8-i véradástól számított három hónap sem telt le. De természetesen nem vacilláltam, hanem igent mondtam, habár utálok korán kelni, főleg a szokásosnál is korábban, de mivel a vérellátó távolabb van, mint a munkahelyem, ugyanakkor korábban kell odaérnem, még előbb kell felkelnem, mint egyébként.
De hősnek éreztem magam, fontos embernek, aki életeket ment, így szó nélkül, vagyis csak kicsit fogcsikorgatva állítottam be másnap reggel 4:58-ra az ébresztőt...
