Most a Vámpírok Báljáról illene írnom, amit tegnap láttam (Gézával!!) és holnap is fogok (nem Gézával, de az sem lehet rossz). De most nincs hangulatom egy „hű de jó színházi este volt”-poszthoz – pedig igaz lenne –, mert mérges vagyok és puffogok.
Barbi egész héten nem jött. Itt a hőség, a meleg, neki pedig pajzsmirigye van meg mellékveséje, és különben is van rajta jópár felesleges kiló, tehát tudom, hogy tényleg nem bírja a hőséget. A mi irodánk lapos tetős mellékszárny felső szintjén van. Ezt mind tudom, de a toleranciám mégis jócskán lecsökkent most, péntek estére, amikor már négy napja vagyok kénytelen Barbi nélkül dolgozni.
Nem mintha most olyan sok meló lenne, de talán éppen ezért. Beténferegnek az emberek, nem találják ott Barbit, hát odaállnak Zsuzsinak locsogni, vagy akárki másnak, akit épp ott találnak.
Pünkösd volt, így kedden kezdődött a munkahét, már akkor is nagyon meleg volt. Meg sem lepődtem, mikor Barbi sms-t írt, hogy ma ne várjam, nem jön. OK. De szerdán reggel meg vérvételre ment, ott összecsuklott – mert a vérvételt sem bírja túl jól –, onnan persze hogy rögtön hazament és lefeküdt. OK. De csütörtökön már 1-2 fokkal enyhült a hőség, talán aznap bejön végre. Nem, még ezt a meleget sem bírja.
Jó, hát akkor pénteken, akkor már csak 14.00-ig dolgozunk és mindössze 29 fok van! Rozi eltakarodott nyugdíjba, ez az első nélküle töltött munkanap, úgyszólván minden beosztottja boldog extázisban lebegett. Barbi mailt írt reggel, hogy lötyögött a szíve, nem bírt aludni stb. … Bevallom, olyan dühös lettem, hogy nem is írtam rá választ.
… Bár ma éppen sok munkám volt, amikor pedig nem, akkor kávét ittam vagy kajáltam. És egyszerűen nem volt hangulatom vidámnak látszó kedves levelet írni, amikor kurvára nem éreztem magam kedves hangulatban. A meleget én is rohadt nehezen viseltem, főleg a hét elején, amikor minden az agyamra ment, minden délutánra állati ingerült lettem és fél ötkor már csak azért imádkoztam, hogy hazamehessek végre és ne kelljen egyetlen kollégámat sem látnom.
Szerencsétlen Zsuzsival voltunk kettesben, aki igazán nagyon aranyos és mindig megpróbál beszélgetni, amit én nagyon rosszul viselek főleg reggelente, de ő ezt még mindig nem tanulta meg, nekem pedig nem volt szívem még belemondani a képébe: „Figyelj, reggel NE SZÓLJ HOZZÁM, érted??” Ráadásul egy kicsit szerintem nagyot hall, ezért mindig hangosan beszél, ami még zavaróbb. Nekem mondjuk nagyon érzékeny a hallásom, és az egészen halk hangokat is meghallom, mint a denevér, tehát full szükségtelen, hogy a velem szemben ülő ember fennhangon beszéljen hozzám, mint általános iskolai tantó néni az osztálynak. És azt is nehezen viselem, hogy gyakran elfelejt vagy szanaszét hagy dolgokat, meg hogy körülményeskedik, és tízszer elmagyaráz valamit, ahelyett hogy egy mondatban leszögezné a lényeget.
Ma különösen rosszul érintett, hogy a tirpák Mari is bent volt, holott korábban úgy volt, hogy ma nem lesz. Sőt a visszataszító Editke is bemászott, aki jövő héten külföldön lesz és már a mai napot is kivette szabinak, de még ő is betolta a képét, ráadásul pontosan akkor kellett meglátnom őt, amikor jöttem vissza a kajavásárlásból, és épp enni akartam volna.
Természetesen nem tudok enni, amikor Editkével egy légkörben vagyok – folyton locsog, de kajabálva, ezenkívül undorítóan is néz ki, és minduntalan belemászik az ember személyes terébe –, így meg kellett várnom, míg eltakarodik. Nem ment simán. Először a főnökkel pofázott, de aztán kimászott a mi szobánkba és ott tépte a száját; én ekkor elhagytam a helyiséget és felmentem egy emelettel feljebb, ahol beültem egy hűvös vécé lehajtott tetejére úgy tíz percre. Mire visszaértem, végre elkotródott és én ehettem.
Igen, lehet, hogy bunkó vagyok, hogy például Editke eltűnését várjam a kajálással, de nemigen szeretem, ha mások jelen vannak evés közben – családi, baráti alkalom persze kivétel –, főleg nem a munkahelyen, ahol átjáróház a szobám, nem lehet becsukni, bezárni, jön-megy mindenki, és alig várom azt az öt nyugodt percet, amikor épp mindenki békén hagy, hogy egy rohadt kiflit a pofámba tolhassak.
Tegnap este iszonyú későn feküdtem le a Bál miatt, ma pedig 4.20-kor keltem, hogy még reggel futhassak. (Hiába a párfokos lehűlés, még fülledt és párás volt a levegő, nagyon nehezen ment a futás.) Mindezek után persze fáradt és ingerült voltam, és nyilván ezért is, némileg indokoltan, morcos Barbira.
Az a helyzet, hogy tele van a tököm vele, hogy ha 32 fok fölé megy a hőmérséklet, akkor a kolléganőmre nem lehet számítani.
Jó, most ott van Zsuzsi, de tavaly meg tavalyelőtt ilyenkor arra az egy vagy több hétre mindig be kellett állítanom őrködni valakit, míg pisilni megyek, mert ha 32 foknál melegebb van, akkor innom kell, mint a kacsa, és azt persze óránként kipisilem. Úgyszintén, ha valami irattal mennem kell valahová.
És egy csomó munka van, amit csak Barbi csinál,. Vagy emberekkel egyeztet, hogy azok idejönnek és ő megcsinál nekik valami melót; aztán pedig beállít az az ügyfél ember, számomra teljesen váratlanul, hogy neki Barbi megígérte ezt meg azt, én pedig nézek ki a fejemből, mert 1. olyan dologról van szó, amit Barbi tud és én nem, 2. Barbi egy büdös szót nem szólt, hogy majd jön valaki, készüljünk fel, hanem csak arról tájékoztatott, hogy ő ma nem lesz és kész. Nagyon kellemetlenek az ilyen szituációk! :-(
És ezek a hiányzások többnyire nem egy-két naposak, hanem eltartanak egy hétig. Hétfőn meleg van, rosszul vagyok, kedden nem tudok bejönni, szerdán sem, csütörtökön ugyan két fokkal hűvösebb van, de nem érzem elég jól magam; és akkor már pénteken erre a fél napra csak nem megyek be. Erre a helyzetre nagyon mérges vagyok. Többször szívtam így már Barbi miatt: két évvel ezelőtt augusztus 20-tól egészen az október 23-i hosszú hétvégéig nem jött be. Akkor a lába fájt. Tudom, persze, hogy nem szimulált, hanem tényleg ödémája meg visszere meg tudom is én, mije volt, és augusztus 20-án kezdődött egy iszonyú hőhullám.
De a hőhullám engem is megvisel, én ott ülök egész nap a kurva ablak mellett, a lapos tető alatt a 35-36 fokos irodában! De én mégsem mondhatom, hogy csocsesz, otthon maradtam pihegni, mert már a másik otthon maradt pihegni.
És az is úgy volt, hogy „ma nem jövök.” „Ezen a héten nem jövök.” Aztán lett a „jövő hét után”. Szeptember elején az volt, hogy most még nincs jól, de majd a jövő hét után! Eljött az az időpont: hát, még nincs jól, de majd a jövő hét után. Mire odaérkeztünk: nem, sajnos még nem jó a lába, majd a jövő hét után. Egyedül csináltam mindent, amit Barbi szokott és amit én szoktam. Ősz volt, mindenki visszamászott a szabadságról, beindult a meló ezerrel, és mindenki, aki bejött az irodánkba, azt mondta: „Jaj, szegény Barbi, hogy van? Mikor jön? Mi van vele?” Alig hallottam olyant, hogy: „Ó, te szerencsétlen, itt szívsz egyedül? Ne segítsek valamit?”
Aztán idén januárban, amikor megoperálták Barbit, majdnem pont ugyanígy megismétlődött a helyzet. Műtét, kórház, otthon, betegállomány. Ma felkelt, a lakásban sétál, de hamar elfárad; már egy órát bír fent lenni, két órát bír fent lenni, lement a közértbe. Majd a jövő hét után. Most egy hét táppénz, aztán egy hét szabadság, majd meglátjuk, majd két hét múlva, talán. Ezalatt peregtek a hetek, leltárt csináltam, költöztettem a hülye kolléganőt, csináltam Barbi ügyeit, tűrtem, hogy mindenki az én szobámban pofázik a szintén ráérős cimbijeivel, hogy már nem tudok az egyetlen üres irodában kajálni, mert oda költözött az új kolléganő.
Ezzel szemben én egy vagy legfeljebb két hét szabikra megyek el, három hetet nem is tudom, mikor voltam távol utoljára, pedig az az időtartam szükséges a kikapcsolódáshoz. Már két hét szabinál is sikoltozás van, tejóisten, ennyi időre el akarsz menni?? (Jó, ezt nem Barbi mondja, hanem a főnök.)
Majd én is eljátsszam ugyanezt télen? Hű, most hideg van, nekem alacsony a vérnyomásom, hideg a kezem, a lábam fázik, még elfagynak a lábujjaim, hát bocs, de ma nem megyek. Ja, másnap sem, mert havazik, még elcsúsznék a járdán. Aztán szerdán még mindig hideg van, csütörtökön ugyanez a helyzet, pénteken pedig, már azt a fél napot csak kibírjátok nélkülem? Én ugyan fiatal(abb) vagyok és egészséges(ebb), de azért vannak nyavalyáim, fél szememre látok, szívbillentyű-előreesésem van, visszerem van, epehólyag-polipom van, majd ezekre fogok hivatkozni…
Nem vagyok jólelkű ember, hogy ilyeneket gondolok, de akkor is, a rohadt életbe, most nagyon mérges vagyok, és muszáj volt ezt kiadnom magamból!
