Biztos nem normális, hogy úgy készülök erre a 3,2 km-es futóversenyre, mintha a bostoni maraton lenne vagy az olimpia, és külön tévékamera venne csak engem, élő egyenes adásban a világ összes nézője részére. Minduntalan lepereg a szemem előtt, ahogy eldördül a rajtpisztoly – vagy mivel indítják ezeket a futásokat? –, mire a mezőny ezerrel elvágtat mellettem, mint a fenékbe lőtt gepárdok, én pedig ott vonszolódom mögöttük a 6:30-as tempómmal.
Magamhoz képest egész komolyan készültem a futásra. Például próbáltam gyorsítani a tempómon (így lett 6:30/km – kérem nem röhögni!!) Önmagam számára meglepő, hogy ha nem a szokott, kényelmes, lassú kocogásommal futok – amivel igen sokáig bírom –, hanem fokozom a tempót, na nem megdöglésig, csak úgy erős lihegésig, még akkor sem halok meg, hanem tulajdonképpen úgy is sikerül 4-5 km.
Szerencsére találtam a neten egy kalkulátort, amivel kiszámolható a futósebesség, amit perc/km-ben szoktunk mérni. Ez magamtól nem sikerülne, mert az időt 60 másodpercekben kell számolni, míg a kilométer 1000 méterből áll, szóval, mire én összeegyeztetném a perceket a méterekkel, akár számológép segítségével is, már el is múlna a verseny.
A Margitszigetet, amit korábban 37, 35, 36 perc alatt futottam, párszor sikerült 34:15, illetve 33:58 alatt lefutni. Ez utóbbi esetben a sebességem 6:25. A Sziget 5,3 km, folyamatosan ilyen hosszan ilyen gyorsan futni tőlem egész szép teljesítmény.
A Szigetet sajnos most nem tudom használni épp a futóút felújítása miatt, így visszatértem a rakpartra, ahol nyáron, hajnalonként futottam utoljára. Elfutok innen a harmadik hídig és vissza. Ez összesen kb. 5,6 km. Sajnos most ősszel még tele van turistával ez a szakasz, és két zebra is van útközben, de azért lehet futni.
A rakparti 5,6 km-t korábban 38:40, 39:15, 37:58 stb. alatt futottam. Az utóbbi hetekben igyekeztem belehúzni, így összejött egy 35:41, 35:26 is, tegnap este 36:03 volt (de akkor két egymás követő napon futottam, az nem számít).
A leggyorsabb eredményem pedig, amire büszke vagyok, az 35:11 volt, de úgy, hogy odafelé teljes erőbedobással futottam, a fordulópontot elértem 16:55-nél (korábban ez 19:00, jobb esetben 18:30-nál volt!), majd visszafordultam, de újabb egy km után meg kellett állnom és sétálnom vagy egy percet, és még így is 35:11 lett!! Az igaz, hogy miután megálltam, komolyan attól féltem, hogy ott az utcán, a turistacsoportok közepette fogom kihányni a belemet. Szerencsére erre nem került sor.
Tök sokat lépcsőzök is az állóképesség végett, és mivel nem az elsőn lakom, ez azért jó edzés. Már csak azért is jó, mert így nem kell idegenekkel egy liftben utaznom. Hja, néha jól jön az antiszociálisság :-)
Szóval magamhoz képest egész jó formában vagyok, de azért mégiscsak nagyon ideges vagyok a futóverseny miatt. Még rémálmaim is vannak. A múlt héten azt álmodtam, hogy futok, futok, de olyan lassítva megy csak, mintha víz alatt futnék, vagy mintha erős szél tolna vissza. Ma éjjel pedig álmomban ott voltam a versenyen, és mikor elindultam, azt vettem észre, hogy nem a futócipőm van a lábamon, hanem az otthoni papucsom. Cipőt felvenni már nincs idő, el kellett döntenem, hogy papucsban vagy zokniban fussak-e. Lerúgtam a papucsot és zokniban futottam, ami szar volt, mert kavicsos, murvás volt a terep, ráadásul valami eszelős szervezte a futóversenyt, és az útvonal kis falusi házak kertjein vezetett keresztül. … Ezen a ponton szerencsére felébredtem.
Még attól is félek, hogy majd rám jön a hasmenés vagy a szélgörcs. Jól meg kell fontolnom, hogy ma miket egyek! :-) És azon is aggódom, hogy nehogy pisilnem kelljen futás közben – az nagyon rémes! –, de azt sem tehetem meg, hogy nem iszom előtte, mert akkor 1., kiszárad a szám, 2. jelentősen romlik a teljesítményem. Bár ezt a területet már kikísérleteztem: előtte kb. 1 órával nem iszom, majd közvetlenül futás előtt fél-egy pohárral. Ja, és persze falat csoki vagy banán. Vajon melyik lenne jobb? A csoki tömény energia, viszont maszatos leszek tőle. És magnéziumtabletta!
Orsi férje és fia is ott lesznek, mármint az indulók között. Ezen azért nem aggódom, mert ők majd úgyis elhúznak ezerrel, csak a mögöttük felszálló porfelhőt kell legyezgetnem magam előtt. Maga Orsi szegény pedig beteg volt egészen e hét közepéig, tehát futni sem nagyon volt, tehát megvan az elméleti esélye annak, hogy talán nem lesz sokkal gyorsabb, mint én. Ami csak azért lenne ciki, mert ő két évvel idősebb nálam – noha öttel fiatalabbnak néz ki –, és két gyereke is van; és noha belőlem aztán teljesen hiányzik a versengés, de az nem esne jól a hiúságomnak, ha egy kétgyerekes, idősebb nő jelentősen gyorsabb lenne, mint én. (Uhh, remélem, ezt nem fogja olvasni. Nem szemétségből írom, mert tényleg kedvelem Orsikát :-)
Bár, ha gyorsabb lenne, akkor is mi van? – Van egy elméletem a „negatív felkészülésről”. Ezt vizsgák előtt is szoktam alkalmazni. Tömören: „Na és mi lesz, ha nem sikerül? Semmi.” Nekem nem szokásom az eszelős győzniakarás, vagy megfelelni vágyás, örülök, ha épp nem vagyok utolsó. A legtöbb vizsgámnál is úgy állok neki, hogy: remélhetőleg sikerül, de ha nem, még mindig van két uv-lehetőség. Miért kéne a legjobbnak lenni? Annak csak pofára esés a vége. – Ezzel a hozzáállással aztán többnyire elértem, hogy annál azért jobb voltam, mint ahogy előzőleg gondoltam.
Most ugyanez van a futásnál is. Végiggondoltam, hogy 37 éves létemre úgy-ahogy jó formában vagyok, de ha nem, azt meg tudom magyarázni az ülőmunkával és a szívbillentyűmmel. Valószínű, hogy legalább néhány nálam idősebb és rosszabb kondiban lévő nő is indul ezen a futáson. Férfiakat nem számítom, azoknak hosszabb a lábuk és különben is gyárilag izmosabbak.
Nekem mindössze arra kell törekednem, hogy lehetőleg ne legutolsónak fussak be (már csak azért sem, mert Fatert is odahívtam, aki viszont olyan győző-mániás típus, és neki rosszul esne látni, ha én vagyok az utolsó). Szépen tartanom kell egy kibírható, erős, de nem megdöglős tempót, aztán az utolsó pár száz méteren rákapcsolni, mint állat, és azt a néhány hatvanas nyugdíjast, akik még a közelemben vannak addig, lehagyni :-)
Különben van egy tényező, ami kissé megnyugtat. (A fent leírtak fényében képzelem, mi lenne enélkül!)
Orsival már egy hete átvettük a rajtcsomagjainkat a nevezés helyszínén. Ebben volt póló, aztán az a papírizé, amit biztosítótűvel a hasunkra tűzhetűnk, meg más apróságok. De a nő csak úgy odaadta nekünk, nem kérdezve, melyikünk kicsoda, sőt odaadta az Orsi családtagjainak rajtcsomagjait is, ott sem kérdezve rá a személyazonosságokra. Ami azért furcsa, mert a futóversenyeken valami chip van a rajtszámokon, amik az ember adataihoz kapcsolódnak, innen lehet később tudni, hogy pontosan ki pontosan mennyi idő alatt futott. Na most az Orsi meg az én csomagom tök egyforma, a pólóméretünk is azonos, csak úgy elosztottuk egymás közt. Az irodában pedig tanulmányoztuk a biztosítótűs rajtpapírt, hogy hol van a chip? És hol van a rajtszám? De sehol sem volt. Én úgy gondoltam, azt majd a helyszínen osztogatják, de hát akkor mi értelme volt előre odaadni a rajtcsomagokat?
Végül Orsi felhívta a BSI-t hogy nekünk nincsenek rajtszámaink, és hogy van ez? Mire kiderült, hogy valóban nincs rajtszám, sem időmérés (!), sem chip, mert ez nem futóverseny, csak „Reggeli Futás”.
Juhéj!! Állatira megkönnyebbültünk, mert így kisebb rajtunk a nyomás, nem kell attól félnünk, hogy Kovács Béláné az 1942-ben születettek közül három perccel megelőz minket. Mármint megelőzhet, de azt ki fogja tudni, ha egyszer nincs chip? :-)
Persze nem mintha ezen infó birtokában most már nem akarnék úm. „teljes erőbedobással küzdeni”, ha már ennyit idegeskedtem és szenvedtem miatta, de akkor is pszichésen remek érzés, hogy „ez nem verseny”! :-))
Azért még mindig van egy olyan félelmem, hogy holnap reggel kimegyek a helyszínre, és ott meglát egy szervező (aki maga is kétnaponta maratont fut):
- Hát TE mit keresel itt?
- Futni jöttem.
- Te???! Hehehehehe…. :-D
