Nem is a tél a nagy szám a mai futásomban, hanem hogy több mint három hét kihagyás után végre sikerült rávennem magam! :-)
Most büszke vagyok magamra.
November 2-án vasárnap futottam egy iszonyat hosszú 11 km-t. Ez valószínűleg csak azért volt lehetséges, mert előző napon néztük a Piszkos pénzt, és Tom Hardy, valamint a filmben szereplő pici pitbull megtáltosított másnapra. De aztán következő héten elkezdett fájni a torkom, ami az istennek sem akart elmúlni, és mikor végre kicsit jobb lett, akkor megroppant a nyakam. Egy ideig szimultán fájt a kettő, aztán a torok egészen jól lett, de a nyakam őszintén szólva a mai napig sem tökéletes (főleg aludni nehéz, akár lapos, akár magas párnán).
Néhány nappal ezelőttig egyszerűen nem is tudtam volna futni a nyakam miatt, egyrészt a rázkódástól, másrészt mert itt a rakparton nagyon nem árt, ha az ember képes gyorsan odakapni a fejét egy-egy közlekedési szituáció, biciklis vagy más szörnyeteg miatt.
Amikor aztán már egész jól lett a nyakam is, akkor elkezdődött a menstruációm, azzal meg nem szeretek futni. Ennek kb. ma lett vége, a hajmosás is holnap reggel esedékes, így nem volt több ürügyem a futás halogatására.
Egész jól ment. Még nem számítottam ki a sebességemet, de szép kényelmes tempóban végig tudtam futni az 5,2 km-t egyhuzamban, ez önmagában is sikerélmény a három hét kihagyás után. A rakparton már nem kóricálnak komplett turistacsoportok, de azért még mindig túl sokan kószálnak a frekventáltabb helyeken, annak ellenére, hogy már sötét és hideg van. „Julis, ne menjünk sétálgatni a rakpartra?” „Dehogynem, Gyulám, menjünk!” – Hát ezeket azért kellett kerülgetni :-) Szerencsére, ahol a frekventáltabb rész véget ért, rögtön nem volt már sétáló, csak biciklisek és a hozzám hasonló futók.
Ilyenkor télen elég nehéz belőni az öltözködést. Hol alul-, hol túlöltözik az ember. Én most szerencsésen belenyúltam: szokásos futó sztreccsgatya (odafelé sétálva azért fázott a medencém), póló és polárfelső. A futás elején még kissé vacogtam, aztán felmelegedtem, aztán visszafelé futva már kimondottan melegem volt. Még jó, hogy kesztyűt nem vittem, mert az izzadós szakaszban, úgy a második kilométertől, direkt jólesett a kezemen át szellőzni.
A házba beérve épp nem volt lent lift, egy ember pedig már állt ott, én meg nem szeretek csapatosan liftezni, így gyalog másztam az ötödikre, ami meg sem kottyant még futás után sem, ami remek dolog, igaz, hogy lépcsőzni a tömegiszonyom miatt egyébként is szoktam.
Most tehát büszke vagyok magamra :-)
