Utálom a nyári időszámítást… Főleg amikor elkezdődik, és egy órával kevesebbet aludhatok. Ma például vagy kilencszer nyomtam le a szundit. Tegnap későn feküdtem le, mert volt a 21 Jump Street, amit már rég látni akartam, és annak mire vége lett, addigra tulajdonképpen a szombati napnak is.
Beállítottam vasárnap reggelre az ébresztőt, ami csörgött is, ugyanakkor a nap is a pofámba sütött, ennek ellenére még majdnem egy órán át nem bírtam felkászálódni.
Ráadásul három napja fáj a derekam is, nem tudom, mitől, talán a két hosszú futás rázta össze kedden és szerdán? Nem elviselhetetlen, de most elég mereven kell tartani a derekamat, hogy ne fájjon, és oldalirányba jó, ha nem mozgatom.
Pénteken fürdőben jártunk Faterral, ott próbáltam gondosan áztatni a jó kis gyógyvízben. Rosszabb nem lett, de különösebben jobb sem. Ma aztán, amikor felkirándultam a János-hegyre – ahol nem volt még valami tavaszi idő, hűvös szél és kopár fák – akkor egyszer megbotlottam, és úgy megnyekkentettem pont a fájós részen a derekamat, hogy az nagyon rossz volt. Ezért futni sem akartam elmenni, mert már később is sötétedik, meg mi van, ha nem bírom derékilag egy bizonyos táv után, akkor szégyenszemre jöjjek haza öt perc után? Mikor csak az odaút 16 perc? (És vissza is annyi.)
De hogy miért utálom a nyári időszámítást, annak elsősorban a sötétség az oka. Szeretem, ha egy idő után már alkonyodik, de mégsincs késő, és én még ezt-azt csinálhatok a sötétség leple alatt. Például, amikor hatkor sötétedik, akkor fél hatra kimegyek futni. Ekkor még világos van, de nemsokára leszáll a sötét, és ekkor hazamennek a parkból az összes kisgyerekes családok meg labdázó tinédzserek, és futhatok anélkül, hogy a. valaki meglátna, b. valaki beszólna. Miközben mégsincs éjfél, hanem még gyakorlatilag késő délután van.
Nyáron egyszerűen nem hajlandó besötétedni. A legrosszabb időszakban már este kilenc is elmúlt, és a nap még mindig fent ragyog az égen, mintha Grönlandon lennénk. Ilyenkor, ha futok, az olyan rémes érzés, mintha reflektorfényben kellene ezt tennem, mert az emberek, amíg a nap fent van, kint vannak az utcán. – És fordítva, ahogy leszáll az éj, elpárolognak, mintha a Nyolcadik utas jönne elő a bokrok közül. – Főleg az igazi kánikulában, amikor csak éjszaka van hűvös, olyankor állandóan mindenki odakint van… Emiatt, ha alkonyatkor akarok futni, várnom kell egészen este kb. fél kilencig, viszont akkorra már leesik a fejem és összeesem az álmosságtól. De mégis fel kell kecmeregni és kocogni kell. Vagy – ami még rosszabb – kénytelen vagyok hajnalban kelni, amikor még nincs ember az utcán.
Na jó, ez még odébb van, mert egyelőre csak március 29-et írunk. De már előre morcos vagyok ezek miatt…
Ma egyébként végül futottam, de csak itthon, helybenfutással; viszont 1 óra 17 percet, ami, ha a legkényelmesebb kocogótempómmal számolok, 11 km. Jól ment. Ezzel már egész jól megközelítem a havi előirányzatot :-) Holnap megpróbálok elmenni a parkba, addigra talán még jobb lesz a derekam. Kocogok, és szemrevételezem, hogy mennyire szállják meg a futóterepet a népek így nyári időszámításkor.
