Gyerekkoromban csak csesztettek folyton, hogy „lusta vagyok számolni”, meg effélék. Tényleg sosem ment, és marhára nem is érdekelt a matek, de nem is értettem belőle szinte semmit, max. amennyit logikusan be lehetett magolni. Az érettségin csak a számológép és a felügyelő matektanár segítségével mentem át (kettessel).
Felnőttkoromban tudtam meg, hogy a diszkalkulia ugyanolyan nyavalya, mint a diszlexia, csak számokkal. Na tessék! Engem meg egész gyerekkoromban cseszegettek, és hülye fejszámolós villámkérdésekkel stresszelt a rohadék Zsuzsa néni általánosban… A diszlexia azóta mintha egy elismert betegség lenne, a diszkalkuliás ember viszont – úgy érzem – továbbra is inkább afféle csökevény, mert „mi az, hogy nem tudsz számolni?”.
Pedig én tudom, hogy 25 és 1500 közül melyik a nagyobb szám, meg hogy mennyi háromszor kilenc, de például hogy hányszor van meg a 7 a 178-ban, ahhoz hosszasan töprengenem kell (ha nincs velem számológép).
Ha ránézek valami számokkal teleírt lapra, az égvilágon semmi nem jut eszembe, míg ha ránézek egy teleírt regényoldalra, tíz másodperc alatt tudom, hogy ott éppen gyilkosságról van szó, E/1-ben megírva, és kb. melyik országban játszódik.
De a hétköznapokban hálistennek ritkán kell számokkal bajlódnom, ha mégis, papír & toll & számológép segítségére szorulok. De mi van, ha ezek épp nem állnak rendelkezésre, vagy időhiányban szenvedek??
… Ma, mivel szerencsésen mindkét közvetlen kolléganőm egyszerre lebetegedett, kénytelen voltam Bogit megkérni, hogy üljön a helyemre őrködni, míg én kirohanok kaját venni. Jött is, és kérdezte, hogy Aldiba megyek?
Március 15. óta nem járok CBA-ba (pedig valamiért három is van a melóhely környékén), az egyetlen Spar távol van és drága, így az Aldiba szoktam át. Tehát mondtam, hogy igen.
Mire megkért, hogy hozzak neki sok kiflit – nagy a család – meg valami uborkát, és adott egy 500 Ft-os Aldi utalványt, meg egy ezrest.
Akkor én kikocogtam az Aldiba, de már útközben töprengtem. Az ötszázas utalványt el kell passzolnom, ez alap, de utána hogyan tovább? A kígyóuborka és a 8 kifli egészen biztos, hogy nem kerül még egy ezresbe. Nekem rozsos kifli kell meg valamiféle csoki, és esetleg párizsi vagy kefír. Van apróban kb. ötszázam, meg még 1.500.- papírpénzben.
Ha az ötszázas papírpénzemet adom oda, akkor nem tudok Boginak visszaadni, mert az ötszáznyi apró kevés lesz, és az ezresemmel nem adhatok vissza egy másik ezresből. Ha az ezressel fizetek, akkor mi van, ha a pénztáros az utalványt visszaadja és az ezresemből ad vissza? És egyáltalán mennyibe fog kerülni az én kajám, mert még fogalmam sincs, mit vegyek pontosan?
Végül 299-ért vettem egy kellemes mogyorós csokit, meg két rozskiflit, és egy kefírt magamnak, Boginak pedig a nyolc kiflit és a kélgyóuborkát, de a pénztársorban állva végig azon tépelődtem, hogy fizessek most, és hogy adjak vissza Boginak majd az irodában? Mennyi az én kiadásom, és mennyi az ő kiadása, és mennyi jár vissza és kinek??
… Ezek teszik tönkre a diszkalkuliás ember mindennapjait!! Csoda, hogy lehetőleg soha senkinek nem ajánlom fel, hogy vásárolok nekik?! Egyrészt ne szokjanak rám, másrészt ha három ember kér ezt-azt, és adnak három darab ezrest, ugyan hogy adok vissza mindegyiknek, és mennyit? Pláne minden nap ezt a stresszt?
Végül aztán 755.- Ft-ot fizettem, 500-at Bogi utalványával, és 255-öt a saját aprómmal. Boginak visszaadtam az ezresét. De ezután még kiszámítottam – ezt már az irodában, számítógép előtt ülve – hogy összesen 505 Ft-ot költöttem, és csak 255-öt fizettem én, tehát még 250-et kell adnom Boginak, noha ő az utalványt nem is tekintette pénznek és nem is akarta eleinte, hogy kifizessem ezt a 250-et. Én persze visszatuszkoltam neki, miután megfejtettem, hogy mennyit kell adnom, és kikotortam az aprót. Szerencse, hogy volt még annyi.
Már ettől teljesen elfáradtam fejben, és még csak tíz óra volt…
