Ma tényleg borult a bili. Fáradt vagyok, rosszkedvű; január óta csak két napot voltam betegácsiban és mindössze KETTŐ napot igazi szabadságon. Zsuzsi kéthetente egy-két napokat kivesz és egy teljes hétig már beteg is volt; Barbi pedig – mint az köztudott – négy-öthetente eljátssza a „Ma nem tudok jönni”-vel kezdődő, két hétig tartó otthonmaradós magánszámát.
Pünkösdkor két kurva napra mentem el, otthagytam egy rohadt egyszerű dolgot, ami a szabim befejező napján volt határidős, erre ma derült ki, hogy egyik se csinálta meg!! OK, hogy mailen írtam, amit a főnöknek címeztem, és „csak” másolatban írtam kettőjüknek, na de majd feltételezik, hogy a főnök fogja megírni?
Tegnap egy óráig tartott, míg ezt kinyomoztam, mert csak most (laza két hét elteltével) derült ki, hogy nem csinálódott meg a dolog. Írtam kérdő mailt nekik, mindkettő a füle botját mozgatta, majd: 1. Barbi: ő más dolgokkal foglalkozott, 2. Zsuzsi: neki senki nem mondta, hogy ő csinálja meg.
De az isten b*ssza már meg! Ha ők mennek el, én szó nélkül megcsinálom a dolgaikat, és nem hagyom, hogy feltorlódjon egy Révai-nagylexikon, sem arra nem várok, hogy majd valaki udvariasan felkér arra a dologra, mert tudom, hogy az a dolog van!
… De különben ez csak az utolsó csepp volt, de most a főnök behívott mindhármunkat és számon kért, hogy mi ez a feszült hangulat, mi az, hogy meg sem szólalunk egész nap, miért nem tudunk együtt dolgozni, egy éve ez még nem így volt.
Egy éve jött ide Emőke, akit bár ne evett volna ide a fene, és azóta hálistennek továbbállt. A Barbival egybenyíló szobába telepedett, dolgozni nem igazán volt kedve, és Barbival totál összemelegedtek. Nem volt vele baj, mármint nem volt rossz ember, de hatalmas nagy arca volt kb. a semmire. Valamiért úgy képzelte, ő a nagyságos asszony (nálam 2 évvel fiatalabb). Megsértődött, ha telefont kapcsoltam neki, vagy ha kapott egy elintézendő aktát, azonkívül olyan piaci kofa-vásározó cigányasszony jellegű stílusa volt, mintha még mindig az ózdi gimnázium tornaöltözőjében lenne.
Apróság: stikában kellett kiosonni a közértbe, mert Emőke ugyan nem ment ki soha, de ha észrevette, hogy bárki más kimegy, akkor rögtön hozatott vele 2-3 kg akármit. Nehéz idők voltak ezek!
Barbival nem lehetett két szót váltani, ha Emőke ott volt, mert azonnal belebeszélt. De még ha Zsuzsival dumáltunk – két szobával arrébb, bár az is egybe nyílik – azt is meghallotta, és ha nem tetszett neki, felugrott és odarohant és beleordított (konkrét példa). Rászólni nem lehetett, mert Barbi teljesen elvarázsolódott tőle.
Így aztán Barbival való dumálásról gyakorlatilag leszoktam, ill. fel se tűnt, hogy alig beszélünk. Ő jól elvolt Emőkéjével, én meg nem óhajtottam harmadikként belefolyni egy társalgásba. Emőke aztán hálistennek elhúzta a belét (ez a melóhely „messze van neki”, holott esküszöm, mikor álláspályázott ide, pontosan ugyanitt állt az épület!), de sajnos Barbin maradandó nyomokat hagyott.
Most már nem olyan kedves, szarik bele mindenbe és valahogy sokkal nagyobb a pofája. Most is, a főnöknél való megbeszélésnél, mikor mondtam, hogy ezt az egyetlen dolgot kértem, mindössze kettő napos távollétem alatt, még neki állt feljebb, hogy miért nem néztem utána, mikor visszajöttem szabiról, hogy kész van-e az a dolog.
Azért, mert bíztam a kollégákban, és fel se merült bennem, hogy netán nem csinálták meg.
… De Barbi már korábban is, többször kihúzta a gyufát az idén. Ezt még nem írtam, de bennem volt. OK, hogy minden baja van, hol a lába dagad, hol a gyomra rossz, hol a … már nem is tudnám felsorolni, mennyi baja van; de tavaly kivették a lépét, azóta az első tüsszentésre szedi a sátorfáját és egy hétig otthon marad (minimum), mert ’neki nem szabad elkapni semmit’.
Idén négy hetet egyhuzamban még nem dolgozott le. Négy-, max. öthetenként ilyen-olyan ürügyekkel lelép, szabit vesz ki, ő nem utazik sehová, nem kell vele spórolnia. De ez még hagyján. Nem szól, hogy mikor/meddig nem számíthatunk rá!! És ezen képtelen változtatni!
A kettővel ezelőtti bajánál hétfőn reggel írt egy fél oldalt, hogy ma nem jön, mert ez a baja meg az a baja. Jó, számomra a lényeg: „MA”.
Várom kedden; se kép, se hang. Várom szerdán, niente. Csütörtökön pötyögött egy mailt, hogy miért nem jelentkezem, tán haragszom rá? Írtam, hogy ugyan jelezze már, melyik nap jön, melyik nap nem jön, mert kurva szar reggel 8.05-kor szembesülni vele, hogy már megint ma se fog jönni…. Ja, de hát ő hétfőn leírta, mennyire szarul van, azt gondolta, hogy egyértelmű, hogy nem fog jönni a héten. Mondom: ja, megírtad, hogy hétfőn nem jössz. Erre ő elküldte ezt a hétfőre vonatkozó mailt megint, hogy ő ezt írta, és hogy fel van benne sorolva a sok baja… Erre már nem válaszoltam, hogy OK, akkor most küldd meg a keddre, szerdára, csütörtökre és péntekre vonatkozó, vagy esetleg az „egész héten” kifejezést tartalmazó mailedet is, pedig azt kellett volna.
Pár hét sem telt bele, egy hétfőn már megint náthásan jött be… na, rögtön tudtam, ennek a hétnek is annyi Barbi szempontból. Ja, otthon is maradt. Jött a hétvége, a hétfő, amikor is azt írta: ma még hőemelkedésem van, ezért szerdán még nem megyek.
OK – gondoltam –, szerdán még nem jössz, vagyis csütörtökön már igen. Nekem csütörtök reggel kellett tüdőszűrésre menni, amit persze nem kapkodtam el ;-), naná, hisz munkaidőben vagyok, meg aztán szegény Zsuzsit sem hagyom egyedül, hiszen Barbi ma már jön.
Beértem fél 11-re, Zsuzsi idegei cafatokban, Barbi sehol. De úgy ám, hogy nem szólt erről sem nekem, sem Zsuzsinak (= a közvetlen kollégáinak), sem a főnöknek (= a főnökének).
Valaki – más – felhívta, hogy mi van, annak elmondta, hogy ja, hát neki most megy a hasa az antibiotikumtól.
Hát tényleg hiába könyörögtem neki, alig pár hete, hogy SZÓLJ az isten szerelmére, hogy mikor nem számíthatunk rád! Nem képes felfogni! A „szerdán még nem jövök” az nála azt jelenti, hogy „és lehet, hogy csütörtökön sem meg pénteken sem, találd ki, én leszarom”.
Ez alkalommal már nem is szóltam, úgyis minek? Ha így 50-valahány évesen nem érti meg, akkor tényleg kár a gőzért… Én bezzeg mindig legalább egy héttel előre bejelentem a szabadságaimat, tehát őt sosem éri az a sokk, hogy egy üres irodával szembesül. Sőt régen, amikor még kétszer ennyien voltunk, ha a két másik titkárnő egyszerre robbant le, valakit mindig ideültetett a főnök, hogy Barbika ne legyen egyedül. Most bezzeg, hogy senki, ő sem tudott semmit, a főnök nem is szólt rá utólag. Próbálnám meg én, hogy egyszerűen nem jövök be egy reggel, oszt’ találgassatok, kollégák, hol vagyok!
Érdekes, hogy én heteket, hónapokat is töltöttem már egyedül, mert Zsuzsi régebben egyáltalán nem volt itt, Barbi pedig hol ezzel, hol azzal régebben is heteket volt távol… Az nem zavar senkit.
Persze Zsuzsi ott van, de ő is kivesz egy-egy napot, ő is beteg néha, sőt lehet, hogy végleg elviszik tőlünk.
Áprilisban volt egy hét, amikor hétfő reggel Barbi írt mailt, hogy beteg – már épp írni akartam sms-t Zsuzsinak, hogy Barbi beteg, amikor bejövő sms jött, amiben Zsuzsi írta, hogy beteg.
Ebben az volt a kellemetlen, hogy én is úgy éreztem, bujkál bennem valami; márpedig az rettentő fontos hagyomány, hogy A Titkárság Nem Maradhat Üresen!!!, akkor nyilván megáll az élet és felrobban a világegyetem… Hétfőn szarul, kedden még szarabbul voltam, aztán szerdán azt mondtam, dögöljön meg mindenki, és sms-t írtam a főnöknek, hogy bocs, de rettentően fáj a torkom (így is volt, ahogy az előző napokban is). Sőt mivel este többször hánytam, így ugyanez történt csütörtökön is. Nyugodtan pusztuljon el mindenki, én egy napot sem dolgozom többé betegen.
Mit ad isten, valahogy túlélték… De mindig én vagyok az, vagy Zsuzsi, aki egyedül kénytelen őrizni a házat, valahogy Barbi sosem… Mert innen nem lehet elmenni, csak ha valakit odaültetsz, mert mi van, ha ügyfél jön vagy csöng a telefon?! Mindenki más bezárhatja a szobája ajtaját és mehet a dolgára, csak mi nem.
Barbival tehát fasírtban vagyunk már pár hete, haragszom rá, és tudom, hogy nemsokára megint „beteg lesz”. Én a jövő hétre saccolom, akkor lesz zsinórban a negyedik hete, hogy a legutolsó távolléte óta újra dolgozik. A múlt héten még rendesen beszéltünk egymással, de ez a ’szabim alatt nem csináltátok meg a dolgomat, holott kértem’-ügy csak tegnap pattant ki, azóta kurva dühös vagyok, és ő is meg van sértődve, holott szerintem én többet szívtam miatta az utóbbi hónapokban, mint fordítva. De nálam ez már csak az utolsó csepp volt, minden eddigiért.
Ezenkívül frusztrál az az állandó ordítás, amit a főnök és szerelme, az ocsmány Editke lenyomnak egymással a titkárságon; nem ám valamelyikük szobájában, hanem konkrétan az én fülemtől 40 cm-re. Mint két nagyothalló, és nem ám melóról, hanem hogy mi volt a tegnapi focimeccsen meg effélék. OK, ez napi egyszer még elmegy. De Editke szerelmes a főnökbe, szerelmes az irodánkba, és tudja, hogy nem bírjuk a pofáját, ezért csakazértis odajár hozzánk, muszáj neki ott kajabálnia. Ha sok a munka, azért, ha nincs munka, akkor azért, teljesen mindegy, miféle okot-ürügyet talál rá, csak ott vakarhassa a seggét nálunk. És persze képtelen csendben lenni. És persze képtelen elviselni, ha az ember ügyet sem vet rá (várom, hogy eltakarodjon, de persze hiába). Egy idő után nem bírom tovább és felállok, kimegyek WC-re, postáért, fénymásolni vagy bárhová, hogy mire visszaérek, eltakarodjon. Ilyenkor persze besértődik.
Ez naponta többször megismétlődik. NEKEM nincs saját szobám, aminek az ajtaját magamra zárhatom, NEKI van, de az istenért nem a saját helyén kajabálna a főnökkel vagy bánom is én, kivel, neeem, neki feltétlenül az én személyes teremben kell ezt! Naponta minimum három alkalommal, különben az a nap kárba veszett. Most tényleg, mért kell nekem egy undorító, infantilis, hangulatjavítókon élő ronda ötvenes kurva ordítását hallgatnom nap mint nap, aki nem veszi észre magát?!
És mivel titkárság, hát természetesen nemcsak Editke jár ide, hanem mindenki. Munkával a kollégák, munkával a más osztályok emberei; jön az ügyfél, csöng a telefon. Persze hogy nem folyamatosan, ezt sosem állítanám, mert nem lenne igaz, mindig vannak csöndes félórák, de sosem lehet tudni, mikor. Magántelefonálni pl. nem lehet a saját helyemről, mert qrvaisten, hogy ahogy beszélni kezdek, hát berongyol Editke. Vagy bejön egy ügyfél. Vagy megcsörren a másik telefonvonal. Kajálni ugyanezen okból nem lehet a saját íróasztalomnál :-(
Szóval nincs magánélet, nincs csönd, amikor én akarnám – néha azért dolgoznom is kell, úgy mellesleg –, ocsmány luvnyák kajabálnak a fejem fölött; Barbival eddig is foszladozott, de most már totál megszakadt a diplomáciai kapcsolat. Úgyis egyre pimaszabb (rossz szó, de ez a jelző illik a viselkedésére, hiába idősebb nálam jópár évvel). Ez a borsodi Emőke nagyon rossz hatással volt rá, többen mondják neki, de nem érdekli.
Oh, azt majdnem elfelejtettem, hogy valószínűleg Orsit, akivel a legjobb viszonyban vagyunk a csapatból és akivel együtt futunk, ki akarják rúgni. (Editke rühelli őt, mert boldog családi élete van. Mármint Orsinak.) Már lassan két hónapja kapott egy kirúgási papírt, miszerint szeptember 30. után kész, vége; és augusztus végéig kell dolgoznia.
Aztán a főnök kecsegtette szájjal, hogy nem úgy van az, ő elintézte neki, hogy maradhat, mert Emőke státusza felszabadult, és arra átrakatja Orsit. Egy ideig megnyugodtunk, azonban már hetek teltek el és papírt erről nem kapott, csak ígéreteket.
A dolog engem is nagyon nyugtalanít, mert Orsival haverok vagyunk, amellett a munkában is lehet rá számítani. Ő már összeszedte a bátorságát és nemegyszer rákérdezett a főnöktől, hogy mi lesz, a főnök pedig nyugtatgatta, de papír továbbra sincs, márpedig ígéretekkel nem lehet villanyszámlát fizetni, és ha egyszer az az utolsó papírja, hogy „Ki vagy rúgva!”, akkor természetes, hogy akar egy papírt, amire az van írva, hogy „Visszavonjuk, mégsem vagy kirúgva”. Egyelőre pedig ilyen papír nincs.
Őket, pénzügyeseket még el is akarják költöztetni helyileg. Eddig szomorú voltam emiatt, mert ez azt jelenti, hogy Orsi nem öt méterre, hanem tíz perc gyalogtúrára lesz tőlem. De aztán leesett, hogy Editke is tíz perc gyalogtúrára lesz tőlünk! :-) És mivel lusta, mint a szar, és nem bír gyalogolni, viszont a főnökkel muszáj együtt lenniük, lehet, hogy majd a főnök fog hozzá elmászkálni – és addig sem lesz itt, vagyis csönd lesz – vagy, ha ide is jön néha a nő, amikor visszamászott a helyére, akkor egyhamar nem mászik elő újra. Jelenleg ugyanis az a baj, hogy ő is csak öt méterre lakik tőlünk, tízpercenként rohangál oda-vissza-oda-vissza-oda-vissza, mint egy becsípődött ingaóra.
Aztán még hőség is van, mert az iroda ugyanolyan lapos tetős, legfelső emeleti, mint a lakás, tehát enyhülésem sehol sincs, mivel mindkét helyen 30 fok a minimum. Bár legalább megszokom, és miután akklimatizálódtam, talán kevesebbet szenvedek majd.
A főnök egyre hisztisebb az utóbbi időkben. Nyilván amiatt, hogy meg akarják őt fosztani az ő csodálatos Editkéjétől – hála a jó istennek, bár vinné el az ördög végleg ezt a tyúkot, aki egyébként még rosszindulatú is, sok más rossz tulajdonságán kívül –, meg ő sem volt szabin régóta, de ő nem is akar. A főnök is, Editke is az a típus, akik a munkahelyen élnek (bár a főnöknek van családja), egy háromnapos ünneptől már vért akarnak köpni, a karácsonyi szünetet nem is tudom, hogy élik túl. A főnököt most az asszony elvonszolta valami wellnesshétvégére – idegesebb volt a nyaralás után, mint előtte. Szinte láttam magam előtt, ahogy reszket, hogy végre bent lehessen az irodában. Horror!
Nekem már tele a tököm mindennel. Ha nem kellene ennyire a fix fizetés, és nem lenne ennyire szar az álláspiac, bizisten lépnék… Nézzük csak: a főnök elmebaja, Editke nonstop nálunk lébecolása, Barbira nem lehet számítani és teljesen megváltozott; Orsit alighanem kirúgják, Zsuzsit elviszik, hőség van. És valóban nem beszélgetek, mert Zsuzsi locsogós típus, egy mondatra tíz másikat mond; Barbiban nem tudok már bízni (és így fontos dolgokat sem mondanék neki, mert ki tudja, kinek meséli tovább? Emőkén kívül vannak még itt kretének, akikkel ő viszont jóban van). Kihagytam valamit?
