A július vegyes volt. Természetesen a legrosszabb, hogy dolgozni kellett, és míg a szabi / nyaralás időtartama kb. 5 percnek tűnik utólag, az azóta munkában töltött egy hónap most olyan, mintha vagy fél éve tartana már.
Jött a hőség, júliusban két hullámmal: az első július 6. körül (ekkor kellett lakbért fizetnem, közben menstruáltam, és ugyanazon a napon még volt egy sürgős lakástakarítás is, Öcsémék látogatására tekintettel – az egy nehéz hétfő volt). Rövid szünet után úgy egy hét múlva érkezett a következő hőséghullám. Ekkor már a lakásban is, az irodában is egyformán meleg volt, egyik sem tudott lehűlni, ahogy azt már tavaly nyáron is kitapasztaltam… Teljesen egyforma, lapos tetejű, legfelső szinten lévő helyiség mindkettő. Reggel 30 fok, délután 34-35.
Ennek előnye is volt: mindenki más szenvedett a melóhelyen, de én szinte edzett voltam a folyamatos terheléstől. Eljött az az idő, amikor noha szakadt rólam a víz, de más módon már egyáltalán nem viselt meg a hőség (emlékszem, ekkor 35 fok volt a szobámban, itthon). Alkalmazkodtam, mint a Borg.
Eldöntöttem, futni fogok a meleg időben is. Az lehetetlen, hogy Orsi többet és gyakrabban fusson, mint én, miközben idősebb nálam és még gyerekei is vannak! :-) Ezért tehát lejártam a Szigetre, és roppant lassan kocogtam egy-egy köröket. Nehezen indult be a dolog, mert júniusban alig futottam.
Július 9-én bekövetkezett a csoda: a futókör teljes egészében körbefuthatóvá vált!! Tavasszal már annyi sajtóhír megjelent az egy helyben totyogó és egyáltalán nem haladó építkezésről, hogy nyilván már ciki volt az építő cégnek – vagy mi az a gittegylet? – is, és belehúztak. Már július elején egyre hosszabb részek lettek készen, aztán 9-én hirtelen már a MAC mellett, a déli szigetcsúcson is végig lehetett futni!
… Az más kérdés, hogy azon a szakaszon azóta sincs rekortán, csak a térkő, de az istenért, most már fel ne szedjék, hagyják szépen így, inkább futok kétszáz métert rekortán nélkül, minthogy megint munkásembereket és kordonokat kelljen kerülgetni!
A munkahelyen olyan szempontból kellemesebb lett az élet, hogy az összes pénzügyesek felköltöztek az új helyükre, amíg én a kéthetes szabimat töltöttem. Mire visszatértem a munkába, már a költözködés utóhangjai zajlottak. Ennek legnagyobb előnye, hogy Editke is feltakarodott, és ott olyan kellemes, sokfős csordába csöppent, hogy élvezettel locsogott és kajabált az új helyén naphosszat az ottaniakkal, és nem jött be hozzánk naponta tizenkilencszer, mint eddig.
Ez a jó oldala. Viszont a rossz, hogy ha már egyszer lemászott hozzánk a büdös lábaival, akkor az istennek sem takarodott vissza, hanem vagy két órán át ült és a főnökkel locsogott, vagy elindult ugyan visszafelé, de útközben be-beugrott még más kollégákhoz pofázni, így sosem lehettünk nyugodtak, hogy nem jön-e még vissza hozzánk.
Orsival mailen értesítettük egymást ilyenkor, hogy „Vigyázz, elindult felétek!”, „Most indult innen!”, „Vörös riadó! Megy!!” :-) Már, ha észrevettük, ahogy elrohan, mert néha marha gyors tud lenni.
A pénzügyesek távozásának hátránya, hogy szegény Orsi is felköltözött, ráadásul eléggé szenved, mert most több emberrel van egy irodában, és eddig egyedül volt. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét. De végül nem lett annyira rémes, mint ahogy előzetesen tartott tőle. Főleg most, hogy nyár van, és a kollégák vetésforgóban vannak szabin.
Annyira meleg volt az irodában, és annyira nem – nagyon – volt meló, hogy a főnök gyakran hazaengedett valamelyikünket 14.00-kor, hol engem, hol Barbit. Ez remek volt persze, de ennek sem tudtunk felhőtlenül örülni (ugye, hogy ambivalens hónap volt), mert aki ott maradt, az vállalta a kockázatot, hogy esetleg Editke lejön pofázni és ott ragad egy fél napig a nyakában.
Ezenkívül a főnök már nagyon nemtörődöm. Újabban évente rájön valami dackorszak / kapuzárási pánik; tavaly is elment egy másik melóhelyre, ami nem vált be, és így visszatért. Ha minket kérdezett volna, megmondtuk volna, hogy az hülyeség, de hát ő nem az értelmes emberekre hallgatott (madarat tolláról…) Na, most megint ilyen a helyzet, már megint el akar kavirnyálni másfelé, ami szerintünk megint csak nem lesz igazán kóser, de hát ennek beszélhet az ember. Nagyobb baj, hogy viszonylag normális főnök, és lehet, hogy egy seggfej jön helyette. Rosszabb esetben kirúgnak vagy valakikkel összeolvasztanak minket.
És ezért nem örülünk felhőtlenül, ha hazaenged minket, mert ez már annak a jele, hogy tojik bele mindenbe :-(
Még július: igyekeztem rettenetesen spórolni, hogy a nyaralás árát valamelyest visszahozzam a költségvetésembe, és ez többé-kevésbé sikerült is. Az ára, hogy szinte nem is voltam moziban egész hónapban (!!), nem vettem könyvet, sokszor ettem egymás után ötször ugyanazt (ez nem mintha zavarna), és félbetörve szedem a C-vitamint és kálciumot takarékosságból.
Majdnem egész hónapban ruha nélkül aludtam, csak a Tesóméktól kapott leheletvékony szivárványszínű izével takarózva, de egy bizonyos hőfok felett már attól is izzadtam, így volt, hogy konkrétan semmibe nem voltam takarózva, mint egy partra vetett bálna. Még így is alig tudtam aludni, mert ahol a testem a lepedővel érintkezett – és lebegve csak nem aludhatok! –, ott mintha parázson feküdtem volna. Heteken keresztül nem aludtam ki magam normálisan, míg aztán jött egy-egy lehűlés. Akkor két nap volt, mire lehűlt a lakás, és lehetett rendesen aludni…
… De tulajdonképpen a meleg nem zavart, meg a munkahelyi aggódások sem igazán, mert július közepén tiszta véletlenül rátaláltam a neten egy nagyon régi, nagyon kedves szórakozásomra (hmmm… szóval, egy tévésorozatról van szó :-) – amitől annyira boldog lettem, hogy alig érdekelt más egyéb, és mivel a rendes rajongók az egészet feltöltötték a netre, július 12-től egészen hó végéig nonstop ezeket az epizódokat sasoltam, ha akadt egy szabad órám :-)
Részleteket legközelebb (de a lényeg, hogy addig gyerek a gyerek, amíg játszik :-)))
