Kisöcsém elköltözése tegnap. Vackul indult a nap, de aztán a végére egész jó lett. Eleve hogy induljon egy vasárnap, amikor 6.00-kor fel kell kelni, hogy 8.00-kor elindulhassak, mert 9.00-ra beszéltük meg a találkát a város egy távoli pontjára?
Na de az öcsémről volt szó, tehát felkeltem, ami nem is okozott nehézséget, mert hiába feküdtem le későn szombaton, nem nagyon bírtam aludni. Így szinte időben indultam el. Három átszállás kellett az úticélhoz, a viszonylatok ritkán jártak – szerencsére volt eszem és kijegyzeteltem a menetrendet –, az idő pedig pontosan ezen az egy napon hirtelen tíz fokkal hidegebb és esősebb lett, mint előtte és utána volt… Naná!
De azért odaértem. Öcsike ott várt. Őt persze jólesett látni, rég nem találkoztunk, de összességében nem tetszett ez a délelőtt… Szar volt az idő, hideg, esős, ez megnyomta a hangulatomat is. És még mindig nagyon nyomasztottak a saját gondjaim.
Kellemes kis ház harmadik emeletén van az öccs új albérlete. Nincs vele semmi baj, csak valahogy nyomasztott az első odaérkezés: mogorva, üres, kihalt utcák, vasárnap hajnali csönd, szemerkélő eső. A lakás csak részben volt bútorozva, különben pedig tök jó kis elosztása volt, a konyha tágas, a szoba szép nagy, szóval tetszett, csak… Rettentő rossz érzés volt nekem, hogy az öcsi, akit évekig a kellemes családi házban láttam, helyes kis kerttel, nagy fekete kutyussal, most itt van egyedül egy kopár albérletben.
Egyáltalán, úgy éreztem, egy kudarc lett az életünk: ahelyett, hogy mindketten boldog családatyák, -anyák lennénk, mindketten egy albérletben kötöttünk ki, (momentán) társ és gyerek nélkül. Én teljesen elkenődtem, mert a magam vonatkozásában ehhez már hozzászoktam, de hogy az öcsi is, az nagyon rossz volt.
Persze igyekeztem nem mutatni, és a jó dolgokra koncentrálni. A lakás pöpec, a szomszédok békés nyanyák, a környék kellemes, a kilátás pedig szép. Egyszerű takarítás kellett csak, hogy mégse a poros talajra tegyük a cuccokat. Öccs visszament a házba pakolászni, én ottmaradtam a lakásban takarítani, amíg kora délután meg nem érkezik a két haver a teherautóval.
Képességeimhez mérten ki is takarítottam, jó sok szünetet közbeiktatva, amikor is olvasgattam és ettem a magammal hozott kifliből. De nagyon szar hangulatom volt. Nagyon sajnáltam magamat, az öcsit, a régi szép családi idillt; pedig tudtam, hogy jobb, ha most váltak el, mintha tíz év múlva tennék, haraggal. Szegény családi kutyát is sajnáltam, aki most majd válási árva lesz és az ’apját’ csak ritkán láthatja.
Szó volt róla, hogy a takarítás & pakolás után majd visszamegyek a csapattal és ebédelünk egy jót, de úgy ki voltam borulva, hogy le akartam mondani. Főleg, mert a teherautóval mennénk, én pedig pánikolok a sebességtől, és már belefutottam egyszer Öccs egyik eszelős haverjába, aki a gázpedál tövig nyomásával akart imponálni. Viszont ha hazamegyek, akkor nyomorultul fogom érezni magam egyedül otthon, hogy még egyszer találkozhattam volna sógornőmmel meg a kutyával, de helyette hazajöttem. De ha kimegyek, és ez a haver is tövig nyomja a gázpedált, akkor pánikrohamot kapok, és az még cikibb lesz.
Végül aztán sírógörcsben törtem ki, ez eltartott vagy negyedórán át (milyen jó, hogy egyedül voltam!). Aztán takarítottam tovább. Aztán Sógornőm felhívott, hogy menjek hozzájuk ebédre, és este majd ők behoznak a városba. Ez a felére csökkentette a sebesség miatti pánikomat (= csak odafelé kell rettegnem), egyúttal elöntött a kedvessége miatti jó érzés, és ettől megint rám jött a bőgés, úgyhogy gyorsan megszakítottam a társalgást és tovább sírtam.
Ez már olyan idegösszeroppanás-szerű sírás volt, aminek a végén zihálva vettem a nagy levegőket, mint a filmeken, mikor hiperventillálnak; és komolyan féltem, hogy valami rohamom lesz, de aztán úgy félóra múlva jobb lett a helyzet.
Aztán nagyjából időben megjöttek a srácok, Tesó és két régi haver, és vagy tíz fordulóval felhoztak minden csetreszt, aminek a szállítása teherautót igényelt. Ez egy jó órán át eltartott, s utána ügyesen beüzemelték a szobában lévő konvektort is, miáltal legalább az őrláng égett és kellemes hangulatot csinált. (A konyhában már reggel beindult a fűtés, különben ki sem bírtam volna a napot. Odakint +7 fok volt!)
Na, ezután következett a rémületes út :-) Öcsémet az üres raktérben helyeztük el, a két haver és én pedig elöl ültünk. Kértem őket, hogy szép kíméletesen vezessenek; mire csodálkozva néztek rám, hogy: egyrészt ez egy teherautó, tehát nem is tud gyorsan menni (már mér ne tudna?), másrészt az öcsém ott van a raktérben, tehát őmiatta is gyengéden kell vezetni.
Még soha nem szerettem ennyire az öcsémet! :-) Az ő biztonsága végett olyan szép finoman mentünk, hogy semmi félelmem nem volt, holott középen ültem és még kapaszkodni sem bírtam.
Az öccs addig a raktérben tartózkodott, mint valami csempészett migráns. E témában poénkodtunk is.
Megérkeztünk tesómék, illetve már csak sógornőm házához, innen kezdődött a nap kellemesebbik fele. Először is Saláta roppant boldog volt, én pedig még boldogabb, hogy láthatom végre a büdös kis dögöt! :-) Gyönyörű szép nagy fekete batár állat, megejtő csokoládészemekkel és bársonyos fülekkel! Sajnos alig dögönyözhettem, mert rögtön következett az ebéd.
Állati finom paradicsomos tészta volt, hozzá alkoholos sört kaptam, ami úgy éreztem, ma különösen rám fért. A két haver idővel hazament, mi még egy röpke órát beszélgettünk. Saláta is kapott vacsorát.
Aztán elindultunk; tesómék moziba mentek, amely egy plázában volt, amely mellett príma buszmegálló helyezkedett el. Indulás előtt még kicsit ölelgettem Salátát. Ki tudja, mikor beszélhetek legközelebb az édes kis állattal… Odadugta hozzám a fejét, én megpusziltam a haját és mondtam neki, hogy legyen jó. Már növeszti a téli bundáját, olyan szalonnás, mint valami kis fóka :-) Szép kicsiny állat! Nagyon fájt a szívem, amikor kifordultunk a kocsival, ő pedig ott maradt, és a kerítés mögül nézett ránk a kis szemeivel…
A moziig útközben jó hangulat volt, ott pedig kettéváltunk és én felkerestem a buszmegállót. A busz hamar jött, és onnan a további csatlakozásokra sem kellett várni – a villamoshoz konkrétan rohantam –, de útközben valami hányinger, émelygés jött rám, fájt a fejem, felfordult a gyomrom. Talán a hullámzó időjárás miatt, vagy a Tesó lakásában lévő gázkonvektor (pedig folyton szellőztettem), vagy a közelgő menstruáció, vagy csak a stressz?
A lényeg, hogy fohászkodtam, érjek már haza; bár szerencsére tragédia (= közterületen hányás) nem történt. Bevettem egy Algopyrint meg egy Hova tablettát és viszonylag hamar lefeküdtem, még a számítógépet sem kapcsoltam be.
Szunya előtt a Született szülőket olvastam. Istenem, de jó is, hogy vannak ilyen könnyed, kedves, de azért komoly témájú könyvek, amiktől az embernek megjavul a hangulata és vidámabb lesz!
… Azért túl mélyen nem aludtam, és még másnap napközben is el-elkapott a sírási hajlam, holott reggel betoltam egy erős citromfű-orbáncfű teát. Az megnyugtat, de mégsem üt ki. Képzelem, mi lett volna, ha ezt nem iszom meg. Nem igazán lehet kiborulni a munkahelyen, pláne most, hogy Barbi még mindig beteg és a héten már nem is lesz; pont ez hiányzott még.
