Ma nagyon önsajnáló hangulatomban vagyok. Illetve napközben nem így volt, csak most este, miután hazaértem.
Pedig jól kezdődött,
tegnap futottam két Szigetkört, azaz 10,6 km-t. Igaz, több belesétálással, mert a 5. km-nél rám jött a térdfájás. Na de akkor is!! Megcsináltam! :-) Szóval, jó hangulatban kezdtem a mai napot, aztán elkezdett jövögetni a menstruációm, ez biztos hatott a hormonjaimra is.
A melóhelyen most szar; Bogi és én vagyunk a feketeseggűek. Holott mi ketten dolgoztunk és tartottuk a frontot az elmúlt két és fél hónapban! Mert Barbi vissza méltóztatott jönni végre hétfőtől, de biztos vagyok benne, hogy másfél hónapnál tovább nem fog melózni. Nem is ez a lényeg, hanem hogy meg van sértődve a nagyságos asszony, mert az első hetektől eltekintve tkp. senki nem hívta fel, max. hogy sürgesse, hogy mi van már. Bogi és én pedig azt sem szoptuk be, hogy igazán komoly baja volt. Ugyanis ezredszerre csinálja ezt, és ennyi betegácsi után már meg kellett volna halnia. Állítólag hónapok óta hasmenése van; ehhez képest az elmúlt három napban ritkábban ment ki a mosdóba, mint én. Szóval ennyire van neki hasmenése. Innentől a többiből is gyököt vonok.
De valamiért bármit csinálok, a kollégák (mínusz Bogi) szerint a feketeseggű én vagyok, Barbi pedig a szentasszony. Barbi betegácsiban van? Ó, szeeegény! Én vagyok betegácsiban? Hogyrohaggyon meg, itt hagyott ránk minden munkát. Barbi bent van? Oh, Barbikám, áldjon meg az isten, csakhogy itt vagy! Én vagyok bent: ez szar, az szar, ezt sem így kéne, azt sem úgy kéne, ezt rosszul csináltam, azt rosszul csináltam. Mari egy paraszt, Ildi egyre pökhendibb, rosszindulatúbb és sunyibb, az új csaj mintha itt se lenne, Ibolya, a főnök pedig rohadtul befolyásolható (és sajnos a „régiek”, ergo a paraszt Mari és a hátba támadós Ildikó hatása alatt áll leginkább).
Ezen felül pedig hidegfront is van, és mint februárban, rám jött a hidegfronti fejfájás/émelygés. Eleinte nem akartam Algopyrint bevenni, aztán mégis bevettem fél tablettát, de csak ideiglenesen használt. Az émelygés, térdfájás és a menstruáció miatt futni sem mentem ma, hanem hazajöttem, és akkor csapódott le bennem az egész munkahelyi igazságtalanság.
Hát miért ÉN vagyok a feketeseggű?! Tartottam a frontot Barbi helyett, aki megjegyzem, egy szóval sem köszönte meg, hanem bejött és: „Kapok én is az új kulcsokból?” – amiket másfél hónapja lecseréltek. Belépőkártya – amivel hónapokig szenvedtem, hogy új legyen! – neki szépen csak az ölébe hullott: „Na, van új kártyánk?” Van bazmeg, és kurva sokat jártam utána, míg te a seggedet meregetted otthon, és ÉN dolgoztam itt!! De meg ne köszönd valahogy, még elrohadna a szád! – Természetes, hogy nem köszönte meg :-( Ezek után annyi részemről.
… Szóval ezek miatt keskenyedtem el. Persze nem a melóhely és a dagadt nagyságos asszonyok viselkedése befolyásolja az én hangulatomat, hanem pl. a ciklus is. Szomorú lettem, hogy kicsi vagyok, egyedül vagyok, senki sem szeret – mármint úgy, hogy elsődlegesen engem; akit igazán érdekelne, hogy mi van velem, aki rákérdezne, milyen napom volt, amikor hazajövök, és átölelne és megvigasztalna. Akár meg is pusztulhatok, és csak egy lábjegyzet leszek a családfán. Igazán talán csak a szüleim aggódnak értem / törődnek velem, az összes többinek megvan a saját élete, és mi lesz velem, szegény kicsi Macskával, ha a szülők is meghalnak egyszer? A munkahelyen kiközösítenek, mert nem nyalom az antipatikus emberek seggét; de az életemet – benne mondjuk a lakást – csak úgy tudom fenntartani, ha megvan a fix állásom, de nem tudok a fix állás kedvéért jópofizni akaratom ellenére.
Mindenki csak azt látja, hogy undok vagy hideg vagyok, holott a munkahelyen ez csak védekező stratégia, demostrálandó, hogy „Ti kiközösítetek engem? Nahát én meg szarok rátok nagy ívben, kapjátok be az összes farkamat!” – mert tudom, hogy ez bosszantja őket.
Szegény Orsit is pont egy éve pont így a saját részlegén csesztették, csak ő szegény ki is mutatta az elkeseredését, és sírt is nyilvánosan. Hát én ezt nem teszem. Egyrészt nem is tudok népek előtt sírni (kivétel pl. mozi), másrészt ha tudnék sem akarnék. Nehogy már ezen röhögcséljenek a hátam mögött, és terjesszék a hivatalban a hírét.
Gyerekem sincs, pedig szeretnék, elvben, illetve egész gyerekkoromtól úgy volt, hogy lesznek gyerekeim, de aztán telt az idő és eddig még nem lett. Persze napközben úgy teszek, mint aki szarik bele, és direkt jó enélkül, de éjszaka ha felébredek, belém hasít, hogy kisgyerekek kellenének most körém, és nincsenek. Olyan érzésem van, mint az abortuszon átesett nők, akik a halott gyerekeiket siratják, azzal az eltéréssel, hogy szerencsére sosem volt abortuszom. De akkor is hasonló az érzés. Olyan, mintha a gyengeségemmel megöltem volna a gyerekeimet, akik így nem születhettek meg. Mintha lenne egy párhuzamos univerzum is; a saját világomban élem a saját jelenkori életemet, a párhuzamosban pedig azt, amit gyerekkoromban elterveztem: van egy boldog családom, egy szerető férjem és két vagy három szép, egészséges kisgyerekem.
Marha gyakran van ez a párhuzamos univerzum-érzésem. Na nem állandóan, de napjában többször belegondolok, hogy így kellett volna alakulnia. Huszonévesen elkezdhettem volna randizgatni, ahogy mindenki más körülöttem, 29 évesen megházasodhattam volna, aztán nekifogni a gyerekszüléseknek. De én 19 voltam az első / egyetlen nagy szakításomkor, és utána jó ideig nem volt erőm randizni; aztán meg már huszonéves lettem, és nem nagyon jártam sosem sehová, aztán meg még huszonévesebb lettem, és mert a kamaszkori együttjárások is kimaradtak nekem, hát egyszerre már az lett a probléma, hogyan is randizhatnék 25-28-30 évesen úgy, hogy tulajdonképpen nem vagyok gyakorlott ebben a témában?
Fogalmam sincs, hogy jöjjek rá, ha egy pasi csak át akar verni (teszem azt, sürgősen kell neki egymillió forint, de ezt már csak x idő együtt járás után közli, és igazából erre ment ki az egész). Vagy hogy nem nős-e a fickó, amit Éva barátnőm csak akkor tudott meg a pasijáról, amikor már fülig belezúgott. Szóval összegezve, nem tudom, hogy bízhatok, hogy merjek megbízni egy idegen pasasban. Illetve, mire eljön az idő, hogy megbízom benne, addigra megunhat és leléphet.
A másik rossz, ha nekem nem tetszik a pasas, de én neki igen, mert erre is volt példa. És ez talán még rosszabb.
És nemcsak az hiányzik, aki velem törődne, hanem akivel én is törődhetnék, mert bármennyire nem úgy nézek ki, de azért nő vagyok és igenis szeretem a férfiakat, akár szexuálisan, akár emberileg, aki olyan, hogy érdemes erre. Speciel a munkahelyi pasik zöme pont görény, és úgyis csak 10 % az arányuk, tehát ez tárgytalan. És a kölyköket is szeretem, pláne ha az enyémről van szó, főleg ha csecsemő. A háziállatokat is szeretem. Nem véletlenül imádom azt a lüke Salátát, és igyekszem vele sokszor találkozni, mert az a kis fekete dög az egyetlen kisállat/gyerekszerű, igazi lelkes jószág a környezetemben, akit ölelgetni és puszilgatni lehet, és aki szeret engem is, és boldogan liheg rám, ha találkozunk. Sz’al én is tudok szeretni, nekem is van szívem és nem vagyok jégkirálynő, csak annyi emberi csalódás után, amennyivel már eddig találkoztam – lásd a munkahelyem kapcsán felsorolt példákat! – már marhára óvatos vagyok az emberekkel, és nehéz áttörni a páncélomon.
Szóval, visszatérve a lényegre, nincs családom, mert annak már a kezdeti lépését, az ideális pasi megtalálását is elbuknám. – Ez alatt a nekem ideálist értem, nem a világ legjobb pasiját. – És sajnos, bármennyire is úgy hittem kamaszkoromban, de mostanra rájöttem, egyedül én nem tudok gyereket vállalni. Ezt annál biztosabban tudom, minél több szülőt ismerek. Egyedül még a saját életemet is éppen hogy csak el tudom vezetgetni, hát még rám utalt, gyengébb és kisebb élőlényekét!… Bár most már 39 leszek, az ilyenektől pedig úgyis menekülnek a pasik.
A szüleimen is sokat gondolkodom, bármennyire is átlátom a hibáikat, de sajnos momentán még mindig rájuk számíthatok leginkább. Érzelmileg vagy technikailag is. Mindenki másnak, aki törődik velem, megvan a maga élete. És mi lesz velem, ha ők meghalnak; sőt mi lesz velük, ha én meghalok? Érzem rajtuk a csalódást, hogy nem lett belőlem semmi, és ciki vagyok az ismerőseik és a tágabb család előtt. Ezért is nem járok el a karácsonyi rokontalálkozókra. Ha pedig netán meghalok, anyám tuti teljesen becsavarodik – ez lenne neki a végső lökés –, apám pedig összeroppan. Hát persze nem akarok meghalni, de ma, a borús hangulatom közepette, ez is eszembe jutott. Még szegény Évi néni is eszembe jutott, mint pót-nagymamám. Benne is érzem a csalódottságot és szomorúságot, amit szerintem velem kapcsolatban érez. Én szívesen előrántanék valami fickót a semmiből és felmutatnék pár csecsemőt, na de honnan, és miből tartom el őket, amikor a saját megélhetésem is egyik hónapról a másikra történik, és szívből örülök, ha megérkezik az aktuális fizetés és még mindig megvan az állásom? Reális esélyt látok rá, hogy Ildikó kitúr Ibolyánál, és akkor még saját magamat sem tudom fenntartani. Ilyen körülmények között – és persze férfi nélkül – ugyan hogyan vállalhatnék gyereket?
Erre persze minden netes cikk alján ott vannak a kommentek, hogy a világháborúkban is születtek gyerekek, na de mindenkinek a képességei szerint! Én lefutok öt kilométert, és fellépcsőzök öt emeletet, de a mindennapi ügyintézésben, vagy hogy a gyereket megvédjem az iskolában, mert a többiek bántják, abban béna vagyok. Illetve lennék. És nem tudom, hogy éltek meg az emberek a világháborúban gyerekkel, de azt tudom, hogy ha most kirúgnának, még így egyedülállóként is iszonyú nehéz lenne – protekció nélkül –, állást szereznem, hát még anyaként! Még szegény Bogi is, akinek már van három gyereke és nem lesz több, nem tud másik állást szerezni, holott sokkal rokonszenvesebb egyéniség, mint én és még protekciója is van!
Szóval ezek járnak a fejemben. Ez egy ilyen bánatos nap, vagyis délután. A Nathalie második élete ment most a tévében, azt nézve kezdtem el bőgni, de azért jót tett, mert nagyon rég nem bőgtem már. Néha kell. A Remotiv hasznos, de azért a sírás csak jobbat tesz a lelkemnek, ezt már gyerekkoromban kitapasztaltam.
