Az utóbbi időben két cikket is olvastam a Facebookon, mindkettőt megosztottam, amelyek az introvertáltakkal való helyes bánásmódról szóltak. Én természetesen az vagyok, nem kicsit, hanem nagyon, és igazából már nagyon régen idegesít, hogy egyfajta kulturális elnyomás van velünk, introvertáltakkal szemben.
Ha valaki extrovertált, ami számomra többnyire taszító, az tök oké. Ordít, belemegy mások személyes terébe, fogdossa a vállamat, kurkászik a magánéletemben, és ez teljesen el van fogadva és tolerálva a társadalom részéről, hiszen „eleven”, „csapatjátékos”, „érdeklődik mások iránt” meg egyéb ilyen hülyeségek. Számomra viszont az ilyen ember zavaró, hangos, közönséges, és legszívesebben megfognám és kivezetném a szobámból, az ajtót pedig magamra zárnám.
OK, belátom, azóta fokozottan érzékenyebb vagyok a témára, amióta egy istenverte titkárságon kell ülnöm, ahová bárki bemászhat, bármeddig ott maradhat és én nem rúghatom ki, hogy máshol kajabáljon; hisz a titkárságon van, ami egy ’közösségi tér’, hogy mellesleg az én szobám is egyben, az nem fontos.
Engem, aki introvertált vagyok, megbélyegeznek, hogy „antiszociális” meg effélék. Miért nem egyformán ítélik meg a két emberfajtát?! Ez olyan, mintha a szőke és a barna közül az egyik kóser, a másik ciki lenne!
Nem, nem fogok a munkahelyen intimebb magánügyekről pofázni. És miért nem? Mert idegenek vagytok! Mert semmi közötök hozzá, és mert ha egy embernek elmesélem, 100 %, hogy egy hónap múlva mindenki tud róla. Mert nincs olyan ember, akinek a titoktartásában teljesen megbízhatnék, ha nem is rossz szándékkal, hanem véletlenül, figyelmetlenségből stb. el fogja szólni magát valamikor, és aki előtt elszólja magát, az már unatkozásból, szenzációhajhászásból stb. is tovább fogja adni – és innentől már kész, tudni fogja mindenki. Ezért hát semmit nem mesélek már, ami igazán fontos.
És miért kellene rikoltozva magántelefonálnom lehetőleg 15 másik ember füle hallatára, csak hogy tudják, milyen izgalmas életem van, amikor a magántelefonomban szintén olyasmiket beszélek meg, amihez senkinek semmi köze. Mi a francért mesélném el pl. Barbinak, hogy gondok vannak a házasságomban, ahogy ezt sokan megteszik, amikor Barbi továbbmeséli bárkinek.
Marhára utálom például a „meglepetéseket”. A tömeget, a zajt, ha idegenek belemásznak az aurámba. Ha vadidegen, látásból ismert hatvanéves, pocakos kollégák bejönnek és flörtölészni próbálnak. Legszívesebben hidegen rájuk néznék, és megkérdezném: „Mit akarsz? Semmit? Akkor mehetsz is! – Sajnos ezt nem tehetem, ezért csak úgy teszek, mintha belemélyednék a számítógépben valami melóba. De tényleg, miért nem küldhetem el az antipatikus zaklatót a fenébe? Pénteken pont beesett egy ilyen faszi, 60+ éves, 155 cm-es, szemüveges jómunkássember a műhelyből, látszott, hogy nem akar semmit, csak flörtölészni a csinos fiatal csajokkal. Szerencsére Bogi és Barbi épp jelen voltak, így rájuk hagyhattam a kommunikációt, de mikor felém terelődött a téma, ideges és feszélyezett lettem, kimentem és körbesétáltam az épületet, de a fószer még mindig ott cseszte a rezet. Szerencsére ekkor már majdnem munkaidő vége volt, és csak elhúzta a belét végre. De mostantól bennem van az ideg, hogy mikor mászik megint vissza, és hogy koptassam le?! Az ilyenek azt hiszik, hogy ők Isten ajándékai a nőknek. Pedig én csak arra vágyom, hogy az ilyenek hagyjanak békén. Vagy bárki, akinek nem igénylem a társaságát.
Nem beképzelt vagyok, csak egyszerűen nem bírom elviselni azok társaságát, akiket nem bírok. Nem erre a fent leírt öreg nyomorultra gondolok első körben, hanem akiket már kiismertem és úgy bizonyosodott be, hogy semmit nem vesztene a világ a halálukkal. Mint több kollégám. Egy csapatépítő tréning – szerencsére a közszférában erre sem pénz, sem igény – nekem a halálom lenne. Rosszabbat nem tudok elképzelni, mint egy-két napig összezárva olyanokkal, akik hétköznap csak azt nézik, mit sustoroghatnak rólam a hátam mögött.
Komolyan, miféle barom találta ki ezeket a munkahelyi tréningeket? Tényleg azt gondolta, hogy a paraszt Mari, aki 2008 óta máshogy nem szólt hozzám, csak parasztul, az majd megjavul és érzelmi intelligenciát növeszt most, 65 éves vénasszony korára, csak mert két napot zsákbanfutunk a naplementében?!
Bogival beszélgettünk, hogy le kéne már innen lépni, de egy normális álláshoz kapcsolatok kellenek. Azokat honnan szedjen az ember?! Bogi szerint pl. anno a főiskolán. Na de én levelezőre jártam, 1-2 hetente egy napot voltunk, utána mindenki ment a dolgára, senkivel nem alakult ki semmiféle haverság, kivéve Évát, akivel azóta is – hézagosan – tartjuk a kapcsolatot, de belőle sem lett nagy ember; meg a szerencsétlen Gábort, aki belém esett, de nekem a legkevésbé sem jött be, és marha kínos volt, hogy folyton koslatott utánam, anélkül hogy kereken közölte volna, hogy mit akar tőlem.
És most honnan szerezhetnénk új csókosokat? Én képtelen vagyok jópofizni valakivel, akit utálok. Például, mondjuk, Editkének vannak befolyásos cimbijei szanaszét, jópofizhatnék Editkével, hogy szerezzen nekem zsíros pozíciót, de! Editkére rá sem bírok nézni, mert ocsmány, jellemtelen, sunyi kis g*ci dög, amellett ordítva beszél, amit már eleve nem bírok ki. Én egész egyszerűen képtelen vagyok egy ilyenre rámosolyogni és közölni vele, hogy „Jajj de jól nézel ki ma!” - Mert ki ugyan nem mondom, de ha megjelenik, csakis az jut eszembe: „Ó, mit vétettem, hogy Isten így büntet engem!? Miért nem takarodsz már el a fészkes fenébe, és maradj is ott az idők végtelenségéig, de ide legalábbis soha az életben ne gyere vissza!”
És sajnos ez a legtöbb potenciális csókossal ez van, aki szimpatikus, annak nincs befolyása, akinek van befolyása, az meg olyan undorító emberileg, hogy lehánynám.
Így tehát az introvertáltságom hátrányait megkapom (= nem áll a hátam mögött senki), de az előnyeit nem!! Nevezetesen, hogy békén hagynának. „Senki nincs, ki mellettem áll”, eddig OK, de akkor legalább kussoljanak és máshol dorbézoljanak, ne az én személyes teremben, hogy egy átkozott kiflit se lehessen nyugalomban felfalni. Üljön össze az a sok extrovertált pletykafészek valamelyikük szobájában, és ott locsogjanak.
