Már megtörtént a születésnapomra Öcséméktől kapott túrakenu-kirándulás, csak még nem írtam róla itt. Évi néninek írtam viszont egy hosszú beszámolót, amit lustaságból szerkesztve egyszerűen átemelek most ide…. Minek írjak kétszer, nem igaz? :-)
Saját megjegyzéseimmel fogom fűszerezni a levél szövegét.
„Kedves Évi néni!
Megint szövegszerkesztőt ragadtam, mert igazán kalandos események történtek: szombaton megvolt az Öcséméktől születésnapomra kapott csónakázás! Ezt látnod kellett volna! Mostanra már elmúlt az izomlázam, így írni is tudok róla :-)
Úgy beszéltük meg, hogy szombaton délelőtt kimegyek hozzájuk, kicsit beszélgetünk, és 12.00-től van kibérelve a kenu. Öcsém kijött elém az állomásra, ettünk egy fagyit, hazamentünk hozzájuk és beszélgettünk kicsit indulás előtt.”
Naná, hogy Öcsém – teljesen önzetlenül persze – kijött elém az állomásra, és merő véletlenségből pont ott volt a város legjobb fagyizója is egyben! :-)
„A kenuzásra úgy készültünk fel, hogy fürdőruhát öltöttünk, rá pólót és nadrágot, valamint sapkát a tűző nap miatt. Én ezenkívül csak papucsot vittem meg egy fürdőlepedőt, az úszáshoz; a gyerekek hoztak még egy vízhatlan hátizsákot is, benne fontosabb dolgokkal.
A 4 személyes túrakenut pontban délben vettük fel mi hárman. – A kutyát végül otthon hagytuk, hogy ne szenvedjen órákon át a napon, inkább pihenjen csak az árnyékos kertben. – A kenuhoz járt fejenként egy mentőmellény, egy-egy evező. És otthonról vittünk ülőpárnát, ami nagyon is hasznosnak bizonyult.
Én kicsit ideges voltam, mivel évtizedek óta nem ültem csónakban. Féltem is, hogy esetleg felborul a kenu. De a kölykök megnyugtattak, hogy ez egy roppant biztonságos kenu, széles is, kizárt, hogy felboruljon, ha akarna, sem tudna felborulni.
…. Előre lelövöm a poént: sikerült vele felborulnunk :-) De ez később történt.”
Nem is mi lettünk volna, ha ez nem történik meg. Persze lehet, hogy ha én nem vagyok ott, nem borul fel a kenu.
„Szóval elfoglaltuk a kenut, sikeresen vízre szálltunk és elindultunk. Ági ült elöl, én középen, öcsém pedig hátul. Ági és én eveztünk az egyik oldalra, Öcsém pedig hátul kormányzott. Mivel a kenuban mindenkinek csak egy evezőlapátja van, mi lányok mindig az egyik oldalon eveztünk, Öcsike pedig hátul a másik oldalon kormányzott.
Bevallom, hogy nem volt könnyű evezni, mert régen eveztem, és a karizmaim sajnos nem túl erősek. Többet kéne fekvőtámaszozni, na … De hát azért valahogy csak sikerült egy ütemben evezni Ágival, bár időnként tartottam egy kis szünetet.
A Kis-Dunán déli irányban lefelé haladtunk, és kb. egy óra múlva kikötöttünk az első helyen, egy nagyon kellemes kis vízparti pihenőnél, ahol sok más csónakos is pihent. Itt ettünk egy-egy lángost, ücsörögtünk a fűben, Öcsikém ivott egy kávét is, aztán pedig tovább indultunk.
Szerencsére itt a Kis-Dunán alig volt sodrás vagy bármiféle örvény vagy efféle, tök könnyű volt evezni. Néha motorcsónakok szaladtak el mellettünk, ezek okoztak kis hullámzást, de rendesek voltak és mellénk érve többnyire lelassítottak.
Kerülgettük a pici szigeteket, nagyon aranyos kis nádszigetek voltak errefelé, kacsákkal és szárcsákkal, meg gém is volt. A parton pedig fantasztikus kis házak, amiknek közvetlenül a vízparton volt a kertjük, és stégjeik is voltak – hát majdnem megszakadtam az irigykedéstől, isteni dolog lehet egy ilyen házacskában lakni! Én minden este itt a kertben ülnék a folyóparton, és minden reggel itt a kertben innám a tejeskávét, ha itt laknék…
Kora délutánig lefelé csorogtunk, aztán egy kis sziget és a Csepel-sziget partja között befordultunk egy kisebb ágba, azzal a szándékkal, hogy ússzunk végre egyet. Én mindenképp akartam úszni a Dunában, mivel ezt még sosem tettem.
Épp ki akartunk kötni egy lakatlan stégnél, amikor is jött a folyón egy vízirendőr páros, valamiféle rendőr-motoros gumicsónakon. Kiszúrtak minket! Pedig teljesen ártatlanok voltunk… Oda kellett lavíroznunk melléjük, ők pedig lecsekkolták, hogy van-e mentőmellényünk (persze hogy volt, csak nem vettük fel). Meg hogy tudunk-e úszni? Hát hogyne! Erre békén hagytak minket és elhajtottak a csónakjukkal. Nagy élmény volt. Engem még sosem állított meg rendőr :-)”
Valójában a rendőrök szívóztak kicsit, hogy túl kicsi a mentőmellények kapacitása meg effélék, de mi elhajtottuk őket azzal, hogy a kenu csak bérelt, nem mi tehetünk róla. Az a gyanúm, hogy jattot akartak. De hát természetesen mi nem fizettünk nekik. Miután a rendőrök elhúztak onnan, Öcsém direkt kipróbálta az egyik mellényt, holtsúllyal lebegett a vízen, sőt még Ági is rácsimpaszkodott, és még úgy sem süllyedtek el. De hát mindezekkel nem akartam stresszelni Évi nénit, így a levélből kihagytam.
„Ezután kikötöttünk a stégnél, ledobtuk a ruháinkat, és fürdőruhában belevetődtünk a vízbe. Ááá, isteni volt! Ezen a szakaszon meglepően tiszta volt a Duna, és semmi sodrása nem volt, és nagyon jó hűvös, de nem hideg volt a víz: kb. 23-24 fok lehetett. Át is úsztunk az ág túlsó partjára, 40 tempó ha lehetett. Amikor is jött visszafelé a rendőrcsónak! Hű, te jó isten …. Annyit én is tudok, hogy a Dunában hivatalosan nem szabad úszni, itt legalábbis. Villámgyorsan kiugrottunk a partra – itt is volt egy stég –, és igyekeztünk úgy tenni, mintha csak úgy véletlenül kerültünk volna ide, vizesen, fürdőruhában; a kenu pedig a másik parton … De a rendőrök már nem jöttek oda hozzánk másodszor.
Visszaúsztunk a kenuhoz, megtörölköztünk és indultunk tovább. Ekkor már kb. 15.00 óra lehetett, lassanként visszafelé eveztünk, északnak, hazafelé. A táj gyönyörű volt, csupa nádas meg víz meg kis ház a parton, és az idő is tökéletes: napos, de nem forró, enyhe széllel. Azért a karom egyre jobban fáradt az evezéstől, hiába, nem vagyok hozzászokva…
Valamikor ez idő tájt Ági és Öcsém elhatározták, hogy helyet cserélnek. De hogy!? Hiába könyörögtem, hogy álljunk meg és kössünk ki, nem, ők ott a vízen cseréltek helyet. Ági átmászott rajtam keresztül hátrafelé, Öcsém ugyanígy előre mászott a 83 kilójával, én pedig középen imádkoztam, hogy fel ne boruljon a kenu és bele ne essek a vízbe ruhástól, szemüvegben… De szerencsésen megúsztuk a helycserét. Innentől Ági kormányzott hátul és Öcsém evezett elöl. Ez annyiban jobb volt, hogy gyorsabban haladtunk, de nekem nehezebb lett, mert öcsém gyorsan lapátolt, amivel nekem nem volt könnyű tartani az iramot.”
Én egész idő alatt paráztam, hogy fel ne boruljon a kenu, de a kölykök kiröhögtek, hogy a túrakenu felboríthatatlan, és hogy Tokajban egyszer négyen próbáltak szándékosan felborítani egy kenut, és még úgy sem sikerült. Hát, jó …
„Ahogy eveztünk felfelé a Kis-Dunán, jobbra megláttunk egy nagyon kellemes kis vízi folyosót. Ide beeveztünk, mert olyan szép volt. Ki is volt írva, hogy természetvédelmi terület. Isteni szép nádasok voltak, meg gyönyörű vízpart. Újra megálltunk, kissé kihúztuk a partra a kenut és megint úsztunk egyet. Itt a víz, ha lehet, még jobb volt, mint az első helyen. Még jó kis hideg áramlatok is voltak benne, ami nagyon üdítő volt a rengeteg evezés után. Úsztunk, aztán vissza a kenuba, és eveztünk befelé ebbe a kis ágba. Öcsémék úgy gondolták, hogy ez az ág egyszer majd visszatér a Kis-Dunába, tehát jó felé haladunk. Eveztünk, eveztünk befelé, mint állat, jó húsz percet; mígnem aztán kiderült: ez az ág egyáltalán nem megy vissza a Kis-Dunába, ez egy holtág …
Ekkor azt gondoltuk ki, hogy közel van a Kis-Duna fő ága: partra szállunk, kiemeljük a kenut és gyalog visszük a Kis-Dunáig. Partra is szálltunk, és megpróbáltuk kiemelni a kenut, de az olyan rohadt nehéz volt, hogy hárman sem bírtuk felemelni, nemhogy felvenni és cipelni …:-(
Így aztán újra vízre szálltunk és eveztünk, most már az ellenkező irányba, kifelé ebből a szép kis holtágból, vissza a Kis-Duna fő ágába. Hát itt már marha nehéz volt az evezés. Hiába volt gyönyörű a táj, de ekkor már kb. fél öt lehetett, négy és fél órája eveztünk, nem voltunk épp kipihentek.
Végre visszaértünk oda, ahol ez a holtág és a Kis-Duna találkozik. Itt jobbra kell fordulni, aztán még egy órácska evezés és otthon vagyunk! Neki is fogtunk hát az éles jobbkanyarnak. Öcsém és én eveztünk jobbra, mint a veszedelem. De minél jobban eveztünk, annál inkább jobbra csúsztunk az ülésen, és minél inkább jobbra csúsztunk, a kenu jobb oldala annál inkább lesüllyedt. Éreztem én, hogy ez valahogy nem kóser, de mielőtt bárki bármit tehetett volna, a kenu egy szó nélkül felborult, mi hárman pedig belefordultunk a vízbe. Az egész 0,001 mp alatt történt.”
Utólag Ági, aki hátul ült, mondta, hogy hinni sem akart a szemének, amikor látta, hogy csak csúszunk jobb felé, és eszünk ágában sincs ösztönösen balra kiegyensúlyozni. Hát most mit csináljak? Nekem egyáltalán nincs egyensúlyérzékem, de kérdés, hogy ha a 80 kg-s öcsém jobbra csúszik, akkor én az 55 kilómmal ki tudnám-e egyensúlyozni, még ha el is indultam volna balra. De olyan gyorsan történt az egész, hogy ezeket már csak utólag vitatkoztuk.
„Én el sem akartam hinni, hogy a vízben vagyok, ruhástól!! Szerencsére a szemüvegem rajtam maradt, mert nem merültem el, azonnal úszni kezdtem (még jó, hogy a rendőröknek igazat mondtunk és valóban tudunk úszni).
Eszméletlenül röhögtünk, mert ilyen hülye szituációt kitalálni sem lehetett volna :-) Szerencsére a fürdőruha fölött csak könnyű kis nyári póló és nadrág volt rajtunk, úgyhogy simán lehetett ruhástól is úszni. A felfordult kenut és az evezőket terelgetve a legközelebbi, néptelen stég felé vettük az irányt úszva.
Kikapaszkodtunk a stégre, és visszafordítottuk a kenut. Eleinte az volt a terv, hogy megpróbáljuk kiönteni belőle a vizet, de ez sehogy sem sikerült. Ezért ki kellett merni belőle a vizet. Ági rájött, hogy a baseballsapkáinkkal remekül lehet vizet merni. Így hasra feküdtünk a stégen, mert így volt a legkényelmesebb, és a sapkáinkkal lapátoltuk kifelé a vizet a kenuból, de mindeközben állatira röhögtünk. (Az egésznek szemtanúja volt egy horgász úgy 30 méterre, aki mindent látott: képzelem, ő mennyire röhöghetett! :-)
Tíz perc alatt kimeregettük a víz zömét a csónakból, aztán felmértük a károkat. Az evezők, mentőmellények megvoltak. Én leginkább a Scholl papucsom miatt aggódtam, mert az nem volt már a lábamon, egyébként nem volt nálam értékes dolog. Szerencsére a papucs meglett. A vízhatlan hátizsákról viszont kiderült, hogy csak akkor vízhatlan, ha rendesen bezárják a vízhatlan zárócsíkját. Hát ez legutóbb elmaradt. Így, ami a hátizsákban volt, vizes lett. Köztük Öcsém telefonja is. Hálát adtam az égnek, hogy én nem hoztam el az enyémet; bár különben az övé is kiszáradt és megjavult másnap estére.
Egyvalami veszett el végleg, a vacak fürdőlepedő, amit magammal hoztam a csónakba, na az elsüllyedt, mint a Titanic. De nem kár érte, az már csak olyan régi törülköző volt, amit a strandon a fűbe szoktam leteríteni, hogy arra feküdjek.”
Boruláskor kicsit elszakadt a nadrágom, amit megvarrtam később, valamint beütöttem a bokám belső felét az előttem lévő ülésbe, aminek alig látszott nyoma, viszont még hetekkel később is fájt (valójában még most is, mikor ezt írom). Egy kis dudor is maradt ott. De ez megint olyasmi, amivel Évi nénit nem akartam aggasztani.
„Ezek után jött a keserves út hazafelé. A borulással elvesztegettünk jó sok időt, elvileg 18.00-ig vissza kellett volna adni a kenut, hát ebből a határidőből végül kicsúsztunk (de nem lett semmi baj). Marha nehéz evezés volt ez az utolsó óra … Még öcsém is elfáradt, hát még én! Gyakran cseréltünk evezési oldalt is, bár már az se sokat segített.
… Még ami rettentő kényelmetlen volt, az a csónak ülése. Egész alacsony, keskeny kis padok voltak a kenuban, amire hoztunk ugyan vékony ülőpárnát, de ez egy idő után annyit ért, mint halottnak a csók. Megmondom őszintén, nekem rettentően fájt a fenekem pár óra után. Mivel alacsony az ülés, az ember azon a fenékcsontján ült tulajdonképpen, ami a combtő hátulján van, és az egész testsúly arra a csontra nehezedett. A vége felé már nem is a fáradtság vagy az izomláz vagy a derékfájás – az evezés miatt – volt a legrémesebb, hanem a fenékcsontom fájása. De igyekeztem nem panaszkodni, hisz a többiek is ugyanebben a cipőben jártak.
Viszont mivel vizes volt a ruhánk, igen kellemes volt a klíma, roppant jólesett vizes ruhában evezni :-)
Végül kb. 18.15-re értünk vissza a csónakkölcsönzőhöz és leadtuk a kenut a tartozékaival együtt. Ezután mentünk vissza Ágiék házába. A ruhám nem száradt meg, így Ági kölcsönadta egy saját nadrágját, ami szép volt, és száraz, viszont sokan megnéztek benne útközben.”
Az én eredeti nadrágom fekete volt, és alatta a bugyim is fekete, az Ágitól kölcsönkapott nadrág viszont világos és szexisen áttetsző. Így aztán érthető, hogy megnéztek útközben. Más körülmények között ez roppantul zavart volna, de akkor már semmi nem érdekelt … :-)
„Mivel rajtam Ági nadrágja volt, azon meg az ő illata, a bolond kutya azt gondolta, hogy én vagyok Ági, és nagyon boldogan sündörgött körülöttem :-) Még mikor az igazi Ági is a kertbe, a kutya akkor is inkább hozzám dörgölődzött :-)”
Nem is értem ezt a kutyát, hát hová teszi a szemét, nem LÁTJA, hogy én nem Ági vagyok? :-) De azért jólesett, kis fekete dög...
„Öcsémék a kutyával együtt kikísértek a HÉV-pótlóhoz. Az idővel meg is jött, és sok átszállással, de hazaértem kb. 21.20-ra.
Lelkileg feldobódtam, de iszonyúan elfáradtam fizikailag, így azt hittem, marha jól fogok majd aludni, de nem így lett. Úgy dobogott a szívem még este is az egész napos sporttól, és úgy égtek az izmaim, meg a fenekem is annyira fájt, hogy szinte gyötrelem volt a szunyálás. Másnap aztán fokozatosan javult a helyzet.”
És enni is elfelejtettünk a 13.00 órai lángosozást követően: egészen hazaérkezésig nem kajáltunk, sőt éhes sem voltam, csak kissé elgyengültem, így a magammal hozott 2 db szőlőcukrot ettem meg hazafelé a másfél órás BKV-úton.
„… A szombathoz képest a vasárnapi kirándulás már szinte szót sem érdemel: Apámmal kirándultunk a János-, majd a Svábhegyre. … Ez is kellemes 14 km-es séta volt, de a szombati evezéshez képest smafu, arról nem beszélve, hogy a gyalogláshoz szokva vagyok, míg az evezéshez nem :-) De vasárnap este azért végre jól tudtam aludni.”
