Ezt a – fő – részt nem fogom olyan hosszan ragozni, mint az utazást. A kedves olvasók közül aki járt már Endrénél, úgyis ismer mindent; aki pedig nem, annak én a szegényes szavaimmal úgysem tudom jól leírni … szóval, ez a bejegyzés csak afféle emlékeztető saját magamnak.
A hosszú és lidérces utazás után tehát még a vonatról megláttam Endrét
. Ő is észrevett, elvette a csomagomat, és kocsival kimentünk hozzá. Jó öt perc az út Szeredától, olyan nyílt, kanyargós úton, ahol sokszor pánikolni szoktam, de most olyan fáradt voltam, hogy szinte semmi sem érdekelt. Illetve nagyon boldog voltam, hogy itt lehetek.
Hazaérkezve lepakoltam – a könyvtárszoba lett az enyém, ami a kedvencem, és amiben cserépkályha is volt, amit Endre már reggel óta fűtött, úgyhogy jó meleg volt. Ettünk pár falatot – arra nem emlékszem, ittunk-e vagy sem – aztán mellőzve a zuhanyozást, eldőltem.
Figyelmeztettem Endrét, hogy éjszaka többnyire kijövök vécére, ez így is lett. Direkt vettem pici zseblámpát, hogy azzal közlekedjek, de ezt csak első éjjel használtam, annyira erős fénye volt az éjjeli lámpámnak, hogy az bőven elég volt. Halkan osonni lehetetlen volt, mivel a cserépkályhás fűtés miatt minden ajtót be kellett csukogatnom magam mögött, mint a Más világban.
A reggelek mind az öt nap egyformán alakultak. Endre felkelt valamikor jóval énelőttem, lefőzte a kávét és a saját részét nagyjából megitta, mire én elővonszolódtam, mint egy zombi. Megittuk a kávét, közben beszélgettünk – már amennyire hajnalban lehet – ez jó sokáig tartott, mire én magamhoz tértem és zuhanyozni mentem, utána reggeliztünk. Ez szintén jó hosszan eltartott.
Reggeli után mosogattam, aztán az időjárás függvényében mentünk valamerre. Az első napon például vacak, esős idő volt, így „csak” Szeredába mentünk be vásárolni. Nekem ez is nagyon tetszett, mert ezer éve nem jártam Szeredában (illetve csak a társasutazáson két éve, de akkor rohanni kellett). A piacon vásároltunk zöldségeket, szőlőt, a csarnokban pedig finom husst. Egyáltalán, a húskészítmények baromi ínycsiklandozóak voltak… Ha nem vonattal utazom, hoztam volna pár rúd szalámit.
Ezután hazamentünk, majd Endre javasolta, hogy vonuljunk vissza olvasni és esetleg szunyálni, úgysincs mit csinálni. Így is lett, én bealudtam, mert a vonatozás fáradtsága még bennem volt. Mire előjöttem, Endre elkezdte készíteni a vacsorát. Vacsi előtt-után-közben is beszélgettünk, közben néztük vagy hallgattuk a híreket. Ekkor történt pl. a Népszabadság betiltása is, ami szintén témánk lett.
Vacsora után természetesen előkerült a Csíki sör és a szilvapálinka is :-) De most jóval kevesebbet ittunk, mint annak idején, fejenként 1-1 adagot mindenből. Kb. tízig beszélgettünk, aztán szunya.
Másnap a jó hosszú kávé-zuhany-reggeli ciklust követően láttuk, hogy szép idő van, eső nélkül. Endre javaslatára Székelyudvarhelyre mentünk először. Imádom azt a gyönyörű utat, ami Szereda és Udvarhely között vezet, keresztül a Hargitán!! :-) És maga Udvarhely is nagyon szép volt. A belvárost nézegettük meg, kb. egy órát sétáltunk ott. Utána megnéztük Orbán Balázs sírját (itt szerencsésen találtam egy toi-toit); majd Farkaslakán álltunk meg (Tamási Áron sírja + a temetőben Endre régi tanárjának a sírja). Ezután jött Korond. Itt vettünk egy-egy kürtőskalácsot, mert én már kezdtem éhes lenni és a vércukrom is leesett. Vettem némi ajándékot az itthoniaknak is. Most már jóval kisebb volt a kirakodóvásár, mint nyáron szokott lenni, és a turisták is kevesebben voltak.
Egyáltalán, most ősszel még sokkal szebb volt a táj, de persze jóval hűvösebb – engem nem nagyon zavart, mert csupa meleg zokni és polárfelső volt rajtam –, és kevesebb a turista. Ez összességében nagyon tetszett.
Korondról átmentünk Parajdra, de itt már nem álltunk meg, hanem a Bucsin-tetőn keresztül mentünk Gyergyóig. Ez a hegyi út is nagyon szép volt, csak roppant kanyargós, és noha Endre nem vezetett gyorsan – mert előzőleg levélben figyelmeztettem, hogy attól pánikot kapok – de azért annyira kunkorodott az út, hogy még 60 km/h-val sem volt kellemes. De viszont gyönyörű volt.
Gyergyóból aztán már megállás nélkül mentünk Szeredáig, ott vásároltunk egy szupermarketben. (Igen, kedves kormánypártiak, Csíkszeredában nyitva vannak a nagyobb boltok vasárnap!!) Úgy 17.30 lehetett, mire hazaértünk. Vacsoráztunk, söröztünk, beszélgettünk, néztük a híreket.
Egyébként az egyik nagy félelmem az volt, hogy nem fogok tudni beszélgetni Endrével. Mégis mit tudok én mondani valaki olyannak, aki átélte a Ceausescu-rendszert Romániában, és kisebbségként él, meg rengeteg évig mentőzött?? De ez a félelmem valahogy elszállt, csomó mindenről tudtunk beszélgetni: politikáról, magyar állampolgárság felvételéről vagy fel nem vételéről; magyar belpolitikáról (ahol csak tudom, rongálom a „kormány” tekintélyét, természetesen okkal, ami a nem itt élőknek sokszor nem egyértelmű). Beszéltünk még pl. egészségügyi témákról, megtudtam, hogy mi az a szaturáció. Endre mesélt pár mentős sztorit, meg régebbi utazásokat, hogy milyen volt ez a ház régen, és irodalomról is. Nagy szégyen rám nézve, de ő sokkal járatosabb az igazi komoly magyar irodalomban, mint én, aki itt élek, mert nekünk kötelező, és nem szenvedély volt a dolog, és sok író van, akitől legfeljebb a kötelezőket olvastam annak idején, de azt sem szívesen. Szerencsére azért Jókairól tudtam ezt-azt mondani még én is…
És még egy csomó mindenről beszélgettünk a napok során, bár rengeteg dolog van, amiről így utólag jut eszembe, hogy jó lett volna beszélni azokról is.
A másik nagy izgalmam előzőleg az volt, hogy gyakran kell majd pisilni járnom, amit itthon így is van, mivel sok folyadékot iszom. De már a vonatúton megszűnt ez a probléma, mert csak a magammal hozott egy liter vizet iszogattam meg az út folyamán, amitől igazán nem kellett valami nagyon pisilnem. Az Endrénél töltött napok során is inkább csak reggel és este ittam, amikor vécéközelben voltam, napközben csak végszükségben egy-egy kortyot a nálam lévő palackból, így mindkét kiruccanós napunkon csak egyszer kellett toi-toit, illetve bokrot felkeresnem. Nálam ez tök ritkaság, és nagy megkönnyebbülés, hogy így sikerült.
Hétfőn sem esett az eső, így a Szent Anna-tóhoz mentünk. – Ez az én kívánságom volt. – Bár csapadék nem esett, de hideg volt, és köd. Annyira nem volt köd, hogy az orrunkig se lássunk, el lehetett látni a kocsiból kb. 30 méterre (sacc), de messzebb ott gomolyogtak ezek a fellegek, mintha az Álmosvölgy legendájában vagy a Vámpírok Báljában lennénk.
… Apropó, Endrével vámpírokról is beszélgettünk, mert ő marha mérges, amiért Erdélyt a vámpírokkal összekapcsolják, holott azt csak egy hülye angol írta (sic) :-) mire én mondtam, hogy igaza van, de a vámpírlegenda nagyon szép romantikus dolog, a Coppola-féle Drakula-film például roppant hangulatos és szép, és egyáltalán, igenis hasznos volt a Bram Stoker-regény, hiszen így az emberek tudják, mit kell tenni, ha majd igazán összefutnak vámpírokkal. De azt hiszem, nem győztem meg :-D
Aztán a köd valahol Tusnád környékén megszűnt létezni, és a hőmérséklet is +3 fokról +6, majd +10 lett hamarosan. Tusnádfürdőtől a Szt. Anna-tóig még tök hosszan kanyargott az út – én nem is emlékeztem, hogy ennyire sokat kell autózni –, ott pedig már igen kevés volt a turista, és ezért a kirakodóvásár is. Lementünk a tóhoz, megnéztük a kápolnát (én félrevonultam a bokorba). Ezután körbesétáltuk a tavat. Én még sosem sétáltam körül, és most nagyon jólesett mind a séta, mind a szép őszi táj. Egyedül a medvék lehetséges felbukkanása aggasztott – habár a bejáratnál megnyugtatott a srác, hogy „sok medve van, de azok ilyenkor bemennek a falvakba”. – Ezzel tényleg marhára megnyugtatott, mivel ezután pont egy faluba fogunk hazamenni! :-D
Na de a tókerülés simán ment, medve felbukkanása nélkül. Csak medveszart láttunk egyszer az ösvényen. (Hogy miért nem megy a medve a bokorba?...)
Visszafelé menet Tusnádfürdőn megálltunk picit fényképezkedni. A társasúton, két éve itt laktunk egy panzióban Faterral, és kedves emlékeket őrzünk a helyről.
Ezután nem a főúton, hanem egy mellékúton jöttünk hazafelé, sok kis csíki falun keresztül. Egy ilyen helyen megálltunk borvizet venni. Eszméletlenül finom volt, egészen más, mint az itteni ásványvizek, amikből valószínűleg kiszednek minden igazi ásványi anyagot. Ez enyhén szénsavas volt és valami roppant ízletes.
Szeredán egy másik boltban vásároltunk, sörösüvegeket váltottunk vissza és új sört vettünk, illetve én egy kólát a hazaútra, előrelátóan. Persze itt nem volt 7 lej a kóla, mint a büfékocsiban.
Az üveges és a dobozos sörökről is vitáztunk Endrével, én a dobozos sör pártján voltam, mivel azt könnyebb cipelni. De ő többnyire kocsival jár vásárolni, így nyugodtan vehet üveges sört, aminek szerinte finomabb az íze. Szerintem viszont tök egyforma az összes (ízesítetlen) sör íze. Ebben maradtunk.
Kedden vacak, esős időre ébredtünk. Elővonszolódtam nyolc óra körül, és kávéztunk, majd megreggeliztünk, és néztünk kifelé, hogy nem áll-e el a csapadék, de nem. – Szegény Endrének persze időjárástól függetlenül ki kellett néha mennie az udvarra a tyúkok és Foxi végett, csak én ülhettem a jó melegben, mint egy úrinő.
Annyira nem állt el az eső, hogy Endre azt mondta, vonuljunk vissza olvasni vagy szunyálni pár órát, hátha később jobb lesz. Így is lett, én úgy elaludtam, hogy délután kettőkor tértem magamhoz. Ekkorra már csakugyan elállt az eső.
Bementünk Szeredába vásárolni, főleg nekem útra való kaját. Először 4 db jóféle, nagy szendvicskiflit vettünk, de nem olyan szivacsosat, amit itthon kapni, hanem igazán finomat. (Én vettem két újfajta francia drazsét is, amit ott Szeredában láttam életemben először – mire hazaértem, itthon is kapható lett.)
Utána vettünk szalámit, illetve az Endrénél eddig is lévő isteni finom tekerőpataki sajtból kettőt. Egyet nekem, mert anélkül nem tudtam tovább létezni. (Mostanra, mikor ezt írom, már sajnos elfogyott :-( ) Aztán banánt is, ami kedves úti csemegém, mivel nem nagyon maszatolódik, ellentétben a csokival, de mégis édes.
Otthon megvacsoráztunk, aztán megcsináltam a szendvicseket. Jó finom helyi vajjal, ami 85 vagy hány százalékos zsírtartalmú, szóval igazán ütős. Két szalámist és két sajtosat csináltam. Másnap a vonaton felfaltam őket: hát valami isteniek voltak.
Még utolsó este beszélgettünk, sört ittunk – Endre Ciuc, én Csíki sör márkájút – és némi áfonyás likőrt is. Aztán alvás. Ezen a napon megdöbbenve jöttem rá, hogy máris véget ért az erdélyi nyaralásom, amitől pedig olyan soká stresszeltem és annyit tervezgettem, és hipphopp, itt a vége, volt, nincs, holnap már utazom haza!! Nagyon rossz érzés volt!
Szerda reggel igen korán, 6.45-kor előmásztam kávézni. Persze Endre már fent volt :-) A vonatom csak 9.29-kor indult, de annyira rettegtem, hogy lekésem, hogy inkább jóval előbb el akartam készülni. Kávéztunk, reggeliztunk, lezuhanyoztam, behánytam mindent a sporttáskába, a szendvicseket és olvasmányt a hátizsákba. Gyorsan lehúztam az ágyneműmet, és 9 óra előtt öt perccel már elindultunk.
Az eső persze esett. Nem is kicsit, hanem nagyon. De hát muszáj volt kimenni a vonathoz, szóval nem volt választásunk. Már 9.15-re odaértünk az állomáshoz, de Endre javaslatára ki sem szálltunk a kocsiból, úgy esett. Én idegesen figyeltem az időt, mert mi van, ha korábban jön a vonat?
9.25-kor azért kiszálltunk és odaálltunk a peronra. A vonat pontosan jött. Lehet, hogy ugyanaz volt, mint amivel ideutaztam? A kocsiszámok szépen fel voltak tüntetve az ajtókon, ettől megnyugodtam. Aztán utoljára elbúcsúztam Endrétől, megpusziltuk, megöleltük egymást; nekem nagyon fájt a szívem. A vonat megállt, felszálltam, Endre feladta a zsákomat (mert állati magas a vonatlépcső), aztán integettünk, a vonat elindult, én pedig megkerestem a helyemet, és ezzel vége is lett az erdélyi pihenésemnek…..
