Szerencsésen megtaláltam a helyemet a vonaton: ablak mellett, menetiránynak háttal, baloldalt. Vagyis ugyanazt az oldalt láttam, mint idefelé. A háttal ülés nem zavart. A csomagom még így is olyan nehéz volt, hogy egy román lány segített feltenni, aki velem szemben ült. Holott már otthagytam Endrénél a kávét, könyvet, cigit, és a maradék szappanomat, kézkrémemet meg a minisampont is kidobtam még ott. Bár plusz súlynak bejött a tekerőpataki sajt. Na mindegy, karra kell gyúrnom.
Miután elhelyezkedtem, úgy elfogott az elérzékenyülés, hogy majdnem bőgni kezdtem, az ablak felé fordultam és próbáltam nem sírni, de csak úgy félóra után lettem úrrá az elérzékenyülésen. Ekkor előszedtem a Fekete várost és a keresztrejtvényt, és felváltva foglalkoztam e kettővel.
Biztos voltam benne, hogy most is késni fogunk, de már nem aggasztott: most nem valószínű, hogy túlmenjek a Keleti pályaudvaron, mivel ott vége a sínnek. Már Dédán álltunk egy csomót, minden ok nélkül. Ezután pedig a szokásos lassú cammogást adta elő a derék román vasút. Jöttek román kalauzok, szó nélkül megnézték és visszaadták a jegyemet, ezúttal nem volt semmiféle „juj, mi ez a különös Fortuna-jegy, én még ilyent soha nem láttam!”…
Kolozsvárra már nagy késéssel értünk, és tök sokan felszálltak. Az eddigi útitársam leszállt, de helyette egy szintén román lány ült le velem szemben. Aztán marha sokan leszálltak a következő megállónál, ami amolyan Kolozsvár-külsőnek tűnt, és nem volt a menetrendben.
Olvastam, megeszegettem a szendvicseket – eszméletlenül finomak voltak –, egyebekben eseménytelenül telt az utazás. Leszámítva természetesen a késést. Nagyváradon olyan sokan leszálltak, hogy hirtelen megijedtem, hátha rossz vonatra szálltam és ez valami belföldi román járat, ami csak eddig közlekedett…
A román határra érve már majdnem besötétedett. Egy határőr lány megint elvette a személyi igazolványokat, de vissza is adta idővel. Átmentünk a határon, Biharkeresztesnél 15 másodperc alatt végeztek a magyar határőrök, de azért valamiért álltunk egy csomót. Állítólag mozdonyt cseréltünk. Anyám ekkor hívott fel, hogy hol vagyok már? (Majdnem egy óra késést összeszedtünk már ekkorra.)
Reméltem, hogy az új mozdonnyal talán gyorsabbak leszünk, de nem. Anyámmal azt beszéltük meg, hogy Szolnokról telefonálok, azután kb. egy óra húsz perc, mire a Keletibe érünk, és Fater kijön elém.
Meg is álltunk egy nagyobbacska állomásnál. Épp nyúltam a telefon felé, hogy milyen hamar elértük Szolnokot, mire hallom ám a hangosbemondót: „Püspökladány állomás!” … Ó, hogy az isten….! Még mindig sehol sem tartunk!
21.05-kor értünk Szolnokra. Az eredeti menetrend szerint 21.20-kor már a Keletiben kellett volna lennünk, de én hazatelefonáltam, hogy az érkezés kb. 22.25 lesz. Úgy is lett.
Egyébként felül kellett vizsgálnom a magyar állomásnevek kivilágításával kapcsolatos előzetes elképzelésemet: nem, Magyarországon sem látni a vonatból, ha sötét van, hogy hol tartunk! :-(
Biharkeresztest onnan tudtam, hogy ott jöttek a határőrök. (Vagyis rendőrök, de egy hülyeség.) Püspökladányt onnan tudtam, hogy bemondták az állomáson. Szolnokon pedig először csak feltételeztem, hogy az, mert vagy tizenöt vágányt láttam az állomáson, aztán tiszta véletlenül egy régi, koszos tábla látszott a peronon, amire ki volt írva, hogy Szolnok, pont mellettem. De ha ezek a támpontok nem lettek volna, fogalmam sem lett volna, hol járunk. Szóval a MÁV utastájékoztatás tekintetében nem sokkal jobb, mint a román vasút.
Egyszer valami vasúti fejes végigutazhatna Magyarországon ÉJSZAKA, aztán állapítsa meg a vonatban ülve, hogy hol van. Kíváncsi lennék, hány állomást ismerne fel!
Mivel Nagyváradon szinte kiürült a szakasz, mostanra senki nem ült már velem szemben, jóval fesztelenebbül éreztem magam. A lábamat is feltettem a szemközti ülésre. Teltek-múltak a percek, aztán lassan-lassan végre sűrűsödni kezdett a közvilágítás, és egyszercsak megláttam egy csuklós buszt!! Akkor már tudtam, hogy nem lehetünk messze. Nagyobb utak következtek, már Bp. külvárosain haladhattunk át. Este 22.00 jócskán elmúlt. Aztán nagy sokára megláttam az Aréna Plazát, aminek még sosem örültem így. (Ezt nem azért mondom, hogy Erdélyben nem szerettem lenni, hanem hogy ennek a marha hosszú vonatútnak végre a vége felé közeledtem.)
Kezdtünk kabátba öltözni, összekészülődni. Rajtam kívül négy másik nő volt csak a szakaszunkban, köztük egy erdélyi, aki Sepsiszentgyörgyről jött!! Ő szegény még nálam is többet utazott.
Fater várt a peronon, és rögtön elvette a táskámat. Milyen szerencsém van nekem, hogy mindig vár valaki a vonatnál :-) Aztán hazahozott, én pedig a lehető leghamarabb ágyba bújtam.
Másnap nem bírtam sokáig aludni, és úgyis sok mindent kellett vásárolnom. Így hamar útnak indultam. Többek között a Vásárcsarnokba mentem, ahol – mint a netről megtudtam – székely napok voltak, épp az utolsó napra értem oda. Vettem csíki sört, mézet (pont Pálfalváról!), parajdi sót és sószappant. Egyszerre kellemes és fájó érzés volt megvenni olyan dolgokat olyan emberektől, akik között még egy napja ott voltam én is…
Pénteken az őseimnél kajáltam és elmeséltem az élményeimet, szombaton pedig munkanap. De kevéssé zavart, mert csak 14.00-ig dolgoztunk, és mivel délben nem lettünk hazaengedve, én onnantól dacból már csak keresztrejtvényt fejtettem és neteztem.
Szombat este pedig Vámpírok Bálja!! Van-e szebb hét annál, amelyiket Erdélyben kezdem és a Bállal fejezem be?! Szerencsére nem volt hideg, így mehettem szoknyában és a zsabós, piros, annak idején direkt e célra vásárolt garbómban.
A színházban minden remekül ment: odaértem a ruhatárhoz, a vécéhez, a helyem a 9. sor legközepén volt. Géza ♥ nem lett beteg, sőt amennyire észrevettem, nem is tévesztett semmit, és éppolyan remek volt, mint mindig. De dögösen nézett ki vámpír sminkben (is)! Az összes mellékszereplő is mind nagyon jó volt, sőt még Herbertet sem szegény Szemenyei játszotta, akinek ez a szerep marhára nem illik, hanem Jenei Gábor, aki baromi jó volt és a közönség dőlt a nevetéstől. Szóval egy szuper színházi élmény volt. Még az sem aggasztott, hogy este 22.30-kor kellett egyedül, 163 centimmel és szemüvegemmel, szoknyában hazamennem: felöltöttem a „hozzám ne merj szólni, k*cs*g”-pofát, és valóban nem mert hozzám szólni senki :-D
Vasárnap pedig fürdőbe mentünk Faterral. Ez már nagyon rám fért, borzasztóan hiányzott, nyár óta nem voltunk.
És hétfőn este futottam, amit szintén hetek óta nem tettem. Rémesen ment, többször belesétáltam, de azért mégis erőt vettem magamon és kimentem a Szigetre! Az eső is szemerkélt, az este is leszállt, így a vége felé szart sem láttam, és olyan izomlázam lett, mintha soha egy métert sem futottam volna, de megcsináltam és büszke vagyok magamra! :-)
