A kirúgással fenyegetőzős balhé óta eltelt kb. egy hét, lelkileg úgy-ahogy jól vagyok. A hullámvölgy után ha nem is hullámhegy, de legalábbis sík terület jött… Aznap éjszaka felébredtem, ezerrel vert a szívem. Másnap munka után Katival találkoztunk, elmeséltem neki az esetet. Nem jutott szóhoz a döbbenettől. Különösen, mikor mondtam, hogy (idézet): „a munkámmal nincs semmi baj”. Katinak is voltak már pocsék munkahelyei és seggfej főnökei, így megértette a helyzetemet és ez nagyon jólesett...
Pénteken plazmaadáson a pulzusom SZÁZHÚSZ volt, holott előtte orbáncfű teát ittam és relaxáltam. A doktornő – eddig még nem találkoztam vele – nagyon kedves volt; mondtam neki, hogy munkahelyi stresszem van, mondta, hogy le kell szarni mindent. Másodszor is megmérte, akkor már „csak” 105 volt. De ennek ellenére engedett, mert azt mondta, látja, hogy csökken. (De ha legközelebb is ilyen magas, nézessem meg a pajzsmirigyemet. Hát, még csak ez hiányzik nekem most.)
Szombaton annyira ki voltam borulva, hogy hideg ide, hideg oda, futottam a rakparton, méghozzá végig a teljes kb. 5,3 km-t. Az igaz, hogy lassan, és többször belesétáltam, de a kiborulás ellen nagyon kellett a futás. Jól is esett.
Vasárnap elsétáltam a Vörösmarty téri karácsonyi vásárba. Igazán szép volt, bár ne ilyen idegállapotban kellett volna látnom. Nem vettem semmit – fizetés előtt –, csak nézelődtem. Aztán haza. És vasárnap is futottam egyet, holott két nap egymás után ritkán szoktam, pláne úgy, hogy előtte plazmát adtam. Két perccel jobb lett az időm a tegnapinál.
Szintén vasárnap megnéztem online az Othello Gyulaházán-t. Már láttam, de most nagyon kellett a lelkemnek. Borzasztó jó volt, sokat nevettem rajta, segített a kiboruláson.
Úgy-ahogy aktualizáltam az önéletrajzomat a hétvégén, aztán hétfőn nekikészültem, hogy felmegyek a személyzetire. De nagyon féltem. Halogattam, halogattam, izzadt a tenyerem, aztán végül már egész délután volt, mire felvonszoltam magam. A személyzetis nagyon megértő volt; elmondtam tömören, hogy ki vagyok, külsősként dolgozom a hivatalban, de lépni szeretnék, és nem-e van-e itt a házon belül állás.
Azt nem mondtam, hogy milyen balhé miatt akarok/kell lépnem, de más igaz dolgokat igen: kevés a meló már, lehet, hogy idővel kirúgnának; valamint a papíros munkahelyem, a Cég rossz szemmel néz rám, miután kvázi eltartanak engem. Kérdezte a személyzetis, szóltam-e már a közvetlen főnökömnek, hogy el akarok jönni. (Nem szóltam: mifelénk ugyanis az a szokás, hogy akiről kiderül, hogy le akar lépni, azt szívatják ezerrel. Engem még biztos ki is rúgnának. Aztán ott állnék két szék között a pad alatt.) Mondtam, hogy nem, mert a., hátha nem jön össze, és akkor úgyis maradnom kell, b., ráérek majd akkor szólni neki, ha lesz új helyem. (Ezek is igazak.)
Végül azt mondta a nő, hogy OK, szólni fognak, ezen a héten talán nem, hanem majd utána. – Eddig még nem szóltak.
… Közben a jelenlegi helyemen annyi változás történt, hogy a Bogi munkáját – mivel ő január 1-gyel szabadul innen – nekem akarják átadni. Mármint, amit tudok csinálni. Ez egyrészt jó, mert így jobban elfoglalom magam, gyorsabban telnek a napok, másrészt kissé nélkülözhetetlenebb leszek és legközelebb talán Ibolya meggondolja a kirúgással fenyegetőzést, mivel akkor a saját sameszainak kéne dolgozni addig a pár hónapig, míg új embert nem találnak.
Bogi azt mondta, kérdezzek bele Ibolya pofájába, hogy akkor megkapom-e az ő hivatali (fix) státuszát is a feladatokkal együtt?
… Itt kicsit paráztam, mert mi van, ha Ibolya igen, visszavesz a hivatalba, elindul a felvételi eljárásom a személyzetin, közben pedig kapok egy másik ajánlatot, és akkor vissza kéne lépnem innen, és át a másikba … De kiderült, feleslegesen paráztam, mert Ibolya nem akar visszavenni.
Ezzel eldőlt a kérdés. Ha a feladatokat megkapom, de a jó kis biztos státuszt nem, akkor már semmi bűntudatom nincs, amiért lépni akarok. Mért pont én legyek korrekt ezek után? Hisz így, mint most is, bármikor böffenthet egyet a paraszt Mari és engem megint kirúgással fenyegetnek.
Úgyhogy momentán várok a személyzetis jelentkezésére, de – őszintén – nem is bánnám, ha még nem januárral kellene új helyen kezdenem. Az ünnepek akkor nagyon stresszesen telnének. Legyen január az állástaláló új hónap, az úgyis olyan vacak időszak, nyugodtan lehet még stresszesebb. Ha pedig január végéig sincs házon belüli állás, szétnézek a külvilágban.
És majd átveszem Bogi melóit. Arra kíváncsi lennék, hogy megkapom-e az üres szobáját majd?? Mert neki persze normális, egyfős irodája volt. Azt a sok – bár nem nehéz – melót talán mégse kéne ezen a kocsmajellegű, forgalmas titkárságon csinálni, ahol folyton bejárnak pletykálkodni a vénasszonyok, és még csak nem is lehet rájuk szólni.
Szóval a gyakorlati dolgok így alakultak. Lelkileg: még nem volt alkalmam jó alaposan kibőgni magam – pedig tapasztalat, hogy az segít –, napközben nem lehet, reggel nincs idő, este pedig, mikor hazaérek, már nyugodt vagyok hozzá.
A munkahelyen természetesen nem sírok, nem adok én műsort ezeknek a parasztasszonyoknak. Sőt a balhé óta eltelt napokban direkt lehetőleg csinosan és nyugodtan járkálok, mintha valami pozitív titkom lenne (ilyenkor pl. Öcsémre és a leendő bébire gondolok, vagy a jó kis horrorfilmre gondolok, amit nézni fogok, vagy Slangre gondolok – szóval direkt pozitívumokra). Hehe, látom rajtuk, hogy ez nem tetszik nekik :-D Szeretnének kiborulva látni, hogy azon is vihoghassanak. Itt az a szokás, hogy akit basztatnak, az kiborul és bőg. Szegény Orsi is sírt, mikor vele csinálták ugyanezt tavaly tavasszal. De pechjük van, mert én az ilyen viharos időszakokban nem akkor érzékenyülök el, ha bántanak – akkor dühös leszek és visszavágok –, hanem ha kedvesek hozzám. Pl. mikor négyszemközt voltunk Bogival, akkor bizony kissé kijött a könnyem, de hamar visszahúztam azt is. Egyébként reggelente Remotivot szedek, ami orbáncfű-tabletta, és jót tesz.
A legérdekesebb, hogy az alkohol még csak eszembe sem jutott a balhé után napokig. Nem mert Száraz November volt, hanem valahogy fel sem merült bennem, hogy "ú, ki vagyok bukva, innom kell!" Ez azért jó! :-)
