Alapvetően nem szeretem, ha pénzt kérnek tőlem, rögtön gyanakodni kezdek, hogy csalás forog fenn. Érdekes, ha a Facebookon látok valami megindító – és láthatóan valós – posztot beteg gyerekről vagy kutyáról, akkor viszont elönt a szánalom
(lehet, hogy mert nem személyesen engem kérnek), és már sokszor volt, hogy utaltam pénzt ilyen esetben.
Hasonló volt ma is. Ebédszünetben egyedül voltam az irodában, amikor jött egy ügyfél. Átkozódtam magamban, hogy az ügyfél mindig akkor jön, amikor egyedül vagyok!!! Ilyenkor bezzeg nem korzóznak itt az öregasszonyok, mint máskor mindig!
Idősebb ember volt az ügyfél, alapvetően szimpatikus, csak hát évek tapasztalata alapján rögtön tudtam, hogy szegény pénzt kérne tőlünk mi pedig nem tudunk adni. De nem volt szívem félbeszakítani, így előadta a kérelmét, egyedül él, meghalt az élettársa, és egyébként állatvédő volt, és a faluja lelkészétől hozott ajánlást, ami egy karitatív szervezethez szólt, akik viszont csak kaját és ruhát tudnak adni, suskát nem, márpedig az ügyfélnek rezsihátraléka van.
Mire odajutottunk volna, hogy közöljem vele, sajnos tőlünk nem számíthat segítségre (= pénzre), megjött Ibolya, Barbi és valamiért a tirpák Mari is ott termett. (Most. Bezzeg mikor jött az ügyfél, egyik sem volt ott.)
Így én elsompolyogtam lassan, mint Gollam, három okból: 1., nem akartam hülyeséget mondani, 2., mégis a kollégák az okosak, válaszoljanak ők az ügyfélnek, 3., kis bosszúállásból: tessék, ti vagytok a nagy okos ügyintézők, én egy senki vagyok, hát akkor tessék, foglalkozzatok az ügyféllel!
…. Csináltam tovább a dolgomat, de közben hallgattam a párbeszédet. A csajok mondták, hogy nem tudnak segíteni, és hogy a helyi önkormányzathoz kéne menni vagy a családsegítőhöz, az ügyfél pedig mondta, hogy mindenhol járt már, de ahogy kiderül, hogy a rezsijéhez kér pénzt, akkor mindenki elküldte.
Nekem már a beszélgetést hallgatva is lelkifurdalásom lett. Az ügyfél szimpatikus volt, és 72 éves, bár nem tűnt annyinak, és nyomokban emlékeztetett részben Faterra, részben Endrére. Épp ebédszünetben vettem ki egy tetemes összeget az automatából. Mi lenne, ha odaadnék neki egy ötezrest?
Ki is vettem az ötezrest és zsebre tettem, közben a csajok már búcsúzkodtak a tatától. Arra gondoltam, hogy ha az ügyfél kurvaanyázni kezd, hogy innen is elküldik, akkor nem adom oda a lét. De tök kulturáltan elköszönt és indult.
Én vártam egy percet és kimentem azzal, hogy vécére megyek, de a másik irányba indultam. Tök hosszú a folyosó, és rögtön a csapóajtó után – itt már nem láthattak a kollégáim – utolértem az ügyfelet. Ő rögtön megállt, sejtette, hogy valamit akarok mondani. Valami ilyesmit mondtam: „Sajnálom, hogy hivatalosan nem tudtunk segíteni, de magánemberként ezt én odaadom, tessék befizetni belőle valamennyi számlát”. És odanyújtottam az ötezrest.
Az ember először vissza akarta adni, de nem hagytam, valami olyant mondtam elég hülyén, hogy én megengedhetem magamnak (= az én fizum biztos több, mint az ő nyugdíja). Így aztán elfogadta. És kezet nyújtott. Kezet fogtunk, és közben láttam, hogy könnyes a szeme; de az én szemem is könnyes volt, mert olyan idegállapotban vagyok az utóbbi időben, hogy néha az utcán is simán rám jön a sírhatnék. Két, nyomorult élethelyzetben lévő ember voltunk, és a lelkemnek kimondottan jólesett ez a szituáció, hogy valaki, kvázi társam a nyomorban, hálás, és együttérez velem, mert biztos ő is látta énrajtam a könnyeket és hogy ki vagyok borulva én is.
„Minden jót Önnek!”, és ezzel szaladtam is vissza az ellenkező irányba, valóban elmentem a vécére és ott kicsit könnyeztem, aztán pár perc múlva nagyjából megnyugodva mentem vissza az irodába.
Most örülök, hogy odaadtam a pénzt, mert a neten megtaláltam a hivatkozott lelkészt, és mert az ember tényleg szimpatikusnak tűnt és sajnáltam. De az volt a legjobb, ahogy egy pillanatra „ismertük egymást”, és vigaszt kaptam egy idegentől, ahogy pl. a múlt heti véradáskor is a nővérkétől.
