Azért kétségekkel, mert noha összességében kellemes interjú volt, de nagyon izgultam és ezért félek, hogy elcsesztem. És még azért is kétséges, mert nem kaptam választ mindeddig.
Szóval, megvolt az első állásinterjú – nyolc és fél év után! –
és várakozásommal ellentétben jó élmény volt. Előtte egy héttel – még a szünetben – odamentem, hogy lecsekkoljam a közlekedést. Aztán még egyszer odamentem előző nap, hogy van-e nyilvános WC a metróállomáson :-D Mert előfordul, hogy az idegességtől pisilnem kell, az pedig elég hülyén néz ki, hogy „Csókolom, jöttem állásinterjúra, de előtte elszaladnék ide a mosdóba!”.
A meghallgatás reggel nyolckor volt, a melóhelyen bejelentettem, hogy orvoshoz megyek és később jövök. Vacillálás után végül nem az oly viszontagságosan megvett új fekete sztreccses gatyát vettem fel, hanem a marha régi, relatíve elegáns, karácsonykor felszedett plusz kilókra is jó fekete gatyát, amit előtte kimostam. Tessék, felesleges volt a téli szünetben a nadrágvásárlás.
Féltem a késéstől, ezért – kivételesen – jó időben elindultam, így még korán is értem a helyszínre. Felkerestem a nyilvános WC-t és ezután mentem be az épületbe, ahol a portás felkísért, és még így sem volt 8.00, de az irodában az emberek már dolgoztak.
Első pillantásra nagyon megkönnyebbültem, mert tök átlagos kis lepukkant, munkázós iroda volt, kb. amilyenben én is dolgozom. Semmi konferenciaterem, kosztümös-selyemblúzos hölgyek, amitől tartottam. Egy kicsi irodában ült egy nálam idősebb hölgy, azt mondta, ő az egyik osztályvezető, de mindjárt áthív egy másikat is, mert két osztályon vannak üres helyek. (Több is van?! Hurrá! Akkor talán van esélyem!)
Át is jött a másik hölgy is. Farmerben, pólóban, papucsban volt; szuper, ez nem egy kosztümös munkahely, pont nekem való!
… Őszintén szólva ekkor döbbentem rá, hogy tök ideges vagyok, pedig hát nem akartam, és fontos is volt, hogy jó benyomást keltsek és megkapjam az állást, de nem bírtam parancsolni az izgulásomnak. Ezért az emlékeimet most nem fogom tudni hajszálpontosan felidézni, csak a lényeget meg a benyomásaimat, sorry.
Akinek a szobájában ültünk, az velem szemben ült az íróasztala mögött, aki pedig bejött második osztályvezető, az tőlem balra. A szemben lévő kérdezgetett. Először is, mondjak valamit magamról.
Hát, ekkor felmondtam, hogy milyen sulikban jártam, meló mellett érettségiztem és diplomáztam, miket dolgoztam. Erre azt mondta, hogy igen, de ezek nagyjából benne vannak az önéletrajzomban is. Csakugyan… Ekkor rádöbbentem, hogy kellett volna valami szakcikket keresni a neten, „hogyan add el magad állásinterjún” vagy ilyesmi. De úgy féltem, hogy konkrétan kerültem előzetesen az ilyen dolgokat, így most itt álltam megfürödve.
Ezért improvizáltam. Mondtam, hogy én inkább introvertált típus vagyok, nem szeretek sok ember elé kiállni és beszélni, az ilyen papíros melókat szeretem, amiket elolvasok, végiggondolok, megcsinálok és szevasz. (Ezt persze cizelláltabban.) Felhoztam példákat, hogy ez vagy az a régebbi melóm például ilyen és ilyen volt, és ezért vagy azért szerettem.
Miért akarok eljönni a mostani melóhelyemről? Ez már könnyebb volt – idővel lassan megnyugodtam egy kicsit, a szám legalábbis már nem volt kiszáradva úgy 5 perc után. Mondtam, hogy átszervezések, leépítések voltak, én egy másik cég állományában vagyok papíron, és ők fizetnek engem, de nem örülnek ennek; és hogy kb. titkársági melót végzek, és sok munkaterületemet elvették, így attól félek, hogy idővel kvázi kiszervezik alólam a munkát. (Ez igaz is. – Órákkal később jöttem rá, hogy a rossz munkahelyi légkört, mobbingot meg sem említettem, nem szolidaritásból vagy erkölcsi nemességből, hanem mert az izgulástól egyszerűen eszembe sem jutott a téma.)
Mondta a hölgy, hogy náluk elég sok a meló, terhelhető embereket keresnek, akik jól bírják, és hogy hosszú idő a betanulás, akár egy év is lehet, de ennek megfelelően hosszú távra terveznek az emberekkel. Ó, mondtam, az tök jó, én ha beletanulok egy területbe és megszokom, azt jól tudom csinálni, és őszintén szólva direkt örülnék, ha már kicsivel több melóm lenne, mert a mostani helyemen olyan átkozott pangás van, úgy másznak a percek, hogy egy munkanap két hétnek tűnik. (Ez cizelláltabban persze.) Erre mondták, hogy ó, itt nagyon gyorsan eltelik egy munkanap :-D
Mondtam, hogy már több területet kellett megtanulnom, mióta dolgozom; mindig szépen jegyzetelek és aztán csinálgatom, és idővel belejövök, ez így is van. Felhoztam konkrét példát a jelenlegi melóhelyemről, mikor nyugdíjba ment egy kolléganő még sok éve, és tök váratlanul kaptam meg a munkakörét, de simán ment, pedig alig volt időnk a betanulásra.
Aztán mondták, hogy itt 7.00-kor kezdődik a munkaidő, és arányosan hamarabb ér véget. (Aha! Így érthető, hogy miért 8.00-ra hívtak be engem! Ez olyan, mint nekem a reggel 9.00.) Tudok-e hétre járni? Mondtam, hogy persze, felkelek kicsit előbb, iszom kávét és OK. De hozzátettem őszintén, hogy bagoly típus vagyok, úgyhogy hajnalonta majd a kevesebb gondolkodást igénylő dolgokat csinálnám és később a fontosakat, amikor igazán magamhoz tértem.
Utánanéztem-e ennek a cégnek, hogy pontosan mivel foglalkoznak, mit csinálnak? (Itt megint elátkoztam magam. Mert mint írtam, úgy féltem a dologtól, hogy nemhogy nem néztem utána, de kifejezetten kerültem a témát, dehogy néztem én utána a cégnek, azt is csak előző este olvastam át még egyszer, ami a pályázati kiírásban szerepelt.)
Jártam-e már itt korábban? Igen, annak idején ide is jelentkeztem, de nem vettek fel. Arra mondjuk tök nem emlékszem, hogy nekem lett meg addigra a jelenlegi munkahely, vagy ők nem vettek fel…
Aztán kérdezte a szemben ülő hölgy, hogy ilyen ideges vagyok-e akkor is, ha sok a munka, vagy ez most csak a vizsgahelyzet miatt van? Erre mondtam, hogy neem, ez csak a szituáció miatt van, ha sok melóm van, akkor fogom és csinálom. (Ami szintén igaz, de persze erre a kérdésre nyilván mindenki ezt válaszolná.)
Ha engem választanak, akkor vajon elenged-e a mostani melóhelyem, vagy ragaszkodnak a felmondási időhöz? (A jó életbe, eddig erre sem gondoltam!) Azt feleltem, hogy szerintem elengednek, mert nekik is jobb, ha nem kell fizetniük a béremet. (Remélem. Hogy szívatásból nem ragaszkodnak a felmondáshoz.)
Még volt pár efféle, amire most nem emlékszem, aztán kérdezték, hogy van-e kérdésem. Nekem semmi nem jutott eszembe. De nem akartam közömbösnek látszani, így végül rákérdeztem a fizetésre. De mondták, hogy azt a Személyzeti tudja, ők nem illetékesek.
Hát kb. ennyi volt. Még néhány embert meghallgatnak ezen a héten, és majd a jövő héten telefonálnak. – A hölgy előtt volt is még pár önéletrajz, az enyémmel együtt kb. 5 db.
Nagyon jól éreztem magam, pozitív hangulatban hagytam el az épületet. Először hazamentem – hamar végeztem, úgy gondoltam, minek rohanjak dolgozni? – és átöltöztem, hogy ne az elegáns fekete gatyába menjek be, mert akkor rögtön sejtenék, hol voltam.
Csak délután kezdtek előjönni a kételyeim. A két fő: a., mi van, ha nem vesznek fel, és b., mi van, ha a mostani melóhely szívózik és nem (vagy nem azonnal) enged el?? Mi van, ha felmondok, a mostani melóhely szívat a felmondási idővel, az új melóhely meg erre közli, hogy kösz, akkor felveszünk mást? …
Egyébként a személyzetis csaj a telefonban beszélt a fizetésről, és ez alapján kevesebbet keresnék, mint most. Viszont lenne cafeteria.
Ennek ellenére nagyon tetszett ez a melóhely, már pusztán az, hogy nem ráérős öreg tyúkok baszogatnak, hanem meló van ezerrel és mindenki dolgozik, nem pedig engem csesztet. De azért végiggondoltam, milyen hülyének tűnhetek mások előtt: elvágyom egy olyan munkahelyre, ahol korábban kezdődik a meló, sok a munka, messzebb van és kevesebb a fizetés :-D
De ezt csak az érzi át, aki menekült már munkahelyi terror elől.
Egész héten vacilláltam, végiggondoltam fejben az interjút és a hajamat téptem gondolatban. Mi a fenéért izgultam ennyire?! Most azt gondolják, idegbeteg vagyok. És miért nem néztem utána kicsit a cégnek? Miért nem készültem kérdésekkel a végén? – Persze már a metróban eszembe jutott, hogy megkérdezhettem volna: hányan vannak egy irodában, hogy vannak a helyettesítések; és fényezhettem volna magam, hogy nem cigizek és nincs kisgyerekem, vagyis keveset fogok hiányozni és nem szaladgálok húszpercenként bagózni. Ezt is elfelejtettem.
… Most itt ülök és várok. Összességében pozitív élmény volt, csak magamat szidom az izgulás és a felkészületlenség miatt. És rossz érzés, hogy semmi hatásom nincs a döntésre. Ki tudja, mi befolyásolja őket? Én azért nagyon reménykedem; nem volt sok más önéletrajz az enyémen kívül, és hát hajlandó vagyok bejárni hétre, tetszik a sok meló…
De ki tudja, hogyan gondolkodnak? Például lehet, hogy felvesznek, mert:
- közszférában dolgozom már mióta
- bevállalom a sok melót, korán jövést, kevesebb pénzt
- nagyon izgultam, annyira akartam az állást
- már sokféle dolgot csináltam és mindbe belejöttem
- most is van állásom, tehát nem munkanélküli vagyok.
De lehet, hogy nem vesznek fel, mert:
- tiszta ideg, egy mondatot nem bír elmondani
- biztos csak lódít, hogy szereti a sok melót
- elvállalja, hogy korán bejár, tehát valamiért nagyon akarja ezt az állást, ez gyanús, mi baj lehet vele
- ha van állása és mégis munkát keres, akkor biztos ki akarják rúgni, biztos valami nem stimmel vele.
A fene se tudja, hogyan gondolkodnak ezek a főnökfélék. Még az a jó – szinte az egyetlen jó a közszférában –, hogy állásinterjúkon nem szokott hülye HR-es is ott lenni, hogy az is tetézze a bajt, hanem csak a leendő főnökök, ahogy az normális. Most majd csak ez a két nő fog felettem vacillálni.
Azóta eltelt már pár nap, választ még nem kaptam, de egy leheletnyit kevésbé vagyok kiborulva, már volt olyan nap is, amikor nem akartam elsírni magam. Fejben már nem is vagyok a mostani melóhelyen. Remélem, nem kell csalódnom; megpróbálok pozitívan hozzáállni és ahogy a Titok mondja, bevonzani a gondolataimmal; csak hát az a baj, hogy nem én döntök, így hiába, és ha nem jön be, akkor csalódott leszek és még rosszabb lesz. Na de reménykedjünk, hogy sikerül!!
