Ez már megint nem lesz egy spontán bejegyzés, mert mikor történt, képtelen voltam írni róla; utána iszonyú depressziós voltam, most pedig elmúlt – vagy háttérbe húzódott – a szomorúságom, sőt a pozitív dolgok miatt kimondottan jókedvem van, így erről a szomorú esetről most nem tudok úgy írni, mint akkor írtam volna.
December végén a két ünnep közt
, amikor az Éjszakai ragadozókat néztem, aztán vért adtam, aztán az ősökhöz mentem ebédelni és dicsekedni a véradással, akkor írt Öcsém mailt, hogy voltak ultrahangon, ami azt mutatta ki, hogy felszívódott a baba.
Én rettentően elkeseredtem, mert hiába minden csapás, ami ért, és a munkahelyi rettentő légkör meg minden bajom, azért mindezek felett ott volt a tény, hogy unokaöcsém/-húgom lesz a nyáron, és megfeszülhet minden rohadék, mert bővül a család és ez nekem egy öröm.
Ez mintha egy utolsó csapás lett volna, ekkor kezdtem nagyon kiborulni és könnyezni néha még nyilvános helyen is. Szinte úgy éreztem, mintha én vesztettem volna el a babámat. – Persze emellé a veszteség mellé még jött a tudat, hogy 2017-be már 40 éves leszek, és a saját babára való esélyem drámaian csökken.
Miután hazamentem totál összetörve – egyik szülőmnek sem bírtam megmondani a hírt – az a hír fogadott a neten, hogy Carrie Fisher is meghalt; hát ezzel aztán pláne jó lett ez a december 27.
Hiába tudom, hogy a 3. hónap előtt gyakran fordul elő, hogy felszívódik a baba, de egyszerűen álmomban sem hittem volna, hogy pont Öcsémékkel is előfordulhat! Persze, bármitől lehet, de valahogy a család Öcsém felőli ágában mindig olyan rendben mentek a dolgok. Egy baba felszívódása olyasvalami, ami inkább rám jellemző. Jó, persze nekem még partnerem sincs, nemhogy babám.
Anyám is aggódott, amikor megtudta valamivel később, és megemlítette, hogy bizony Ági már 37 éves… Ami igaz is, de ez megint olyan dolog, amivel eddig egyszerűen nem számoltam: hogy OK, hogy nincs reumánk és jó kondiban vagyunk, de a korral járó dolgok azért minket is utolérnek, és egy terhesség például nem zajlik le olyan simán 37 éves korban, mint 22 évesen.
Ezt nőgyógyászok szokták előszeretettel mondogatni, hogy „hja, fiatalon kellett volna szülni, nem lombikra járni 44 évesen”, de erre meg azt mondanám, hogy fiatalon, ugyan kitől? Együtt van most az a 44 éves nő azzal a pasival, akivel 22 évesen együtt volt? Ja, hogy nem?? Akkor álljon itt egyedülálló anyaként egy (több) gyerekkel, az lenne a jó?
… Na, mindegy, igazságtalan a biológia, kikérem magamnak, hogy egy 60 éves pasinak is születhet gyereke, de a nőknél már 45 évesen lezárul az egész. Persze ez csak érintőlegesen tartozik most ide. A szomorú lényeg tehát, hogy most már nincs unokaöcsém/húgom, persze akarnak tovább próbálkozni Öcsikémék, de egyelőre ott tartunk, hogy a petezsáknak kell kijönnie. És még utána is kell várni valamennyit. Hihetetlen, hogy egyesek meg csak úgy odafigyelés nélkül teherbe esnek és simán kihordják.
Szóval ez történt. Nagyon kiborultam, sokáig nem is bírtam gyerekeket látni az utcán, tényleg olyan érzésem volt, mintha én vetéltem volna el. Mostanra már jobb, Öcsémék is jobban vannak lelkileg, én is valamelyest összeszedtem magam, bár még mindig nagyon fáj.
