Holtfáradt vagyok. Egy hete és két napja dolgozom az új melóhelyen, nagyon kimerültem…. De ez jóféle fáradtság, amikor abban fáradtam el, hogy csináltam valamit, nem pedig
abban, hogy nem csináltam semmit egész nap.
Bár ma szombat van, és három órával később keltem, mint a munkanapokon, de még így is csak dupla kávéval bírtam magamhoz térni reggel.
Az első munkanap előtt rettentően féltem, hogy nem tudok majd felkelni egy órával korábban, de mégiscsak sikerült, sőt szinte el sem késtem. Azért „szinte”, mert azt nem hittem volna, hogy 6.55-kor a lift előtt sor lesz. De az volt. Így késtem pár percet, de nem szóltak érte.
Az osztályvezető, aki az állásinterjún is kérdezgetett, üdvözölt, megmutatta a helyemet, ami egy kis iroda volt egy másik lánnyal közösen. Őt nevezzük, mondjuk, Dórinak. Szóval Dóri lett a szobatársam, nálam 3 évvel fiatalabb, hálistennek egyedülálló (elvált) – legalább nem kell nonstop a gyerekeiről hallgatnom, és hogy miért nem járok már valakivel.
Nemsokára hoztak nekem egy számítógépet, aztán Dóri kalauzolásával elhoztam az új aktáimat. Mert már kaptam első napon is. Kb. nyolckor, mikor már biztosan bent volt mindenki, Dóri körbevezetett az egész osztályon, de én persze majdnem mindenkit azonnal elfelejtettem, csak a legjellegzetesebbeket nem: „a kövér szőke”, „a magas vékony barna irattáros”, „a lófarkas cigizni járó” :-D
Hála a jó égnek, teakonyha is volt, mikróval, hűtővel, így a magammal hozott nescaféból rögtön főzhettem kávét, különben ki sem húztam volna ezt a napot, az ideges vergődéssel töltött éjszakával előtte.
Dóra megmutogatta, milyen számítógépes programokat kell használni, és melyikbe mivel kell belépni, aztán a fő dolgot, hogy mit kell tenni az aktákkal. Nekem még viszonylag egyszerű a feladatom, különféle adatokat kell átvezetnem az ügyfelek beadványai alapján. – Részletekbe nem megyek bele, nehogy beazonosítható legyek. – Ez alapvetően egyszerű, de azért oda kell figyelni. Az első, hogy a naponta megkapott aktákat sorszám szerint sorba rakjuk. Utána mindegyiknek a számát felírjuk a füzetbe, hogy követhető legyen, mi lett velük. (Az utolsó napokon már csak ez a két mozzanat is jó félóra volt.)
Utána szét kell válogatni attól függően, hogy mit kell velük csinálni. Az egyik típusúval sietni kell, mert napközben le kell adni őket, a másik fajta ráér. Persze, hogy a bonyolultabb a határidős, amivel reggel kell foglalkozni….
Na ezután jön az én munkám. Fogni a beadványt, dátumozni, aláírni, felírni a dosszié belsejébe a számát, oda is dátum, aztán jól leellenőrizni, hogy OK-e az ügyfél, és ha igen, átvezetni. Mikor az megvan, automatikus levél megy neki. Ha nem OK az ügyfél valamiért, akkor duplán kell vele melózni és az szívás.
A kész aktákat le kell adni, leellenőrzik direkt erre való emberek, aztán ami OK, küldik az útjára, ami nem, azt vissza nekem. Első napokban egyáltalán semmit nem küldtek vissza javításra, tök büszke voltam magamra, aztán a harmadik napon már volt javítás…
Hátrány, hogy nincs internet, egyáltalán. Egyrészt nem érzem a hiányát, mert egyszerűen nincs is rá idő, hogy óránként felmenjek a Hírkeresőre vagy a Határátkelőre (a legérdekesebbek, munka közben) – mint eddig. Itt ugyanis nincs idő rá. Ha kikapcsolódni akarok, előveszek egy szendvicset, felfalom és közben olvasok, aztán vissza a munkához.
De azért hátrány is, mert néha a munkához is kellene keresni valamit. Ilyenkor Dóri megnézi az illető dolgot a telefonján, de az én telefonomon nincs netkapcsolat, és a Dórié is ha lemerül, akkor sanyi. Hát azért basszus, legalább hadd keressünk rá, hogy a Debreceni Önkormányzatnak mi a címe és a telefonszáma!! Ez rossz.
Kimenni sem nagyon illik az épületből, de erre sem lenne idő, már eleve mire lemászik az a nyamvadt lift és vissza…. És nincsenek tíz méterre DM-ek, mint az előző helyen. Szerencsére büfé van meg kávéautomata, de én hoztam nescafét, szóval nem annyira érint. De a kimászkálás sem hiányzik, ami pedig a régi helyen létszükségletem volt, mert arra sincs idő.
Az első napon megcsináltam tíz aktát, a másodikon még többet, a harmadik napon 13.00-ra elfogytak az akták. Ciki volt. Lementem a büfébe ásványvízért meg gesztenyeszívért – ha már ott voltam – és 14.00-tól már el lehetett hozni a másnapi aktákat. A következő napon is ez volt. Dóri mondta is, hogy jó, ha előre dolgozom, így kevesebb lesz majd a hátralék, illetve pénteken is ugyanannyi melót kapunk, mint a többi napokon.
Aztán az utolsó két napon már nem végeztem a napi melókkal. Egyrészt tök sok aktát kaptam, másrészt azokból voltak bonyolultak is, amiket Dóri elmagyarázott, én feljegyeztem, és marha sok időt elvettek, mert nagyon figyelni is kellett, hogy el ne csesszem. Csütörtökön és pénteken – a 6. és a 7. napomon – már 6.55-kor fent voltam az irodában, de mégsem végeztem a napi melókkal, viszont túlórázni nem vagyok hajlandó, mert úgyis kevesebbet keresek, mint a korábbi helyemen…. Ezt az elvet pénteken feladtam, mert akkor 13 percet ráhúztam. És talán még tovább is maradtam volna, de akkor egyszerűen lefagyott az agyam, nem bírtam már koncentrálni. Így pénteken végeztem a két reggeli nehéz aktával, aztán jött az informatikus a gépemhez, akkor kiesett egy félóra; aztán dolgoztam, mint a güzü, és még így is maradt egy halom.
Elhatároztam, hogy pénteken lefekszem, kialszom magam, beveszek egy Seduxent, hogy jól kiüssem magam. Be is vettem, de mégsem aludtam túl jól, fájt a fejem és nyugtalan voltam, folyton az akták úsztak a szemem előtt. Ma, szombat reggel full kábán ébredtem, mint fent írtam, két kávét kellett meginnom, hogy felébredjen az agyam. De az a két jó kávé aztán hatott! Szépen kitakarítottam, aztán fekete teát is betoltam és elrohantam megnézni A régi várost a Puskinban (a legolcsóbb hely, ahol játszották).
Most megint jókedvű és energiadús vagyok, remélem, ez hétfőn is így lesz.
Fizikailag és agyilag is fárasztó a meló. De valószínűleg nem önmagában fárasztó, hanem úgy megszoktam az utóbbi évek alatt a nagyon kevés munkát, hogy most az újrakezdés fáraszt. Az előző helyen tényleg alig volt meló, naponta nettó egy-másfél órát ha dolgoztam – jó, időszakosan azért többet – a fennmaradó időben neteztem meg ilyesmik. Most vissza kell szoknom arra, hogy 7.00-kor már bekapcsolom a gépet, csinálom a kávét, és 8.00-ra már szét vannak szortírozva és beírva a napi akták, és már csinálom is őket.
Hogy oxigén töltődjön az agyamba és felfrissüljön a vérkeringésem, ezen a héten már háromszor futottam (és ma is akartam, csak ma a lomtalanítás miatt gyanús suttyó alakok lepik el az utcákat, én ki nem megyek ezek közé futócuccban). Először a rakparton, aztán a Szigeten kétszer. Fantasztikus volt megint a Szigeten futni. Most még nincs annyi andalgó, mint majd nyáron. A sebességemet persze inkább hagyjuk.
Azért pénteken még elmentem és beneveztem a Telekom Midicittára. Ez 5 km, talán simán tudnék tízet is lefutni, de nem kockáztatok, az 5 biztosan és simán megy.
A futások tényleg jót tettek, egyrészt az önbizalmamnak, másrészt fizikailag is jobb, ha megmozgatom a vérkeringésemet. Az egyetlen hátrány, hogy futás után többet kéne aludni, nekem pedig sajnos, fel kell kelnem fél 5-kor, ha másnap munkanap.
…Szóval ez van. Kimerítő, de – eddig – egész jó a munka. A legjobb, hogy nem mászkálnak be ügyfelek, a telefon is alig csöng, és ami a fő, mivel mindenkinek rengeteg munkája van, nem járnak be hozzánk intrikálni és basztatni ráérős vén kurvák, mint az előző helyen.
Orsival és Barbival kapcsolatban maradtam és mailezünk. Barbi nehezen bírta az első napokat, aztán betegállományba is ment, most a többiek helyettesítenek a titkárságon, de meg akarnak halni, hogy jajj, ez milyen rettentő, jaj, nem mehetnek ki akármikor…. Bevallom, sátáni kacaj tört ki belőlem, mikor ezt olvastam, kb. így: HÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ!!! :-D Kis taplók, kellett nekem esnetek novemberben?! Kellett a pofámba vágni, hogy „nincs itt elég munka két embernek”, Lófasz Mari? (- ez a szavajárása, azért hívom most így.) Na tessék, most meglátjátok, mi van, ha Barbi nincs ÉS én sem vagyok ott, soha többé, höhöhöhöhö….
Nem azt mondom, hogy a mostani meló maga a kéjmámor, de legalább ez a kicsinyes basztatás és paraszt bánásmód, ami ott volt, az nincs itt.
… Most tehát szombat este van, mindjárt folytatom a tegnap félbehagyott thrillert; olvasni pedig a Zendülés a Caine hadihajón-t olvasom, ami eddig elég uncsi volt, de most – a 150. oldal táján! – végre mintha kezdenének felpörögni az események…. A hétvégén igyekszem kiöblíteni az agyamból az aktáimat, hogy hétfőn újult erővel vessem magam bele, mint egy sztahanovista, álmatlan főnixmadár.
