Na, szerencsésen túlestem a Midicittán. Ami idén csak 5 km volt, és a Margitsziget helyett a Városligetben rendezték.
Mivel utálom azt a totyogást a hatalmas tömegben az utolsó rajtzónában, nevezéskor behazudtam magam az eggyel gyorsabb szakaszba:
5:50-es sebességet hazudtam a valódi 6:25-ös helyett (ez a verseny, nem a hétköznapi „sebességem”). Így a 4. rajtzónába soroltak az 5. helyett.
Februárban még reális volt, hogy tudom is tartani ezt a tempót, mivel komolyan rákezdtem az edzéseket. Egyszer aztán azt kellett tapasztalnom a Szigeten, hogy már megint fel van túrva a futóút!!!
Nemtom, az utóbbi pár évben hányszor kotorták már fel, de összefüggően két hónapig nem lehetett végigfutni azóta, az qrvaisten. Hol ilyen, hol olyan ürüggyel, de folyton fel kell túrni! Tehát hétköznap esti edzés közben egyszer csak láttam a kordont az északi szigetcsúcs előtt. Ekkor már sötét volt, szerencsére futott előttem egy csávó, arra rátapadtam – bár nálam gyorsabb volt – és a nyomában futottam át a parkolón, úttesten, a budai oldalra.
Szépen végigfutottam a kört, de annyira elkeserített, hogy már megint kerülni kell és munkásokat meg sitthalmokat kerülgetni, mint tavaly meg tavalyelőtt, hogy egyszerűen nem is volt kedvem kimenni egy csomó napig. Akkor jött a március 15-i szabi, a sok tennivalóval, amikor minden nap volt valami dolgom. Aztán már muszáj volt újra edzeni, így csak nekilódultam egy szép délutánon, valami húsz nap kihagyás után. Futottam, futottam, de kb. 2,5 km-nél éreztem, hogy kezd fájni a térdem.
Ez sem újdonság, már többször volt, hogy a bal térdem külső fele fájt. De most a jobb térdem fájt ugyanott. De miéééééééééééért?! És már csak két hét volt hátra a Midicittáig!
Azt a szigetkört vagy öt belesétálással nyomtam le. Mert nemcsak egyszerűen „fájt”, hanem össze is akart csuklani, ha erőltettem. Ha abbahagytam, jobb lett, ha tovább futottam, egyre rosszabb lett. Hazafelé is rohadtul fájt, aztán meg még napokig. Ezután egy hetet pihentettem. Közben rájöttem, hogy hónapok óta nem szedtem kollagént. Azonnal előkerestem és szedni kezdtem, valamint vettem egy új dobozzal is.
Néha sima gyaloglás közben is fájt a térdem, ami marhára idegesített. Mindenképp futnom kell újra, hisz anélkül nincs kondi a Midicittára, főleg nem a 4. rajtzónában, ahová behazudtam magam! Így otthon helyben futottam kicsit, de tényleg csak vmi tíz percet. Aztán már muszáj volt terepre mennem – helyben és terepen futni rohadtul más, hiába gondolja az ellenkezőjét az ember – így kimentem a rakpartra, ahonnan bármikor vissza tudok fordulni. Három km ment, úgy-ahogy elviselhetően. Aztán még csütörtökön lenyomtam egy teljes rakparthosszt, 5,3 km-t, hogy egyvégtében fussak legalább egyszer a verseny előtt egy ötöst. Tudom, ez vicces táv, és egy sánta vízisikló is lefutja, de nekem nagy szó volt.
Hát ez a verseny előtt két nappal lefutott táv csak-csak összejött, bár igen lassan. A térdem közepesen fájt csak, viszont a visszaúton elkezdett makrancoskodni a gyomrom, komolyan azt hittem, hányni fogok. Nagyon ciki lett volna a sok turista előtt. Végül is megúsztam, de kemény volt.
Egyfajta 22-es csapdája alakult ki: minél többet kellett volna edzenem, hogy simán – és esetleg gyorsan – bírjam a versenyt, a térdem ugyanakkor pihenést akart. És minél többet edzettem, annál jobban fájt a patám.
Ezek voltak az előkészületek. Magyarán totál felkészületlenül állítottam oda a Midicittára szombaton. Izgulós hetem volt, mert hétfőn még lakbért is fizettem, és bonyi ügyeket kaptam a melóhelyen.
Az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen lemondom a dolgot, de végül ezt elvetettem.
Orsival pénteken átvettük a rajtcsomagokat. Ő vasárnap indult, a félmaratonon :-) Én még pénteken is fájlaltam a térdemet, komolyan nem tudtam elképzelni, mi lesz másnap…
Szombaton Faterral tök korán találkoztunk a Deákon, onnan mentünk ki a Hősök terére. Nagyon szép idő volt. 15.00-kor a saját szemünkkel láttuk elrajtolni az első futamot az 5 km-esekből, és ahogy szép lassan totyogtunk az öltözősátrak felé, az első srác már be is futott vagy 16 perccel később. Alig akartam hinni a szememnek.
Vécére mentem, átöltöztem (hogy teljes legyen az örömöm, a menstruációm sem múlt még el egészen…). 16.00 körül lassan odacaplattam a rajthoz. Beálltam a rajtzónába – a 4.-be :-) Ha bele kell gyalogolnom, legalább jó sokan legyenek mögöttem, hogy ne én legyek az utolsó… Még bemelegítést sem végeztem tisztességesen. Ott helyben ugráltam és nyújtózkodtam kissé, de nem akartam túl sokat ugrálni, nehogy a térdem fájni kezdjen. Egyébként nagyon jó volt a hangulat, sok ember – annyi nem, mint másnap a félmaratonon – zene, szpíker, napsütés…. Ideális futóidő!
Na, aztán végre elrajtolt a mezőny. Engem már nem érdekelt semmi…. Futok, ahogy bírok, aztán legfeljebb kiállok a sorból és visszagyalogolok Faterhoz, itt a Ligetben nem nagyok a távok!
Szépen elkezdtem kocogni a többiekkel, a bal szélen, hogy jobb szememmel lássam a mezőnyt. Nem futottam el az elejét, de azért amennyire tudtam, megnyomtam. Csak a betont sasoltam magam előtt és szép egyenletesen lélegeztem. Végigfutottunk a Dózsa György úton, ott volt egy fordító, onnan vissza a Hősök tere felé. (Az autósok nagyon örültek nekünk….) Megrökönyödve észleltem, hogy egész jól bírom, tkp. mintha egy gépet hajtanék, úgy futottam. Na nem gyors gépet, csak olyan kis kényelmeset :-D A Hősök tere után megvolt a 2. km. Én egész jól elvoltam. Sokan leelőztek, de volt pár ember, akit én előztem meg. És! Voltak, akik máris belesétáltak! Fiúk is! Ez nagyon jóleső látvány volt! Egy pasi, aki belesétál, miközben én még bírom! Ez nagy lendületet adott lelkileg :-D
A PeCsánál kicsit már fáradni kezdtem. A nap melegen sütött, most a pofánkba. Még jó, hogy pamutpólót vettem. Aztán jött bal kéz felé az Olof Palme sétány. Emelkedő! Az ördög vinné el… Jó, nem egy Somlyó, de azért mégis emelkedő…. Edzéseken ilyenkor lassítani szoktam. Most tartottam a tempómat. Persze ez vicces tempó volt, de nekem, aki két hete alig futottam és még tegnap is úgy jártam, mint Herr Flick a Gestapótól, igenis nagy szám volt.
Megint volt egy átkozott fordító, aztán jött a 4. kilométer, és innentől már az utolsó jött. Hajrázást botorság lett volna várni tőlem, de azért bírtam a tempót, sőt a legjobb, hogy a térdem éppen hogy, alig-alig fájdogált csak. Már láttam a nagy kanyar után a célt.
Ha ekkor tudtam volna, hogy Kasza Tibi valahol ott fut a közelemben, talán egy kicsit mögöttem, akkor bizisten belehúztam volna és megnyomom a végét :-D De így csak a magam tempójában vonszolódtam előre. Aztán jött a balkanyar, aztán az újabb balkanyar, és végre a célegyenes! Hát itt igyekeztem kicsit belehúzni. Igaz, mosolyogni már nem bírtam, bele se merek gondolni, miféle célfotó készülhetett rólam. Aztán ahogy beértem a célba és gyalogoltam pár métert, bemondta a szpíker, hogy Kasza Tibi közelít a cél felé! – De ezt már csak otthon idéztem fel, és ahogy ránéztem a neten az eredménylistákra, láttam, hogy ő két másodperccel lassabb volt, mint én!! Hoppá!! pedig egy évvel fiatalabb nálam és hát fiú! :-) Jó érzés volt! – Erre mondom – most, utólag – hogy ha előbb tudom, belehúzok a vége felé.
33:01 lett az eredményem, amit rögtön megírt sms-ben a BSI a chipem alapján.
Átvettem a befutócsomagot, Fater ott várt a megbeszélt helyen. Sütkéreztem kicsit a napon, aztán átöltöztem és lassan indultunk hazafelé. Nagyon jó volt a hangulat és szép az idő, egy kutyát meg is simogattam.
A földalattin természetesen tömeg volt, a BKK mintha észre sem venné, hogy futóverseny van sok versenyzővel és hozzátartozóval, tehát lehetne sűríteni a földalattit, de neeeeeeeem…. Bele se merek gondolni, mi volt ott vasárnap.
Lenyújtani is elfelejtettem, mégsem lett izomlázam másnap. Azt kell gondolnom, hogy még ez a minimális futás, meg az ötödikre fellépcsőzés is adott annyi állóképességet, hogy szépen kibírtam ezt az 5 km futást. Az időm egyébként 6:36 perc/km volt, ami nem valami jó, pláne versenyen, de tekintve az előzményeket, még ez is remek most.
… Másnap Orsi futotta a félmaratont, én pedig itthon pizsamában néztem az online közvetítést, sajnos őt nem vettem észre, de nagy élmény volt még így monitoron keresztül is. Már eleve az, hogy ott hullámos rajt volt, és egy szakaszban indult annyi versenyző, mint mi voltunk összesen. Egymilliárdan voltak. Az élbolyban futó 6 srác pedig úgy repesztett, mintha veszett gepárdok üldöznék őket ÉS még lőnének is rájuk.
Orsi egyébként 1 óra 58 percen belül futotta a 21 km-t, tehát ő javított az idején, de én mindkettőnkkel meg vagyok elégedve :-)
