Úgy látszik, minden májusban kell kennie egy hétvégnek, amikor pocsékul vagyok…
Most két hete már meg volt beszélve, hogy Évi nénihez megyek. Őszintén szólva már ez maga is nyomasztott, mert bármennyire szeretem is Évi nénit, olyan kellemetlen vele beszélni, miközben nyitva van az ajtó és az idősotthon összes dolgozói hallják elvileg, másrészt ordítani is kell, mert szegény már nagyothall.
Na de már rég húztuk, és szülinapja is volt, tehát lefixáltam ezt a szombatot. Előtte pénteken valahogy fájt kicsit az epém, de nem foglalkoztam vele. Péntek este megnéztem a Galaxis őrzői és közben kenőmájas pirított kenyeret ettem, ami annyira finom volt, hogy beburkoltam vagy hat szelettel…
Másnap reggel felébredtem magamtól. Még csak 6.00 volt, de keleti fekvés, a nap már idesüt és meleg is van. De azért visszaaludtam, hisz csak 7.00 után szólt az ébresztő. Talán ezt nem kellett volna. Az az egy óra „alvás” a verősfényes, forró hálószobában kihozta a nyakmerevséget és az abból jövő fejfájást. Mire szólt az ébresztő, kipihenve nem voltam, de fájt a fejem. OK, kávé, reggeli, közben fél szem Algopyrin.
Aztán még fél szem kellett, mert a fejfájás nem csitult, ettől valamivel jobb lett, de azért vackul voltam. Már kezdtem volna mosogatni és zuhanyozni, amikor aztán kihánytam az egész reggelit (az a drága arabica instant kávé, amit aznap reggel bontottam fel!!).
Na most mi legyen: Lemondjam Évi nénit? Kacérkodtam a gondolattal, de aztán elhessegettem, mert elképzeltem szegényt, ahogy ott ül az ágya szélén és vár rám, másrészt meg bevallom, szerettem volna túlesni a látogatáson. Még egy héttel nem akartam eltolni.
Töprengtem, egyek-e még valamit, de ezt is elvetettem, mert mi van, ha kihánynám megint, és akkor már tuti az utcán leszek, hisz szorít az idő. Így nem kajáltam, csak zuhany, fogmosás, és elindultam gyakorlatilag üres gyomorral. Fekete teát és szőlőcukrot vittem magammal.
A busz pontosan jött, de én útközben végig a napon álltam, mert pont odasütött az állóhelyre. Ez persze nem sokat segített. Az első igazán meleg májusi nap volt, amikor az eddigi max. 23 fokról hirtelen felmelegszik „28 fokosra”az idő, ami azt jelenti, hogy a napon simán 35 fok van.
Évi néninél jó volt, örültem, hogy nem mondtam le, mert örült nekem. Mondjuk a másfél óra végén kezdtem már érezni, hogy nincs semmi a gyomromban…. Le is léptem az ebédre való hivatkozással (amit akkor hoztak, mindig így időzítem).
Eleinte úgy terveztem, hogy a közig. határig gyalog jövök hazafelé, edzésként is, meg hogy ne kelljen a 250.- Ft-os jegyet felhasználnom, de annyira szarul éreztem magam, hogy inkább megvártam a buszt. Persze át kellett szállnom, aztán meg a metróra is, és éreztem útközben, hogy rémes a gyomrom. Gondoltam, még beugrom a Sparba kóláért, ami jó a gyomornak, de ehhez sem volt erőm (pláne ahogy elképzeltem a sorbanállást a pénztárnál, mert Spar-logika szerint ha kevesebb is a vásárló, nem baj, kivonunk arányosan ugyanannyi pénztárost. Így aztán mindig sor van.)
Így csak simán felmentem a lakásba. Émelyegtem, fájt a fejem, úgyhogy a reggeli megmaradt felét megettem és Algopyrin. Félóra múlva aztán azt is kihánytam. Innentől egyhangúan telt a délután: megpróbáltam fogyasztani valamit, például kamillateát vagy vizet, majd húsz perc múlva kihánytam. Megpróbáltam lefeküdni, hátha segít az alvás, de akárhogy feküdtem, a fejem mindenhogyan fájt – aztán fel is kellett kelnem, mert a fekvéstől felkavarodott a gyomrom és hánytam. Az olvasás fárasztott (és pont ott tartottam az Amber c. regényben, ahol megbetegszenek pestisben – még pont ez kellett aznapra) – így elkezdtem nézni az Eddie, a sast, amit már felraktak netre. Imádtam azt a filmet, és most is jó volt, de nem bírtam belefeledkezni, annyira szarul és gyengén voltam. Volt, hogy nem ment az ülés, de mivel feküdni sem bírtam, csak ültömben hajtottam le a fejemet a karomra. Aztán jött a menetrendszerű hányás.
Végül már az volt a célom, hogy a vizet magamban tartam legalább. Víz nélkül kiszárad az ember. De a víz is kijött. Konkrétan attól féltem, hogy kolerám van. Makacsul kísérleteztem a vízivással, de mindig kihánytam. Végül aztán 19.00-kor hánytam utoljára, akkor bementem az ágyba és ülve feküdtem, lehunyt szemmel kísértem figyelemmel a Shreket, aztán a Múmia visszatért, ami gyenge volt, de legalább elterelte a figyelmemet. Több hányás nem volt.
Másnap reggel felébredtem – megint – a világosságra és a madarakra, és visszaaludtam, de most igazán mélyen be tudtam aludni. Megint fejfájással ébredtem, de ez már kezelhető volt: beszedtem fél Algopyrint, ettem rá valami száraz pirított kenyeret, és a kaja bent maradt, a fejfájás elmúlt. Kilenckor lekúsztam a közértbe, vettem kólát és ropit is (Barbi tippje, akivel e-mailt váltottunk szombaton). A kóla valami isteni volt! Főleg ha behűtöttem. Az a jó hideg, szénsavas, cukros bizbasz kellett most nekem! Zacskós levest is vettem, és azt ettem ebédre. Hálistennek, bent maradt, sőt, Faterral is el tudtam menni délután a Mátyás-hegyre, amit már előzőleg megbeszéltünk. OK, nem repesztettem ezerrel, de sétáltunk vagy másfél órát.
… Ezek a májusi, meleg szombat reggeli rosszullétek úgy látszik, életem keresztjei, mint Anne Shirley-nek az ikrek :-D Érdekes, hogy azóta már több napsütéses szombat reggelem volt – most is, ahogy ezt írom – és egész jó elvoltam. Hmmmm. Biztos csak egynapos vírus volt. De hogy pont az Évi néni-napon! Lehet, hogy az a stressz is közrejátszott?
