Augusztus utolsó hétvégéjén mentünk 3 éjszakára Zalakarosra. Ugyan idén már voltunk egyszer áprilisban is, de akkor még ki se volt nyitva a fürdő szabadtéri része – sőt, még feltúrások meg munkálatok folytak –, és előszezon volt, útközben a Balaton mentén gyakorlatilag semmi nem volt kinyitva :-(
Feszült voltam indulás előtt, mert a melóhelyen épp kitalálták, hogy augusztus végéig irgumburgum ki kell szórni mindazt, amit a korábbi rendszerben kezdtünk el csinálni, mert azt augusztus végén lezárják! – Ezt persze augusztus elején közölték, amikor mindenki egy-két hétre még elment szabira augusztusban …. Ilyenek a felsővezetők (mindenhol). Mondjuk lesz*rtam, mivel rajtam kívül még mások is voltak szabin, és nem történt semmi.
Indulás előtti héten valamiért jártam az ősöknél és Faternak kimondottan Donald kacsa hangja volt. Kérdeztem, mi van, erre mondta, hogy valami osztálytalálkozón járt, étteremben, és pont a légkondi alatt ült, és attól torokfájást kapott.
Pont Zalakaros előtt. Magamban forgattam a szemem; nem igaz, hogy mindig nyaralás előtt kell valami bajának lennie. Mert áprilisban meg elesett és a bokája volt meghúzódva; tavaly ugye a műtét, egy korábbi évben meg valami munkaügyben felutazott és csak másnap jött vissza, a tököm tele… Különben is miért nem ül odébb a légkondi alól, ha az a hideget leheli rá?
Mindegy, eljött az indulás napja.
Ja! Teljesen elfelejtettem, hogy természetesen aznap indultunk, amikor a maraton volt az Andrássy úton. Mert azon az egész héten az az istenverte, telibekúrt, szaros atlétikai VB folyt, amit, valahányszor eszembe jutott, mindig megátkoztam, és elmondtam, hogy verje meg az Isten mind a két kezével azt a faszkalapot, aki ezt a szarságot kitalálta (ami amúgy az egész országnak jót tenne ;-)
45 fok volt árnyékban azon a héten, ami még nem érdekelt volna, de az Andrássyn folytak a gyalogló- meg hosszútávfutó-számok, emiatt már jóval előbb lezárások voltak, konkrétan a saját hajnali 4.45-ös kocogásomnál is belefutottam a buzi biztonsági őrökbe meg a tetves kordonokba meg szalagkorlátokba. Éppenséggel lehetett futni, de csak úgy, hogy ott álldogált az út mentén egy csomó félprimitív őr, és bámulta az embert. Már a zalakarosi indulásunk előtt is több mint egy héttel. Így az egész VB alatt nem futottam, és rohadt dühös voltam, mert pont formába akartam jönni (fogyni) kicsit a nyaralás előtt.
De ez nem érdekelt volna, viszont pont vasárnap indultunk, és Fater idejön a házam elé a kocsival; legrosszabb esetben az Oktogonon szed fel, és úgy megyünk. De most az egész rohadt Andrássy teljes egészében le volt zárva, Fater semmi mód nem tudott átmenni rajta; a házamhoz még eljöhetett volna, de akkor meg nem tudunk az M7-es felé menni. (Verje meg az Isten mind a két kezével azt a barmot, aki ezt az atlétikai faszságot ide kitalálta!)
Ezért aztán előzőleg átvittem az egyik – nagyobb – poggyászomat az ősökhöz, betettük a csomagtartóba, és én tömegközlekedéssel és a kisebbik csomagommal mentem el indulás reggelén, átszállással, metróval, hogy az ősöknél szálljak be a kocsiba. Köszi, köcsög VB!
Faterral a kocsinál találkoztunk. Őszintén szólva reméltem, hogy mostanra már megjavult a torka, mert mondjuk csak ilyen rövid torokfájás volt. De mikor még csak nem is köszönt hangosan, csak intett, már tudtam, hogy nem. Azt a kurva életbe, ilyen fos nyaraláskezdetet…
Beültünk; balra kell indulnunk, ezért Fater kinézett balra, nem jött semmi, erre elindult; de jobbról jött egy busz és mögötte egy kocsi. A busz dudált, akkor Fater fékezett, de máris el akart indulni, ekkor én ordítottam rá, hogy állj, mert jön még egy kocsi!
Ezt rögtön induláskor bazdmeg. Azonnal kurvára ideges lettem. Azt gondoltam, hogy biztos beszedett valami fájdalomcsillapítót, ami letompítja, és marha dühös lettem, miközben persze aggódtam is. Fater amúgy is elég szarul vezet, pláne ha valami álmosító szart is bevett, hogy az a jó élet…
Rátértünk az M7-esre és aggodalmasan figyeltem. Amúgy is utálom az autópályát, és most, hogy nem tudtunk beszélgetni, nem mérhettem fel, hogy Fater mennyire figyel. Egyébként egy Rejtő-hangoskönyv ment. Többször előfordult, hogy a sávból ide-oda tértünk; és általában nem szólok bele a vezetésbe, mert csak zavarom vele, de most meg kellett kérdeznem: Most a belső sávba akarunk menni? Ja, nem. Később aztán mintha a leállósávba kezdett volna átmenni. Mondom, most miért megyünk a leállósávba?! Ja!
Hát, kurva ideges voltam. Aztán egyszercsak elkezdett tényleg jobbra menni a jól ismert tárnoki benzinkútnál (az utolsó Pest megyei hely, egyszer itt vettünk autópálya-matricát, de az most megvolt).
Mondom, most mit akarunk itt?
Ő pihen egy kicsit.
Ó, hogy a kurva isten bassza meg… Ekkor már komolyan kész voltam. Azon gondolkodtam, mi a szart csináljak itt egy benzinkútnál? Küldjem haza Fatert, hogy feküdjön le, és én menjek vonattal vagy busszal Zalakarosra? (Az 50 % előleg már be volt fizetve.) Vagy én is menjek vissza Pestre és onnan vonattal; vagy valahogy jussunk el Székesfehérvárig…
Na, meg is állt Fater az egyetlen árnyékos helyen, de az pont az volt, ahol az autók kikanyarodnak (nem vissza az autópályára, hanem valahova máshova, ez egy pihenő rész volt).
Mondom: - Ne itt állj már meg, hát itt kanyarodnak ki az autók!
- Nem baj. Most pihenek tíz percet.
Majd’ felrobbantam. „Nem baj”! Bazmeg. … Majd ha valaki beleszáll hátulról ötvennel, akkor baj lesz. Én azért kiszálltam és ott álldogáltam az árnyékban, azon gondolkodva, hogy most mégis mi a szart csináljak.
Tíz perc után aztán továbbindultunk; ezek után már ezerrel figyeltem az utat és néztem Fatert, nehogy nekem lekókadjon a feje és elbóbiskoljon itt a rohadt autópályán, ami ebből a szempontból nagyon rossz, hogy nem kell se fékezni, se kanyarodni, se semmi, csak menni előre, és mindkét szülőm marhára hajlamos az elbambulásra és belebóbiskolásra. És ugye Fater dumálni sem tudott, így én mondtam ötpercenként ezt-azt, hogy ébren tartsam a figyelmét.
Székesfehérváron megálltunk a szokásos pihenőre, vécére mentünk és ettünk, reméltem, hogy ettől majd Fater jobb állapotban lesz (kaja, vércukor stb.) Tényleg valamivel jobb is lett a helyzet és végül is időben és gond nélkül megérkeztünk Zalakarosra, de azért volt még pár idegesítő sávelhagyás, bizisten nem bírtam megállapítani, hogy mi a faszért kezd áttérni a szomszédos sávba időnként minden ok nélkül, és nekem kellett rászólnom.
Elhatároztam, hogy többet nem utazom Faterral autópályán. Az lehet, hogy megyek vele nyaralni, de basszus, én beteszem a csomagomat a kocsiba és vonattal megyek, az kurvaélet; vagy akár viszem a cuccomat is vonaton, de én nem kockáztatok egy ilyen autópályás utat jövőre, amikor ráadásul még egy évvel idősebb lesz. Én még csak 46 éves vagyok, szeretnék még úgy húsz évig élni, és lehetőleg nem nyomorékon.
Ezt még nem mondtam neki, majd lehet, hogy meg fog sértődni, de nem érdekel…
Becsekkoltunk a szállodába, elhelyezkedtünk, széttoltuk az ágyakat. Marha meleg volt, de itt Zalában azért jobb, mint Pesten. És a szobában légkondi volt, de úgy le volt hűtve, mire megérkeztünk, hogy fel kellett tekernem a hőmérsékletet! :-D
Elhelyezkedés után mentünk a strandra. Strandbelépő benne volt a szállás árában, és direkt ruhában mentünk, mivel tavasszal ingyen kaptunk egy plusz karórát, amivel zárható szekrényt lehetett használni, ahová a cuccainkat betettük. Most nem volt ilyen! Mondtam a pénztárosnak, hogy de hát tavasszal még így volt. Ja, hát az tavasszal volt.
Így az összes ruháinkat magunkkal kellett cipelnünk, és hol itt, hol ott táboroztunk le a medencék elhelyezkedése miatt. Mérges voltam (megint). Nem mintha nagy érték lenne az összes cuccom, de mégis a szemüveg, a regény, a farmersortom….
Augusztus utolsó hétvégéje volt, és nagyon meleg vasárnapi nap, ezért irtózatos tömeg volt a strandon. Még ilyent nem is láttam Zalakaroson. Mintha főszezon lett volna. Előzetesen reméltem, hogy az iskolás családocskák ilyenkor már otthon kötögetik be a füzeteket. Hát nem. Itt voltak! Ráadásul a koszlidércek is átjöttek Zalakomárból, úgyhogy a közbiztonság miatt is aggódtam, és nemigen mertem a cuccokat őrizetlenül hagyni. De sajnos kénytelenek voltunk, mert a hullámmedencét mégsem lehetett kihagyni!
Végigmentünk jó pár medencén, aztán Fater közölte, hogy ő visszamegy a szállodába pihenni. Először mérges voltam, de fél perc alatt beláttam, hogy mindenkinek így a legjobb; ő csak pihenjen, én pedig majd a saját tempómban úszom vagy olvasgatok.
És ekkor már eleve sokkal jobban éreztem magam, hisz végül is épségben megérkeztünk, becsekkoltunk, és itt vagyok a strandon!
Fontos célom volt még, hogy egyek egy olyan jóféle sajtos lángost, mint amilyent tavaly ettem, ugyanabban a jó kis kajáldában a strand közepén. Be is álltam a sorba – a cuccaimat közben persze őrizetlenül hagytam, de időnként odasandítottam, de nem voltam nyugodt…
A lángossal az a baj, hogy marha sokáig tart kisütni, és akik előtted állnak, azok biztos kérnek egy csomót belőle. Most két sor volt, előttem két pasi, az egyik szerencsére végzett. Maradt a másik, ez amolyan ötven körüli agglegénynek látszott. Gondoltam, kér egy sört és kész. Erre, épp mielőtt sorra került volna a fickó, odaszaladt hozzá két tíz év körüli kislány:
-Papa! Vegyél nekünk palacsintát! Nekem ilyent! Nekem meg olyant! Ja és anyunak is, túróst meg kakaóst meg. …
Oh, baszki. Hát nem agglegény ez, hanem családapa kölykökkel, hogy fulladna meg. (Amúgy nem vagyok ennyire antiszociális, de a mai napomnak még csak az hiányzott, hogy egy család komplett kis ebédrendelését is végigvárjam.)
Erre a pasi azt mondja: - Jó, veszek. És lángost is kértek?
NEEE! Ne kérjetek, könyörgök!
Persze hogy kértek… Az egyik ilyent, a másik olyant, és még vigyünk anyunak is!
Láttam, hogy vannak kisütve kész lángosok; azt a családocska mind elvitte a pofám elől, és nekem várnom kellett jó tíz percet, mire az enyém kisült. Az így tök friss lett, kicsit talán túlságosan is. Mire végre visszaértem a polifoamomhoz a jó kis lángossal, már tök éhes voltam, így felfaltam a háromnegyedét egy szuszra, és csak akkor kezdtem érezni, hogy milyen rohadtul olajos az egész, és megfekszi a gyomromat.
Azért megettem, csak az utolsó egynegyedet már úgy kellett legyűrnöm. A gyomromnak és az epémnek nem túl jó az ilyen zsíros, forró kaja, de sajnos nagyon szeretem.
Ezek után olvastam és pihentem, aztán elhatároztam, hogy megyek az úszómedencébe, leúszni a lángost. Persze az egész cuccommal mentem, mert, ugye, a közbiztonság és a láthatóan zalakomári lakosok aggodalommal töltöttek el.
Ahogy közeledtem a sok cuccommal az úszómedence felé, nyugtalanul hallottam, hogy szokatlanul nagy zsivaj van ott. Az úszómedencében általában csak rendes úszó emberek járnak, kivéve persze az egyik felét, ahol sekélyebb a víz, és ott lubickolnak néha, de most ennél is nagyobb nyüzsgést hallottam.
Hát ahogy odaérek, látom ám, hogy az úszómedence kellős közepébe belebasztak egy ugrálóvárat!! Ami az úszómedence több mint felét elfoglalta. Legszívesebben jól sípcsonton rúgtam volna a fürdő pénzéhes üzemeltetőit.
Már csak pont ez hiányzott a mai hangulatomhoz. A jó kis sávos úszómedencének ezzel annyi volt, mert a sekélyebb oldalon pancsikoltak a gyerekek, a mély oldalon pedig, ahol volt szabad sáv, ott a széléről ugrándoztak a vízbe. Maradt még egészen pontosan két sáv a normális úszó embereknek. Bele is mentem és úsztam oda-vissza, de sajnos mind összeszorultunk úszók, és elég sokan lettünk. Már csak a sokadik hosszom után tűnt fel, hogy a medencének ezen a részén is leér a lábam (163 centi vagyok) – tehát itt is sekély a víz, tehát olyanok is voltak itt, akik csak úgy lógtak a medence szélén, foglalva ezzel a helyet a normális úszók elől.
Úszás után már közeledett a vacsora ideje, visszamentem a szállodába és mentünk vacsorázni. A kaja szuper volt, mint mindig. Ezen a nyaraláson levest is ettem vacsi előtt, amit amúgy nem szoktam, de most minden este igen finom volt.
Vacsora után sétálni mentem, egyedül, mert Fater nem jött. Talán jobb is volt így, mert a saját tempómban mehettem. Rögtön a jó kis fagyizóba mentem, elhatározva, hogy étcsokis és velencei álom fagyit fogok enni, de az utóbbi nem volt, pedig az nagyon ízlett tavaly.
Este ittam sört, és olvastam a Félelmet, örülve, hogy végre nem egyedül vagyok azzal a félelmetes könyvvel :-D
Maga az éjszaka vackul telt. A sör miatt többször felébredtem, akkor kimentem vécére, de arra felébredt Fater és akkor már ő is kiment, vagy csak rájött a száraz köhögés a torka miatt, arra én felébredtem és a biztonság kedvéért kimentem megint… Utólag olyan volt, mintha az egész éjszaka ilyen felébredésekből-kimenésekből állt volna, de biztos aludtam is közben, mivel reggel kipihent voltam.
Lementünk reggelizni, ami a szokott módon finom volt. Miután befejeztük és indultam volna vissza a szobába, feltűnt, hogy Fater lemaradt. Nézek vissza, hát valamit beszél az éttermi dolgozókkal. Gondoltam, kérdezi, hogy miért nem volt bundáskenyér a reggelihez? :-D (Engem is érdekelt volna.)
Kérdeztem, hogy mit beszéltél a pincérrel?
Azt kérdezte, hogy van-e itt valami orvos, aki megnézné a torkát, de mondták, hogy a recepción kérdezze meg.
Megint dühös lettem (bár igyekeztem lenyelni). Ez, baszki, annyira jellemző Faterra, hogy bármit bárkitől megkérdez, anélkül hogy végiggondolná, kompetens-e az illető a témában! Basszus, olyan egyértelmű, hogy a szállodában, aki mindent tud, az a recepciós. Nem, neki az étteremben jutott eszébe, hát megkérdi a pincért, aki csak azt tudja, hogy kisült-e már az újabb adag rántotta, és hogy a 315-ös vendég laktózmentes vacsorát rendelt.
… Egyébként utazáskor is ez van, én előbb kimerítek minden más lehetőséget, térkép, internet, telefon stb., mielőtt egy embertől kérdeznék, de Fater odafordul a legelső szembejövőhöz, AKÁRKI is az, még akkor is, ha nigériai törzsi ruházatba öltözött fekete ember, akire rá van tetoválva, hogy „Afrikai turista vagyok, 5 perce érkeztem Európába”.
No mindegy! Mentünk a recepcióshoz. Ő persze tudta, hogy hol a háziorvos, felírta cetlire, mondta, hogy – asszem – a Jegenye közben van a doki. Erre Fater:
- És hol a Jegenye köz?
Ezt már nem bírtam szó nélkül, közbevetettem magam, hogy majd megnézzük a laptopon a netes térképen! (Komolyan, baszki, mintha 1962-t írnánk; amellett pedig tudom jól, hogy a zalakarosi szállodák személyzete 95 %-ban nagykanizsaiakból áll, akik két utcát ha ismernek Zalakaroson.)
Megnéztem a laptopon a Jegenye közt, meg azt is, hogy hálistennek csak 9.00-től nyit a doki. A bosszankodások ellenére alapvetően nem voltam istenigazából kiborulva, hogy most ezzel a dokival kell foglalkoznunk. Azt láttam, hogy Fater alapvetően nincs igazán rosszul, a doki itt van egész közel, és mivel ez nem Budapest IX. kerülete, hanem csak Zalakaros, hétköznap reggel, feltételeztem, hogy nem lesznek harmincöten a rendelőben.
Igazam is volt, mert csak egy nyanya volt éppen bent, és egy fickó érkezett rögtön utánunk. Fater hamar sorra került, kapott receptet – a felhőbe – antibiotikumról. A doki még mondta, hogy hát miért ide küldik a szállodák a betegeket, miért nem az ügyeletre?! (Feltételezem, ha az ügyeletre küldik hétköznap reggel 9.00-kor, azok meg ugyanezt mondják fordítva. Különben is, szerintem az „ügyelet” azt jelenti, hogy vért hánysz, vagy balta áll ki a hátadból.)
No mindegy. Mentünk a helyi gyógyszertárba. Leültem kint, Fater bement; csomó idő múlva kijött. Mondom, mi van? Hát, még nincs a felhőben a recept. Felhívta a dokit. Ja, mondja a doki, próbálja meg most! (Elsőre nyilván el se küldte.) Fater megint a gyógyszertárba be.
Én is bementem aztán, mert eszembe jutott, hogy az allergiás kötőhártyámra kellene Taleum szemcsepp. Őszintén megdöbbentem, hogy volt nekik, mivel amikor felfedeztem ezt a remek kis szemcseppet, egy jó ideig hiánycikk volt.
De Faternak még eszébe jutott, hogy akkor a köhögésre is kellene valami szopogatós, visszament a gyógyszertárba; én vártam kint, végül megint tök sokára kijött. Merthogy válogattak a tabik között, végül lett is egy jó, no de akkor a gyógyszertárosban felmerült, hogy Fater nem-e cukorbeteg? De igen! Akkor kezdték elölről az egészet, cukormentes szopogatóssal.
Ekkor már elmúlt 10.00 óra. Gondoltam, ha Fater vissza akar menni pihenni a szállodába, hát én elmegyek busszal Nagykanizsára és ott fogok csatangolni. Ugyanis az volt a terv, hogy az egyik napon majd oda is elmegyünk, mert ott még nem voltunk, és jókat hallottunk róla.
De Fater mondta, hogy már jól van, rögtön megette az első antibiotikumot, és így a reggeli orvos-mizéria után végre indulhatott a napi program, lementünk Nagykanizsára. Na végre!
Az út rövid volt, de azért figyeltem erősen, mert ismeretlen terep. Letettük a kocsit valahol a központban, és sétálgattunk. Tényleg kellemes hely volt – mármint ez a sétálóutcás központ –, később elvetődtünk a buszpályaudvarra, mert ott volt WC. Hát az már egyáltalán nem volt kellemes hely, a lakosság összetétele is rossz irányba változott.
Vettem a Lipótiban egy igazi finom csirkés-zöldséges szendvicset, azt ettem, aztán sétáltunk, és pár óra után visszafordultunk. Én fagyit akartam volna, de épp nem volt nyitva a közeli cukrászda itt Nagykanizsán, a 100 méterrel távolabbi pedig túl messze volt Faternak. Így Zalakarosra visszamenve én kipattantam a kocsiból és a Szilágyi cukrászdában ettem fagyit, onnan kunkorodtam vissza a szállodába, olvasgattunk, aztán lementünk a strandra.
A strand, a fedett részével együtt, ugyanolyan kellemes volt, mint előző nap. Most már volt annyi eszem, hogy lángost nem vettem. Fater megint előbb visszatért a szállodába, én maradtam. Szívből reméltem, hogy mivel most már hétfő van, és vége a nyár utolsó hétvégéjének, azt a kurva ugrálóvárat már eltakarították az úszómedencéből.
Sajnos, nem így történt :-( Ott volt az a tetves. De hálistennek, most sokkal kevesebben voltak, úgy látszik, hétfő, kezdődnek a pótvizsgák, a munkanapok, a közmunka!
A vacsora ma is király volt; vacsora után egyedül sétáltam – hogy biztosan meglegyen a 10.000 lépés –, utána pedig a nap egyik fénypontja, olvasás és sör a jó puha ágyban. Ezt a fázist akkor is imádom, amikor egyedül lakom szállodákban :-)
A Félelem mostanra már az ijesztő szakaszához ért, de még nem olvastam ki. Fater már jobban volt az antibiotikum miatt (lórúgás lehetett, mert óráról órára jobb lett a hangja) – így most végre nem köhécselt éjjel. Sajnos helyette a telefonját nézegette, amikor éjjel felkelt. Ez engem marhára zavart, mert a villódzó fénytől nem bírtam aludni. Hiába csuktam be a szemem és tekeredtem a másik oldalamra, egyszerűen nem ment… Végül szóltam neki, hogy légyszi kapcsolja már ki. (Úgy éreztem magam, mintha valami anyuka lennék, aki a gyerekére szól: Pistike, most éjszaka van! Éjszaka aludni kell!) No de mit tegyek? Tényleg nem bírtam aludni (amúgy is rosszul alszom).
Az utolsó teljes napunkon már csökkent a hőség, és várható volt a nagyobb lehűlés is. Keszthelyre mentünk. A Balaton-parton sétáltunk, aztán a belvárosban; vettem minipizzát egy pékségben, mert már majd’ éhendöglöttem; meglepően finom volt! Az Aldiban vettünk szükséges nosztalgiakiflit (Aldis nosztalgiakifli a legjobb), meg sört.
Visszatértünk Zalakarosra. Már nem is volt hőség. Lementünk a strandra, áztunk a kinti termálmedencében, meg a bentiben is. Fater megint csak visszament a hotelbe, én pedig indultam a hullámmedencébe még egy utolsó hullámzásra, csakhogy amikor kiléptem az épületből, már alig volt 20 fok. Azért odamentem a medencéhez, de abban volt vagy 2 db ember. Hűvös lett és fújt a szél… Ezért inkább bementem a benti élménymedencébe.
Sajnos, a fürdő teljes vendégserege is mind odagyűlt. Még csoda, hogy találtam szabad nyugágyat, ahol legalább tudtam picit olvasni. De lubickolni alig lehetett, mert totál tele volt emberrel a medence. Ezért inkább felmentem az emeletre, a fenti, kis úszómedencéhez és két benti termálhoz.
Úsztam ebben a kisebb, benti úszómedencében, de sajnos folyton odagyűltek mások is, de azok nem ám úszni akartak, csak úgy cseverészni derékig a vízben, és foglalták a helyet, és nem lehetett tőlük fordulni. Legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy kotorjanak már máshova… Sajna ekkor jött egy komplett családocska és azok is beáramlottak a vízbe, na, ekkor kimentem, át a termálmedencékbe.
Ott isteni volt, a kellemes, langyos vízben. Csak sajnos bánatos voltam, hogy ez idén az utolsó zalakarosi estém, holnap hazautazunk, több hónapig nem jövök Zalakarosra megint… Húztam az indulást, amíg lehetett, végül majdnem 17.45 volt, amikor elindultam, vissza a szállodába.
Ahogy kinyitottam az épület ajtaját, látom ám, hogy hatalmas záporeső van, de mintha dézsából öntenék… Ööööö…. Máris?! És ekkora esőről nem is volt szó. Most mit csináljak??
Ha a vacsoráig több időm lett volna, ott maradok az épületben, míg csitul az eső, de így muszáj volt indulnom. Még szerencse, hogy a szállodánk a lehető legközelebb van a fürdőhöz. Persze így is bőrig áztam, de legalább gyorsan odaértem. Száraz ruhát vettem és rohantunk vacsorázni.
Az utolsó vacsora is remek volt. Én reménykedtem, hogy eláll az eső, és mehetek egy utolsót sétálni. Azonban vártam, vártam, vártam, és még mindig esett… És ma este már mindenképp hajat kellett mosnom, a több napi hőség és termálvíz totál vállalhatatlanná tette a hajamat. Szóval vártam, amíg csak lehetett, és mikor láttam, hogy itt még mindig zuhog, bánatosan indultam hajat mosni.
A Félelem utolsó fejezeteit olvastam, amikor már igazán halálra van rémülve az olvasó. És úgy terveztem, hogy miután befejeztem, még olvasok egy-két oldalt a könnyű csajos könyvből, amit direkt ez utánra hoztam (Tudsz titkot tartani?) De Fater leoltotta a saját villanyát és aludni kezdett, mikor a thrillerből még volt vagy négy oldalam. Olyan Isten nincs, hogy én most hagyjam abba… Így szinte futva olvastam végig az utolsó oldalaimat, nem merültem el a jó kis rettegésben, és még gyorsabban kaptam elő a csajost és olvastam az első két oldalát, hogy az maradjon bennem közvetlenül elalvás előtt.
Másnap kicsekkoltunk, és indultunk haza. A Balaton északi oldalán, amit sokkal jobban szeretek, és megnyugtatóbb itt, mint a sztrádán. Az autópályára csak Akarattyánál tértünk rá, és most simábban ment az út, mint idefelé jövet – Fater torka mostanra már teljesen rendbe jött –, de azért nem felejtettem el, milyen rémisztő élmény volt az ideút, és inkább jönnék vonattal jövőre.
Végül igen simán hazaértünk; és úgy emlékszem, kivételesen nem voltam hazaérkezés utáni moziban, hanem csak elgyalogoltam a távolabbi Aldiba vásárolni, azt is azért, hogy meglegyen a 10.000 lépés. De erre a záró mozzanatra már nem esküdnék meg, mivel ez a nyaralás augusztus legvégén történt, most meg ugye október van, mert eddig tartott, míg összekapartam magam és megírtam végre ezt a bejegyzést :-D
