A rossz hírek csapatostól jönnek. November elején – még magamhoz sem tértem Endre halálhíréből – hétfőn jött a következő lakbérfizetés. Újabban már kevésé izgultam emiatt, mert többnyire a nyanya volt csak jelen (a tulaj anyja), aki meg már félig szenilis, csak szépen összeadom előtte a fizetendőt, leszámolom a lét, leírom, hogy mikor jönnék legközelebb, oszt’ csá.
De most a tulaj maga volt ott, ami annyival jobb, hogy nem kell szép lassan magyarázkodni neki, viszont mindig idegesebb vagyok ilyenkor, mert ő az, aki pszichiátrián is járt meg minden, és ettől aztán felidegesedek, amit persze igyekszem nem mutatni…
Most pedig volt alapja is. Az első, amikor szedtem elő a papírjaimat: hogy mióta is ismerjük mi egymást? – Bazmeg!! – mondom magamban – fel akarja emelni a bérleti díjat! Mondom, hogy három éve.
Ó az jó, mert ő épp aláírásokat gyűjt, és nem-e írnám alá. Megnyugodtam, hogy biztos valami állat- vagy környezetvédelmi faszság. Erre elém tol egy papírt, amin az áll, hogy „mi alulírottak nem értünk egyet azzal, hogy a tulajt meg az anyját - mit tudom én már, mi miatt – bíróság elé viszik, és ezzel tiltakozunk”, és alatta vagy tizenöt aláírás.
Most ezt írjam én alá??! A tulajról meg az anyjáról csak annyit tudok, hogy havonta egyszer tíz percre odamegyek bérleti díjat fizetni, és még ezt is néha elfelejtik. Ezenkívül az öregasszony valamikor orvos volt, de most már inkább csak szenilis, a fickó pedig valami fárasztó egyházi sulit végzett, amivel persze nem talál normális állást, meg ki-be jár a pszichiátrára. Most mondjam azt, hogy nem írom alá? Még a végén felemeli a bérleti díjat, vagy dühöngeni kezd, ki tudja… Különben is, miféle bizonyító erejű papír lehet ez egy bíróság előtt, simán kiröhögi ezt bárki. Szóval aláírtam.
Ez csak két perc volt. Akkor mondta tovább, hogy hű, ő már három éve nem is járt a lakásban!
A szar is meghűlt bennem. Hát, ne is akarjon járni a lakásban, vagy legalább szóljon jó előre, hogy kitakarítsak, mert nincs ám mindig full rend és tisztaság nálam, bizony, dolgozni járok és nem glancolom naponta a lakást, és mert emlékszem, hogy még az üres lakásban is, még a birtokbaadáskor mit műsorozott, hogy ez mér itt van, az meg mér ott van…. Szóval, bazzeg, ne akarjon a lakásba jönni, ha egy mód van rá…. Szerencsére azért elég lusta és/vagy elfelejti az ilyesmit.
Na de akkor folytatta, és megint meghűlt bennem a szar: Hogy kéne már egy tisztasági festés! Mit gondolok? Mondom, hogy szerintem nem kéne. (Nem mintha olyan tökéletes lenne a fal, de nekem megfelel, és tojok rá.) De, azért nem ártana, és kezdjek félretenni pénzt, ad is egy borítékot, hogy tegyek bele havonta 4-6-8 ezer pénzt, és majd nyáron vagy tavasszal tartunk egy tisztasági festést.
Jééééézus f@sza.... Szédelegtem magam körül, szerencsére itt vége lett a lakbérfizetésnek, de a tulaj elkísért a kapuig, mert ő is ment épp valahová, és a liftben megkérdezte – nemtom, más téma nem jutott eszébe? – hogy nem megyek még férjhez? Mondtam, hogy még nem, de azért…. (és sokat sejtetve elhallgattam. Nehogy azt higgye, hogy nincs senkim, és így egyedül vagyok, ha netán beállítana szemrevételezni a lakást. Inkább higgye csak, hogy ott van egy kilencven kilós férfi is velem. – Habár, így meg megijedhet, hogy netán bekapom a legyet, és felmondja a bérletet.) De itt szerencsére leértünk a földszintre.
Ott meg még rákezdte, hogy szeretek-e olvasni (mi az, hogy, állandóan azt teszem), mert akkor ad nekem könyvet, és a földszinti hallban kipakolt szar kis vallási könyvecskéket mutogatja nekem, hogy valamelyiket vigyem el. Engem a halálba fárasztanak ezek a hülye vallási könyvek, émelygéssel vegyes unalom lesz úrrá rajtam, ha csak rájuk is nézek, de most már egyetlen vágyam volt, hogy végre megszabaduljak a tulajtól és kikerüljek a szituációból, így felmarkoltam az egyiket, mondtam, hogy köszi, aztán végre ki a kapun, ő jobbra, én balra, és hazarobogtam.
Lerogytam a székembe. Mi a faszért kell itt festeni??! Jójó, hogy nem épp hótiszta a fal, de ki nem szarja le? Nem akkor kell festeni, mikor az egyik albérlő kiköltözik, és majd jön a másik? Hát én egyelőre még itt lakom, és tőlem inkább legyen a fal olyan, mint egy istállóé, mintsem hogy itt munkásokat meg szobafestőket kelljen kerülgetnem!
Meg egyáltalán: mennyibe kerül egy lakás kifestése? Azt ki fizesse ki? – Rögtön utánanéztem a neten: sok cikk szerint kizárólag a tulaj, más cikkek szerint felesben, szóval, okosabb nem lettem. – Én tegyek félre havi 4-6-8 ezret?? Basszus, hát így is alig jövök ki a pénzemből! És miért tegyek félre olyasmire pénzt, amit kurvára nem akarok egyáltalán!?
És a legrémesebb: hogy fog ez zajlani?! Ez a lakás elég zsufi, tele ócska bútorral, amik főleg a falnak meg egymásnak vannak támasztva, ha ezeket eltolják a munkások, talán össze is rogyik az egész. És én hol leszek addig? Egyáltalán meddig tart egy lakásfestés? Egy nap, három nap, egy hét?
És én addig mit csinálok? Ha dolgozom, még Fatert ide tudnám hozni őrködni, de azért elég görény dolog lenne itt fárasztani szegényt, hogy munkásokat felügyeljen egy 36 négyzetméteres garzonban, csak azért, mert a tulajnak hopp, támadt egy ötlete. (Sanda gyanúm egyébként, hogy a festés után lakbért akar emelni.)
Szabit vegyek ki azért, hogy itt felügyeljem a szobafestőket? Nálunk nem úgy megy ám a szabi, hogy csak így elmegyek x napra. És ha mégis, eszemben sincs a drága szabadságomat ilyesmire fecsérelni. Ha szabadság, akkor legyen pihenés.
Na és a dolgaim! Jó, nincs valami sok és értékes vackom, szó se róla, hogy gyémántok meg selyemruhák lennének a lakásban. De rengeteg olyan cucc van, ami számomra nagyon értékes, és nem fogom itt hagyni egy festés idejére, mert 1., még ellopják a munkások, 2. még összefestékezik nekem. Pl. itt a számítógép és a monitor. A könyvek és DVD-k, vagy legalábbis azok, amiket pl. az USÁ-ból rendeltem, mert itt nem kapható. Az ékszereim, a munkaügyi papírok, a bankszámla- és bérpapírok, a félig megírt regényem, a karácsonykor vett 10.650.- Ft-os Laura Biagiotti parfümöm, az egyetlen selyemblúzom, fürdőruhám, az új kabát, a hátizsák, a téli paplan, a két festmény a falon, a fregoli…. Szóval mi a fasz lesz a személyes ingóságaimmal? Most komolyan, össze kell csomagolnom ezeket, és gyakorlatilag haza kell költöznöm velük az őseimhez arra az x napra? Mindezt azért, mert a hülye tulajnak támadt egy ötlete??
Hát szóval, azóta kurva szar hangulatom volt nagyon-nagyon sokáig, nagyobb részt Endre miatt, kisebb részt emiatt a lakásfestési cécó miatt. Utóbbiban OK, számíthatok Fater segítségére, de ő sem fog támogatni a végtelenségig, és nekem egyedül kell szembenéznem ezekkel a dolgokkal.
Ez a két rossz hír valahogy alapjaiban rengette meg a személyes biztonságomban vetett hitet. Ha Endre meghalt, akkor bárki meghalhat, és olyan likacsos a szociális hálóm, hogy ha a szüleim majd meghalnak, gyakorlatilag nem is marad senki, akire maradéktalanul számíthatok ilyen krízishelyzetekben. Jó, az öcsém igen, de neki is ott van a saját családja, én csak a sokadik lennék, már ha egyáltalán.
Egész karácsony és december alatt, majd’ minden reggel ébredéskor belém hasított, hogy úristen, még három-négy hónap, és fenekestül fel lesz forgatva az életem, költözni kell a cuccaimmal, sőt egyáltalán, megszervezni az egészet. Illetve még rosszabb, ha a tulaj maga szervezi azzal a hülye agyával. Ki tudja, mi jut majd az eszébe, hogy mikor meg hogyan legyen az a festés. Előre utálom, hogy elbarmolja a nyaramat vagy a májusomat, mert mi van, ha épp akkor elutazom hosszúhétvégézni vagy ilyesmik? Ki tudja, miféle festőbrigádot fog szerezni, már ha fog, vagy ez is rám marad, bár talán jobb is, mert neki ki tudja, micsoda agybeteg ismerősei vannak. És egyáltalán hogy fogjuk kifizetni a festést, mert az tuti több, mint az általam gyűjtött „4-6-8 ezer Ft” (no, maradjunk a négynél) – én leperkálom az egészet, aztán majd lakbérfizetéskor egyeztetünk? Vagy ő idejön és fizet? Vagy hogy?
Miért, mi a szarért kellett ennek a fasznak kitalálnia ezt a kurva festést most! Azóta valahányszor eszembe jut, hogy „ó, de jó, mindjárt vége a januárnak és közeleg a tavasz!” – rögtön belém hasít az is, hogy igen, és egyúttal minden héttel közelebb jön a festés időpontja, és ki tudja, megint milyen szörnyűség vagy elbarmolás fog történni.
Dórinak is elmeséltem a dolgot a melóhelyen, ő is el volt képedve, hogy minek a festés, és ha mégis, miért én fizessem (egy részét), ha a tulaj akarja?
Én még azon a férjhez megyek-e kérdésen is idegeskedtem utólag. Legszívesebben azt feleltem volna, hogy mi a fasz köze van hozzá – mert így is gondolom – de ugye udvariasnak kell lenni, pláne ha viszonylag kedvező áron bérelek a kérdezőtől egy jó kis lakást. De akkor is, ahogy utóbb az agyamban kombináltam a dolgot, megrémültem, hogy nehogy oda akarjon kilyukadni, hogy én milyen kis megfelelő partner lennék neki, mert hát úgysem vagyok még férjnél. Jó, tudom, ez már az elszálltság netovábbja, és ronda szemüveges negyvenéves nő vagyok, de a tulaj meg egy még rondább ötven-valahány éves, nem százas faszi, szóval….
Bevallom, hogy november eleje óta, egészen úgy január közepéig rettentő ideges és rémült voltam emiatt, még most is mondjuk, de mostanra már eltelt két hónap és mondjuk így „hozzászoktam” a gondolathoz, meg hogy nem eszik olyan forrón a kását stb., bár az is igaz, hogy azóta Remotivot szedek, ami orbáncfű-kapszula, és jót tesz a depresszió ellen.
Szóval most ez a helyzet. Teljesen rányomja a bélyegét a gondolataimra. Nem elég, hogy meg kell szoknom ezt az Endre nélküli világot (ami olyan, mintha egy létfontosságú szervemet távolították volna el), de még ez a festés is lóg a fejem felett, és semmit nem viselek olyan rosszul, mint azt, hogy belemásznak a személyes életterembe.
Ezek miatt a dolgok miatt voltam kikészülve és nem írtam blogot az elmúlt időszakban; remélem, most, hogy kiírtam magamból, jobb lesz a helyzet és valamelyest visszarázódom a rendes kerékvágásba…
