Már írtam, hogy diszkalkuliám van. Eddig nem érdekelt különösebben; érettségit letettem, főiskolán valahogy átevickéltem, onnantól ki a fene foglalkozik a számolási nehézségekkel. Durván meg tudom saccolni, mennyit fogok otthagyni a pénztárnál, és tudom, hogy az 5 az kisebb, mint a 392, sőt számológéppel simán átlagot számolok meg effélék.
De eddig még soha nem volt, hogy a diszkalkulia a munkámat érintette volna!
Egy éve itt vagyok, egyre több a meló, mert sokan kilépnek és valamiért nemigen jönnek újak, a felsővezetés pedig szarik rája, mintha csak az egészségügyben lennénk, vagy egyszerűen csak ostobák és főosztályvezetőtől felfelé már fogalmuk sincs a „lenti” dolgozók problémáiról. De mos nem is ez a lényeg, hanem hogy napi rengeteg anyag jön, azoknak már jó egyharmada számolgatós. Plusz hatósági akták, amik sürgősek; javítások, amik sürgősek, és a számolgatós aktákkal egyszerűen nem tudok gyorsan haladni, mert még ahhoz is tíz perc bamba nézegetés kell, hogy felfogjam, miről van szó és mit kéne most tenni vele.
Most négynapos hétvége van, ami után a hétfő-keddet kiveszem szabadságnak, és pont a múlt héten jöttek ki a határidős akták, amiknek úgy a 85 %-a szintén számolgatósdi. Ráadásul csomóan szabin vannak / vizsgáznak / betegek, tehát egy főre megint csak több határidős lista jut, szóval én például kaptam összesen nyolcat. Az összesen 166 akta.
Teljesen világosan láttam, hogy képtelen leszek végezni velük a szabi előtt, még ha múlt héten hat napot dolgoztunk is. De mindennap jött napi anyag is, javítás is, hatósági is, ami mind sürgős (vazze, minden sürgős, de közben a határidős listák meg szintén sürgősek, komolyan, polipok vagyunk mi, vagy hány kezünk kéne hogy legyen?!)
Szóval én nekifogtam a határidősnek, de míg mások naponta két-három listát megcsináltak, én két nap alatt végeztem eggyel. Azt is úgy, hogy a feléhez már Dóri segítségét kértem. Kurva lassan haladtam, mert miután rájöttem/Dóri elmagyarázta, hogy mit kell vele csinálni, akkor azt még meg kellett csinálni a rendszerben, majd még levele(ke)t is kellett írni hozzá. Egy akta jó félórát vett igénybe, jó esetben. Plusz még a többi, amit korábban felsoroltam, amik szintén sürgősek, azt sem tudtam, mihez kéne kapni.
Baromi büszke voltam, mikor egy listával végre készen lettem. Kibasztam a polcra és szedtem elő a következőt, tudva, hogy szabi előtt úgysem végzek mind a nyolccal, de legalább a felével, mondjuk. Mire felhívott a revizor másnap, hogy a listámon lévő akták egy kivételével mind hibásak, úgyhogy visszaküldi őket (a szabi előtti utolsó napon, naná).
Belül összeomlottam, mert világosan emlékeztem, hogy ezen a listán egyetlen olyan akta volt, amivel épp nem kellett csinálni semmit, így tehát az összes többi – még amiben Dóri segített is!! – rossz lett.
Hiába dolgoztunk csak három napot a szünet előtt, tisztára belefáradtam, főleg mert előző héten hat napot dolgoztunk, és mert ezen az utolsó hétfőn még véradáson is voltam. Ami nem egy nagy ügy, de azért fáradt voltam kedden-szerdán. Dóri lebetegedett, így Carmelára voltam utalva, aki tényleg rendes volt és segített is, de éreztem rajta, hogy tulajdonképpen fogyatékosnak tart valahol legbelül. A helyzetet még nehezítette, hogy ebben a három napban mások is szabin/betegácsiban voltak, így a maradék emberek mind ingerültek, fáradtak voltak, ez a légkör végképp nem tett jót az amúgy is gyenge számolási képességeimnek.
A legrosszabb, hogy én is fogyatékosnak érzem magam, ha ilyen akta kerül elém. Olyan, mintha egy diszlexiásnak adnának olyan feladatot, hogy pl. olvasson el gyorsan három oldalt, aztán készítsen róla hamar egy öt mondatos összefoglalót. És ebből összesen 166 van. Na, ez nekem tényleg rohadt gyorsan menne, hisz olyan gyorsan olvasok, hogy egy regényoldalt ha tíz másodpercig nézek, már átlátom, hogy kb. miről van szó ott, ki a gyilkos stb. De egy diszlexiás még öt perc után is csak a tizedik sor silabizálásánál tart, gondolom. A végére pedig esetleg rég elfelejtette az elejét.
Hát velem ugyanez van ezekkel a számolós aktákkal!
Mire felismerem, hogy melyik irat ez abból az ügyiratból, mit kellene vele csinálni, mi volt vele eddig és mi jön most, az már húsz perc; és még amíg végiggondolom, hogy azt, amit csinálni kell, hogy kell. Fogom a jegyzetfüzetemet – most kezdtem meg a harmadik A/5-ös spirálfüzetet, mióta itt dolgozom – és lázasan lapozgatom, hogy korábban mit jegyeztem fel az ilyen esetekben. Az még cikibb, hogy mindig feljegyzem ilyenkor, amit Carmela vagy Dóri mond, de mégis az esetek 90 %-ában utána kell néznem, mert elfelejtettem azóta. Ha számolásról van szó, egyszerűen kiesnek a részletek a fejemből. Kábé értem a lényeget, meg a logikáját ennek a dolognak, de mikor a gyakorlatban elém basznak egy aktát, hogy nesze, csináld, akkor beáll az agyhalál, tétován lapozom és mélázok, hogy most ezt így hogy.
Közben telik az idő, 166 ilyen aktám van és végeztem összesen kb. harminccal, szabi előtt. Azt is úgy, hogy a legtöbbnél segítettek a szobatársak. És még így is rossz lett 15-ből 14. Erre szinte már büszke voltam valami perverz módon, hogy lám, ennyire nem értek a számokhoz, hogy mindent elrontottam, azt az egyet kivéve, amivel nem is kellett csinálni semmit (de legalább arra rájöttem, hogy azzal nincs tennivaló :-D)
Komolyan megfordult a fejemben, hogy melóhelyet kellene váltanom, de hát még csak egy éve jöttem ide, úgy gondoltam, hogy most négy-öt évig itt elleszek. Nem vagyok az az évente munkahelyet váltó típus. De ezt tényleg nem lehet így csinálni, hogy a határidős akták – amik havonta jönnek, és mások csuklóból végeznek az egésszel úgy három nap alatt – ennyire lassan és nehezen mennek, és még úgy is elrontom őket, hogy a többiek segítenek. És eközben ott állnak halomban a hátralékaim, amiket tudnék csinálni, mert azok nem számolgatósak, de nem lehet, mert a határidős sürgősebb, így aztán naponta leadok tök kevés aktát, amitől a főnök sóhajtozik, de ha meg előreveszek néhány gyorsabb, (nekem) könnyebb ügyet, hogy növeljem a leadott ügyszámot, akkor meg ez a számolgatósdi nem halad.
Van még egy másik csaj az osztályon, akiről már elkönyvelték, hogy hülye – ő két éve van itt, de ilyen számolgatóst még csak most kezdenek neki adni –, én sajnálom szegényt, mert ugyanakkor kedves. De ő állítólag azt is elfelejti, ami nekem könnye(bbe)n megy. Hát, legalább ennyi sikerélményem van, hogy van még egy nálam is nehézfejűbb ember az osztályon.
Talán a túlórázás lenne a megoldás, de arról már nagyjából mindenki leszokott, egyrészt elvből (nem fizetik, de ha mégis, azt hónapokkal később utalják, keveset, és úgy, mintha a fogukat húznák), másrészt én úgy leeresztek fél négykor, hogy gyakorlatilag a hasamon kúszva, zombi- vagy Gollam-üzemmódban mászok ki a kapuhoz, mert minden agysejtem elpusztult már addigra, és talán a saját születési dátumom sem jutna eszembe, nemhogy még akkor túlórázzak is….
