Tartós lelkifurdalásom van Évi néni miatt. Már marha rég úgy érzem, hogy elhanyagolom, ami nagyon rossz érzés, bár van magyarázatom, ami viszont nem mentség.
Szegény Évi néni már 90 fölött van. Szellemileg tök friss, egészen képben van, de iszonyú rosszul hall. Már régebben is tök rosszul hallott, de azért még úgy-ahogy el lehetett vele beszélgetni, amíg még otthon lakott. Aztán ahogy fizikailag egyre gyengült és többször elesett, ilyen bentlakó gondozói lettek ott a lakásban. Na, úgy már kurva nehéz volt beszélgetni, hogy ott egy másik nő is, egy egyszobás lakásban…. Még „szerencse”, hogy néha anyámmal kettesben látogattuk, akkor anyám meg a gondozónő jól elcseverésztek és nekem nemigen kellett „szerepelnem”.
Most meg ráadásul már egy otthonban van már kb. 3 éve. OK, ez egy elég normális hely ahhoz képest, hogy milyenek vannak az állami szférában. Egy nagy családi ház, tiszta, kétágyas szobákkal. Amikor ott vagyok, Évi néni szobatársa sosincs a szobában, viszont az ajtó meg állandóan nyitva van. Ő nem beszél hangosan, ahogy a nagyothallók szokták, viszont az én normális hangomat nem hallja meg. Tehát ordítanom kell. Nekem viszont iszonyú kényelmetlen úgy beszélgetni a legtöbb témáról, hogy a többi lakó, az ápolónők meg a többi látogató kristálytisztán hallja a nyitott ajtón keresztül…
Évek óta azt a módszert alkalmazom, hogy kb. havonta írok neki egy szép hosszú levelet, abban leírom a dolgokat, amik történtek az utolsó levél/találkozás óta, majd mikor találkozunk, ezekből lesznek a témák. „Írtad, hogy sokat kell túlórázni, hát hogy van ez?” stb. … De mostanra már Évi néni annyira nagyothall, hogy egyszerűen a hagyományos értelemben véve – ahogy legutóbb rádöbbentem – már egyáltalán nem is beszélgetünk. Én hallgatom, amit ő mond, ha meg kérdést tesz fel, arra válaszolok ugyan szájjal, de inkább a bólintásomat vagy a fejrázásomat vagy az arckifejezésemet használom, mert azt tuti megérti. Amit mondok, azt pedig nem mindig. Vagy ha igen, akkor csak akkor, ha ordítok, én pedig nem bírok ordítva beszélgetni, pláne nem úgy, hogy sok idegen ember is hallja.
Legutóbb karácsony előtt voltam nála – van is miatta bűntudatom –, akkor például a legutolsó levélben írtam Endre haláláról, meg hogy kimentünk Erdélybe meglátogatni a sírját stb. Hát mikor ott jártam karácsonykor, és ez a téma került szóba, pont akkor járkált ki-be az ápolónő, és hajtogatta össze a kimosott ruhákat a szobatárs szekrényébe.
Jó, nem azt mondom én, hogy álljon meg az élet és mindenki sz*rja össze magát, mert én magánbeszélgetni akarok, de a kiborulás és a sírógörcs kerülgetett, ha Endre egyáltalán szóba került, most meg úgy kellett beszélgetni pont erről a témáról, hogy ott hajtogatta a ruhákat a nő. Basszus, mintha nőgyógyászati rendelésen lenne az ember, és éppen akkor festené mondjuk a plafont egy munkásember.
Azt meg nem lehetett mondani Évi néninek, hogy várjunk ezzel a témával, amíg a nővér kimegy, mert 1. úgysem értette volna, az én hangerőmmel, 2. a nővér besértődött volna, és 3. úgyis hallotta volna mindenki a nyitott ajtón keresztül….
Aztán meg vannak dolgok, amiket Évi néni már egyszerűen nem ért meg, hiába nem szenilis. Pl. hogy lehet az, hogy elmegy egy csomó ember, nem jönnek újak, emiatt nekünk túlórázni kell, amit – jó sokáig! – ki sem fizettek. Hát, ő az 1950-es, ’60-as, ’70-es években volt dolgozó, amikor a túlórát simán kifizették, teljes foglalkoztatottság volt (krhm, bújtatott munkanélküliség, de mindegy), tízen végeztek el annyi melót, amit én most egyedül, és ezért egyszerűen nem érti, mi az, hogy „nincs elég ember”. Hogy lehet az, egy nagy állami cégnél?
Vagy, amikor írtam, hogy megszűnt egy másik osztály és Carmela beköltözött a mi irodánkba. Mondta, hogy most milyen jó lesz nekünk, egy emberrel több, fog majd segíteni. Mire mondtam, hogy az nem úgy van, mert Carmela hozta magával a saját melóját, tehát semmivel sem vagyunk előrébb, hiába kaptunk egy plusz embert.
Vagy – jó példa a generációs különbségekre – amikor elmesélte, hogy a fiú unokája, aki nálam pár évvel idősebb, elkezdett futni, amikor úgy 40 lett. Én ezt marhára helyeseltem, ügyvéd a csávó, házas, két gyerek, az ilyenek szokták feldobni a pacskert 55 évesen infarktusban, nagyon helyes, hogy sportol. Sőt, elkezdett hosszú távokat is futni, maratont, sőt triatlont is csinált! Én helyeslően bólogattam, de ami nagyon furcsa volt, hogy Évi néni ezt úgy mesélte el, mintha valami furcsa, illetlen dolog lenne, mintha pl. swingerklubba járna, vagy meleg lenne, vagy az Északi-sarkra utazna. Olyan „hát, ez tiszta hülyeség, de ha neki így jó, csinálja”. Még azt is mondta, hogy „az ő korában!” Hát basszus, szerintem tök remek, hogy egy negyvenes faszi nemcsak ül és növeszti a potrohát meg a sörhasát, hanem komolyan sportol. De Évi néni tényleg olyan hangsúllyal beszélt róla, minta 85 éves ember lenne, aki egy 22 éves lányt vesz épp feleségül, vagy ilyesmi.
Még ami zavar, hogy az otthon az agglomerációban van. Oda kivisz több busz is, de ha épp elmegy a pofám előtt, akkor várhatok rá húsz perceket, mert nem mindig csekkolom le az összes busz összes menetrendjét. Ha emiatt elkések, akkor mindig letolt, hogy fél 11 volt megbeszélve, én pedig 10.50-re értem oda. Hát basszus, mit csináljak, ha nem értem el azt a buszt, csak egy másikat, az meg minden meggyfánál megáll, és még a buszmegállótól is gyalogolni kell tíz percnyit….
Ráadásul minden alkalommal megkérdezi, hogy Fater hozott-e el, és mindig csodálkozik, mikor mondom, hogy nem. OK, a leveleimben folyton írom, ha együtt mentünk valahová, mint most Debrecenbe vagy Szegedre vagy állatkertbe, de azért nem vagyunk összenőve! Fater megy a dolgára hétvégén, én pedig megveszem a kiegészítő buszjegyet és kibuszozok Évi nénihez. De ő valamiért azt hiszi, hogy engem folyton Fater hoz-visz. - Lehet persze, hogy csak tudat alatt párhuzamot von anyámmal, akit viszont tényleg mindig Fater visz ki hozzá.
És sajnos már nem is havonta írok levelet, mert egy hónap alatt úgysem történik sok érdekes, hanem pl. kéthavonta, aztán meg ugye ki is kéne menni hozzá, és ahhoz mindig olyan nehezen gyűjtöm össze az erőt. Kikeccsölni a francba még hagyján, de tényleg ezek a rémes beszélgetések, húsz fültanúval és ordítva…. És levelet írni sem egyszerű, mert egy 90+ évesnek már nem írhatok lelombozó dolgokat, úgyhogy mindig igyekszem vidáman és pozitívan írni, hogy felvidítsam, mert tudom, hogy többször elolvassa és ez is egy szórakozás neki, szóval nem nyomaszthatom az esetleges nyomasztó dolgokkal. És nem egyszerű ám az én életemről 3-4 oldalas vidám, pozitív beszámolót kerekíteni. Már eleve, általában kevés dolog történik velem, na nem mintha unatkoznék, hanem mert vagy egyformán telnek a napok, de a könyvek/filmek tisztára elfoglalnak, vagy ami történik, az úgysem érdekes vagy inkább negatív dolog. Most pl. írhattam azt, hogy a régi osztályvezetőnk elment és mindenki hótt szomorú volt. De ezt persze úgy írtam meg, hogy elment a régi főnök, mindenki bánatos volt, de milyen jó volt a búcsúbuli, és az eddigi helyettes az új főnök és az is elég jó meg effélék …
Meg pl. olyant sem jó ötlet írni, hogy „nagyon fáradt vagyok”. Az ilyen házasasszonyok el sem bírják képzelni, hogy egy egyedülálló ugyan hogyan lehet fáradt??! Mikor ő háztartással, gyerekkel, az ötvenes években stb. Most írjam azt, hogy a 4.30-as kelés nekem már eleve fárasztó, és utána a 8,5 órás meló az inkább 9 óra mindennap, és kb. minden munkára úgy kell koncentrálni, mintha sebészek lennénk és operálnánk, a mindig változó jogszabályok és vezetői utasítások alapján, plusz a visszakapott javítások, szóval már a munkahelyről kilépve is holtfáradt mindenki.
Szóval nagyon nem egyszerű…. és emiatt van folyton bűntudatom. Mert ugyanakkor meg szegény Évi néni életében a látogatók meg a levelek jelentik a pozitív változatosságot, tehát úgy lenne szép tőlem, ha gyakrabban látogatnám és még gyakrabban írnék.
Azt még nem is említettem, hogy telefonon meg még rémesebb vele szegénnyel beszélgetni. Valahogy a telefon meg a hallókészüléke nem szeretik egymást, így a hallót kiveszi, ha telefonál, úgy meg persze alig hall. Ráadásul olyan rémes időpontokban tud hívni szegény!! Egyszer pl. a Nemzeti Galériában voltunk. Még rendes emberrel sem telefonálnék egy ilyen múzeumban, nem hogy vele, akivel üvölteni kell…. Vagy, amikor húsvét vasárnap a Sugár moziba indultam, a tök kihalt Sugár kellős közepén csörgött rám. Mindkét esetben nem vettem fel, és később visszahívtam. De persze az sem egyszerű, mert vagy meghallja a csengést, vagy nem, és akkor még rá kell hogy jöjjön, hogy én vagyok az, mert nincsenek a nevek betáplálva a telefonjába, csak a számok – azt hiszem – szóval nincs kiírva, hogy „Csendes Macska”, csak hogy 0630555-2018. Tehát így többnyire el kell ordítanom, hogy „Szia, Macska vagyok, hallasz?!” Mire nem hallja, megint megkérdi, ki vagyok, mire elordítom újra, és kb. ötödikre megérti. Ezért van az, hogy nyilvános helyen többnyire nem veszem fel, hanem majd otthonról visszahívom…
Rémes egy helyzet ez, nem csoda hát, ha folyton bűntudatom van, ha Évi néni szóba kerül. Most írtam neki levelet a múlt héten, szóval lassan esedékes lesz a látogatás is.
