Két hete halogatom ezt az írást. Okos, szép kis Salátánk, utolsó négylábú családtagunk eltávozott közülünk. Tiszta szomorúság vagyok, és a lelkifurdalás is gyötör, mert a halála előtt már jó ideje nem találkoztam vele, pedig nagyon szerettem az állatkát…
A pici Salátát (mármint persze nem ez volt a neve) Öcsém és első sógornőm fogadták örökbe, és mi mind rögtön megszerettük. Főleg talán én, aki ritkán találkozom kutyákkal és sajátom még sosem volt. Saláta húgomnak neveztem, örökbefogadott unokahúgként tekintve rá :-D Izgága, vidám, bolond állat volt, gyönyörű fekete színű, kajla fülekkel, nagy barna Csizmás Kandúr-szemekkel. Bár már írtam róla korábban. Szóval most csak úgy magamnak nosztalgiázok… Nagyon szerette, ha foglalkoztak vele, imádta az embereket – legalábbis minket, a családot biztosan –, rögtön odajött, törleszkedett, nekidőlt a lábamnak, hogy majd’ elestem. Nyaraltunk együtt az Őrségben, és egyáltalán, ha találkoztunk, mindig jól megdögönyöztük és szeretgettük. Valahányszor Öcsémékhez mentünk látogatóba, ott hemzsegett körülöttünk, és ha bárki kilépett a házból, ő ott volt a lépcsőn és nézett fel az emberre a nagy barna szemeivel, hogy szinte nem volt szívem visszamenni a házba és rácsukni az ajtót. Csizmás Kandúr… :-)
Aztán Öcsémék elváltak, ami így utólag már nem nevezhető rossz dolognak, hisz Öcsém megtalálta Ágit és megszületett Zétényke; Anikó is megtalálta Gábort és boldogok. De szegény kis Salátát – bár ezt igyekeztem nem mondani senkinek – eléggé sajnáltam. A pici állat ott maradt Anikóék házánál, de Öcsém már nem lakott ott, ergo mínusz egy szülő; Anikó pedig a saját mozgalmas életét élte természetesen, néha Gábornál lakva, így az agglomerációban lévő családi ház és benne a családi kutya magányosabb lett. Én magam sokszor gondoltam az állatkára, és ki is utaztam volna meglátogatni, esetleg sétálni vinni, de ennek többféle akadálya is volt.
Egyrészt, oda olyan macerás kiközlekedni, hogy kocsi nélkül hatalmas kihívás. (A sors vicce, hogy azóta jár oda a BKV. De akkoriban még nem.) Aztán, Salátát Anikó szülei gondozták, akiket nagyon kedvelek, de elég keveset beszéltem velük életemben, és marha félős vagyok, és egyáltalán, nem tudtam volna velük fesztelenül elcseverészni, pláne úgy, hogy – ez meg főleg hülyén hangzott volna – alapvetően a kutyához jöttem. Tiszta röhej. Ráadásul sétálni sem mertem volna elvinni Salátát egyedül, mert súlyra akkora, mint én, ha csak úgy játékosan kitépi magát a kezemből és elszalad, vagy elrángat az út túloldalára, hát nem is tudom, mi lett volna.
Szóval Saláta kicsit magányosabb lett. Öcsém persze látogatta, már csak azért is, mert vitte neki a husit a piacról. És persze Anikó szülei is foglalkoztak vele, de csak korlátozottan, mivel a mama gyerekkori trauma miatt fél a kutyáktól – ez érthető, és ebből valószínűleg nem pont egy 55 kg-os fekete eb gyógyíthatja ki :-) - a papa pedig idősebb, és még az én 40+ éves térdemnek sem tesz feltétlenül jót, ha boldogan nekiszalad az 55 kg-os kutya, hát még neki.
Így telt az idő, aztán Salátát betegség támadta meg, amennyire követni tudtam, csípő- meg lábízületi dolgok, egyszer operálták is, de a dolog visszatért, vagy talán el se múlt, de ő azért vidám kis állatka maradt, csak már marhára meg volt dagadva a lába. Én igyekeztem küldeni neki a pozitív energiákat, de a lelkem mélyén azért tudtam, hogy hová fog vezetni ez az út :-( …. De azért mégis, amikor Öcsém megírta, hogy eltávozott Saláta, nagyon szomorú lettem. Persze hogy ez csupán önzés volt részemről. Hiszen ki akarná, hogy tovább szenvedjen szegény kicsi állat? Az utolsó napon már nem is evett, márpedig ő volt a legfalánkabb állat, akit ismertem. Tehát jól volt ez így…. De akkor is, olyan szomorú dolog ez, hiszen alig múlt 9 éves. Még elélhetett volna két-három évig. Sokat játszhattak volna Zéténnyel, és Saláta nagyon imádta a gyerekeket, Zéti meg, akinek nincs momentán saját kutyája (Ágiét is elvesztettük két éve) rögtön ezzel a gyönyörű, szép fekete leány állattal kutyázhatott volna már zsenge gyermekkorában. Szerencsére azért találkoztak ők ketten, sőt van is közös fotó róluk – borzasztó édes rajta mindkettő.
Saláta tehát eltávozott, engem meg azóta marcangol a bánat és a lelkifurdalás, hogy miért nem látogattam meg, biztos nagyon örült volna, hogy még valaki foglalkozik vele. Szegény ártatlan kis jószág :-( Pihenjen békével!
