Gyerekkori traumatikus emlékek a szép 1980-as évekből…. :-D
Kiskoromban sokszor fájt a torkom, így hatéves koromban kitalálták, hogy ki kell venni a mandulámat. Majd akkor nem fog fájni a torkom. És ha már engem műtenek, hát Öcsémnek is vegyük ki egy füst alatt.
Neki ráadásul az orrmandulája is nagy volt, állítólag féltek, hogy „megfullad álmában”. Mondjuk ezt mai fejjel nehezen tudom elképzelni, hisz ha nem kap levegőt az orrán, majd kinyitja a száját. Na mindegy.
1983 nyarán tehát mehettünk a kórházba a mandulaműtétre, én hatévesen, Öcsém pedig három és fél volt ekkor.
A 80-as években még kissé más világ volt a gyerekek terén. Például, ha a gyerek X dolgot akart, a szülő pedig Y dolgot, az tuti úristen, hogy Y dolog lett, a gyerek véleménye nemigen számított, pláne ha az eltért a szülő véleményétől. Úgyszintén a felnőttnek mindig igaza volt a gyerekkel szemben. Idegen felnőtt is simán ránk szólhatott, a szülők nem kezdtek üvöltözni vele, mint mostanában, hanem még direkt örültek is szinte. Azt éppen nem mondom, hogy a mi időnkben a gyereknek hallgass volt a neve, vagy magázni kellett az ősöket, de a gyerek a felnőtthöz képest másodrangú volt.
És, ami itt a legfontosabb, a gyerekeket nem látogathatták az ősök a kórházban! Nem hogy bent alvás a gyerek mellett, hanem konkrétan hozzánk be sem eresztették egyszer sem a szülőket, amíg a kórházban voltunk.
Úgy tudom, hogy a Cserje utcai gyerekkórházban voltunk, 1983-ban tehát. Öt- vagy hatágyas kórterembe kerültünk, vegyesen fiúk és lányok (akkor ezen nem nagyon csodálkoztam, most már kicsit furcsa. De hát végül is gyerekek voltunk.) Az öcsikém mellettem kapott helyet a sarokban.
A szülők be nem eresztésén kívül mai szemmel a legfurcsább az, hogy egy teljes hétig rohasztottak bennünket a kórházban. Ma, úgy tudom, a mandulaműtét ambuláns, vagy legalábbis egy éjszakát kell – utána – bent tölteni. Mi pedig ott aszalódtunk napokig, és nem történt semmi. Sírtunk a szüleink után (mindenki), riogattuk egymást a műtéttel, volt, aki lerajzolta, hogy hogy néz ki a mandula (marhára nem úgy néz ki :-D), és leveleket írogattunk a szülőknek, mármint aki közülünk már tudott írni. Ezeket a leveleket odaadtuk a nővéreknek, hogy adják oda/küldjék el a szüleinknek, de ők később azt mondták, hogy egyet sem kaptak meg.
Az öcsém még kicsi volt, emlékeim szerint elég sokat aludt, lehet, hogy ő így bújt el a félelmetes szituáció elől. Szóval nem hiszem, hogy túl sok emléke van erről az egy hétről – bár így konkrétan még sosem kérdeztem rá.
Maga a kórházi elhelyezés – mai szemmel mondom – egész kellemes volt, a kórterem tiszta, és rögtön a kórteremből nyílt a WC/fürdőszoba. Kényelmesnek volt mondható. Viszont a kaja természetesen nagyon szar volt. Én akkoriban még „válogatós” voltam, már az óvodában is, vagyis ami nagyon szar volt, azt képtelen voltam megenni. Ezért elég sovány is voltam. (Nem úgy, mint most.) És a kórházi kaja semmivel nem volt jobb az óvodai kajánál. Nem tudom, miféle elvek uralkodtak akkoriban a közétkeztetésben, de az oviban, a kórházban és később az iskolai napköziben is rémesen szar kaják voltak, egy-két kivételtől eltekintve.
Reggelire általában vajas zsömlét kaptunk, na az az egy ízlett, mert azt nemigen lehet elkúrni, és mert akkoriban a vaj is meg a zsömle is igazi volt, nem ez a felfújt szar, mint manapság. Jó kis cukros-citromos teát is adtak hozzá, szóval a reggelit élveztük.
Valamikor az ott-tartózkodásunk közepe felé valamiért – talán mosatni? – elvették a paplanjainkat, és onnantól csak a paplanhuzattal lehetett takarózni. Napközben ez nem zavart – nyár volt – de éjszaka bizony lehűlt a levegő, nem úgy, mint mostanában, akkor még hűvösek voltak az éjszakák forró nappalok esetén is. Világosan emlékszem, hogy a puszta paplanhuzattal kellett takaróznom 6 évesen, és egy nővér vagy más személyzeti tag sem tett semmit, hogy talán gyerekeknek mégsem így kéne aludniuk. Mint mondtam, a gyerek akkoriban másodrendű lény volt, kb. le voltunk szarva.
Minden nap bőgtünk a szülők után, és a legrosszabb az volt, hogy nagyon hosszúnak éreztük a nélkülük töltött napokat – még sosem voltunk 1-2 napnál tovább szülők nélkül – és elbizonytalanodtunk, hogy mi van, ha a szüleink esetleg egész kellemesnek érzik a gyerekek nélküli időt és örökre itt hagynak bennünket? … Kicsik voltunk, ez simán reális lehetőségnek tűnt. Főleg, hogy meg sem látogattak minket, sőt nem is küldtek semmit. Mármint nemcsak nekem és Öcsémnek, de a többieknek sem. Egyikünknek sem volt látogatója a teljes hét alatt!!
Utólag elmesélték a szüleim, hogy ők bejöttek, többször is, de nem engedték be őket hozzánk, azzal az ürüggyel, hogy „akkor majd sírni fognak a gyerekek”. Hát sírtunk így is, a hiányuk miatt. Sőt, hoztak többféle kaját is, édességet, amit viszont nem kaptunk meg.
Mit ad isten. Az őseink hoztak valami csokit, amit nyilván az enyves kezű Cserje utcai nővérek kölykei zabáltak fel, nekünk meg simán behazudták, hogy itt sem voltak a szülők. Mert azt nyilván nem mondhatták, hogy gyerekek, hát itt járt anyu és apu, csak mi nem engedtük be őket hozzátok. (Hogy mi miért ne mehettünk volna ki a folyosóra az ősökhöz, amikor semmi bajunk sem volt, azt szintén nem értem.)
Miután egy csomó napot töltöttünk a kórházban tök fölöslegesen, végül a 3. vagy 4. napon jött maga a mandulaműtét. Egyesével kivittek minket a kórteremből át a műtőbe és operáltak. Én magam csak arra emlékszem, hogy visznek – kézben, tolószékben, hordágyban, gyalog, erről fogalmam sincs –, beültetnek egy székbe és az arcomra teszik a kloroformos maszkot. Mint többször írtam, gyakorlatilag nincs szaglóérzékem, de azt az undorító, büdös, édeskés kloroformot a mai napig itt érzem az orromban, ha csak rágondolok a mandulaműtétre.
Olyan, hogy valaki biztatólag megsimogatta a fejem és annyit mondjon, hogy nyugi vagy nem lesz semmi baj, nem rémlik. Csak rám tették a maszkot, lefeszegették a lábamról a papucsot – pedig küzdöttem, hogy hagyják rajtam, de valamiért nem maradhatott, hogy miért, az passz –, utána jött a műtét. Semmire nem emlékszem belőle, csak hogy rémálmaim voltak, olyasmiket álmodtam, hogy meghalt az anyukám, meg mindenféle szörnyalakok álltak körül.
Aztán visszavittek az ágyba. Nem rémlik, hogy különösebben fájt volna, arra sem emlékszem, hogy fagyit vagy tejbegrízt vagy mit adtak utána enni. Nem tudom, mi volt vajon 1983-ban az aktuális trend mandulaműtét után, hogy hideget vagy meleget kell-e adni. Szegény öcsémet is megoperálták még aznap, neki az orrmanduláját is kivették (hogy az enyémet is kivették-e, arról fogalmam sincs).
Szóval a kórtermünkből mind az öt vagy hat gyereket egy nap, sőt gyakorlatilag pár óra alatt lezavarták. De ehhez mi a francért kellett napokig bent rohasztani minket előtte?! Komolyan nem rémlik sem egy vizsgálat, se semmi, szóval ha esetleg ránk is nézett valami doki, az tuti, hogy max. 1-2 ízben és marha rövid ideig tartott. Talán valami napi fejpénzt kapott utánunk a kórház.
A mandulaműtét után még vagy két napig ott voltunk. Már mondanom sem kell, hogy a szüleinket egyikünk sem látta egyetlen percre sem, beleértve a három és fél éves öcsémet is.
Az utolsó esténken, sosem fogom elfelejteni, még az eddigieknél is szarabb kaját hoztak: sóskafőzeléket. Addig rémálmomban sem gondoltam volna, hogy a sóskából főzeléket is lehet csinálni. Szerettem nyersen a sóskát, főleg mert olyan jó savanyú volt, de főzeléknek!?? Undorító volt a gondolat is, ráadásul persze nagyon szar volt, mint általában a kórházi kaják mind. Talán még cukrot is tettek bele, mint a paradicsomos káposztába, szóval el lehet képzelni, milyen volt.
Az egész kórteremből senki nem bírta legyűrni azt a szart. Erre bejött a nővér és közölte, hogy aki nem eszi meg a sóskafőzeléket, az másnap nem mehet haza.
(Remélem, valahogyan eljut ez az üzenetem az 1983 nyarán a Cserje utcai kórház mandulaműtétes nővérkéjéhez: ezúton üzenem neki, hogy szeretném, ha igen fájdalmas módon, mondjuk rákban döglene meg, a neve napján.)
Néhányan erre öklendezve lebirkózták az ocsmány sóskafőzeléket, de én nem bírtam megenni. Ráadásul simán elhittem a nővér fenyegetőzését. Ugye hatéves voltam, az meg egy felnőtt, és világéletemben úgy neveltek, hogy fogadjak szót a felnőtteknek, meg hogy a felnőttnek mindig igaza van, meg hogy amit az óvónéni/tanárnő/doktor bácsi, és nyilván a nővérke mond, az úgy is van.
Ma már nem emlékszem, hogy sírtam-e egész éjjel vagy ébren fetrengtem vagy hogy volt a sóskafőzelékes „vacsora” után. A lényeg, hogy másnap természetesen értünk jöttek az ősök és hazavittek minket. Ahogy mentünk a Rózsadombon lefelé, nagyon vidáman ugráltam, hogy végre hazamehetünk, aztán egyszer hirtelen eszembe jutott a nővér fenyegetése és elkezdtem sírni ott az utcán, és mondtam a szüleimnek, hogy azt hittem, nem fognak hazavinni, mert nem ettem meg a sóskafőzeléket, mire kinevettek, hogy persze hogy hazavisznek, és nem kellett volna foglalkozni a nővérrel.
Sóskafőzeléket azóta sem ettem egyetlen falattal sem, pedig eltelt 35 év.
Ami a mandulaműtét szükségességét illeti: hát utána is rendszeresen fájt a torkom, csak épp nem a mandula miatt, hanem másért (garat, légcsőhurut, torokgyulladás stb.) – szóval ha az volt a cél, hogy ne legyek többet beteg a torkom miatt, akkor ez sajnos mellément.
Ami magát a mandulámat illeti: sok-sok évvel később egyik reggel úgy ébredtem, mintha kis sündisznók tanyáznának a torkomban. Alig bírtam nyelni, mentem a dokihoz, aki megállapította, hogy a mandulám – ha nem is az egész, de egy része – visszanőtt. Mandulagyulladásom volt. Harmincévesen. Na bazmeg – gondoltam akkor –, sok értelme volt annak a kórházban szülők nélkül töltött egy hétnek hatéves koromban!
Az öcsém ugyanúgy horkolt, mint korábban, sőt talán az ő orrmandulája is visszanőtt? – erre majd rá kell kérdeznem. Csak akkor javult a helyzet, mikor – szintén már felnőttkorában – megműtötték az orrsövényferdülését. Mit tesz isten, akkor csak egy éjszakát kellett utána a kórházban töltenie.
