Letelt a táppénz. Hét közben kicsit nyugodtabb voltam, aztán ahogy közeledett a hétvége (= futóverseny) és utána a rettegett hétfő, úgy tért vissza a szorongás. Mivel fizikailag elég jól voltam, nem volt ürügy, hogy tovább kiírassam magam, bár a doki tulajdonképpen felajánlotta. De mégsem lehetek betegácsiban a végtelenségig…
Mondjuk most, szombat reggel megint hőemelkedésem van – de tudom, hogy csak idegileg –, már a második éjszaka, hogy szarul alszom és folyton rajtam van a szorongás és annak egy csomó tünete. A legjobban ezek közül az ún. regresszió idegesít. Ez az a tünet, amikor az ember személyisége a stressz hatására „visszafejlődik” egy korábbi életszakaszba. Például „gyerekes” reakciók jönnek elő. Esetemben a sírás, meg a megbántottság: „Miért bántják szegény kicsi Macsikát, amikor nem csináltam semmi rosszat?” Azt is írja a szakirodalom, hogy az agresszor (pl. a főnök) ilyen esetben felveszi a tanár/szülő szerepet, az áldozat ember meg akaratlanul is felveszi a gyerekszerepet, vagy „behódol” (nem így fogalmazták, de most nem nézek utána), vagy „lázadó” lesz.
Hát nálam ez a lázadás volt. Tényleg úgy viselkedem ezekben a rémes munkahelyi helyzetekben – nemcsak most, hanem ugye korábban is – mint egy lázadó tinédzser az osztályfőnökével szemben. Ez gyerekes reakció, de mit tegyek? Ha úgy viselkednek velem, mintha valami tekintélyelvű iskolaigazgatók lennének, akkor én automatikusan lázadó tinédzser leszek, aki nem ismeri el ezt a tekintélyt. (Megjegyzem, a tekintélyt, ugyebár, nem lehet kikényszeríteni, az vagy van, vagy nincs….)
És most is úgy készülök a hétfőre, nem tudatosan persze, mint a rossz gyerek, akire pikkel a tantó néni, és úgy kell visszamennie az 5/A-ba.
Ezzel valamit kezdenem kellene, el kéne menni pszichológushoz – ha nem lenne olyan kurva drága –, vagy nem is tudom, valahonnan kellene meríteni önbizalmat. De honnan?! Tudom jól, hogy nem vagyok egy senki, vannak értékeim meg jó tulajdonságaim; de nincs önbizalmam, és mikor szembe kerülök egy ennyire ostoba nővel, akiben viszont úgy túlteng az önbizalom, hogy gyakorlatilag hanyatt fekve vonul a folyosón, úgy felfújja magát, akkor én valahogy „összemegyek” lelkileg. Pláne ha felveszi azt a szemrehányó fejet is hozzá. Nem tudom sugározni magamból, hogy „Én is vagyok valaki, nem tűröm ezt a hangot, te nekem egy senki vagy”; hanem folyton csak védekezek. Valahogy ki kéne lépni ebből a pszichikai körforgásból. Figyelemre se kéne méltatni az ilyen hülye embereket, de mindig kihoznak a sodromból és „ugrok”, és kész a baj…
Nem tudom, hogy fogok így új állást találni, amíg ennyire ki vagyok borulva – pl. most is bőgök gépelés közben –, asszem főzök most egy citromfű teát :-D
Még szerencse, hogy holnap lesz a Vivicittá, bár aggódom is miatta, de legalább a 10 km-es futás nagy tömegben kicsit levezeti majd a stresszt, és remélhetőleg valamelyik éjszaka tudok már normálisan aludni. Csak még mindig ott a hétfő miatti félelmem.
