Szombat este felhívott Öcsém, hogy nem-e megyek-e velük másnap túrázni? Mondtam, hogy nem, mert a vasárnapot már precízen megterveztem: hajnalban futás, aztán takarítás, aztán hajmosás, mert az már 4. napos volt és úgy állt, hogy a csövesek is sikoltozva elfutottak volna tőle; aztán vásárlás hétfőre. De végiggondoltam, hogy másfél hét múlva indulnak Horvátországba és addig még úgyis kell találkoznunk üzleti ügyben, és én úgyis felkelek hajnalban futni, szóval rögtön meggondoltam és mondtam, hogy OK.
Így átterveztem a vasárnapot: futás, SOS hajmosás, túra a családdal, vásárlás, és majd délután takarítok, végül is tök sokáig tök világos van még, csak én hozzászoktam, hogy a takarítás az olyan délelőtti feladat :-D
A kirándulás kezdete attól függött, hogy mikor ébred Zétény. Mivel ez korábbra is eshetett volna, mint ideális lenne, így a futást lerövidítettem az 5,6 km-es rakpart-távból 3 km-re. Előtte éjjel vackul aludtam, forgolódtam, folyton felriadtam, aztán persze szóltak a madarak, de még mindig csak hajnali 4 volt, végül az 5:20-as ébresztő előtt, 5:09-kor magamtól felkeltem és fél hattól futottam. A sportmelltartó most egész elviselhető volt, és tök hamar hazaértem. Lezuhanyoztam, betoltam egy kávét, utána hajat mostam és villámgyorsan még fekete teát is ittam, mert a napi 2 koffeinegységemre szükségem van, és későbbre nem mertem hagyni, a pisilés miatt.
Gyorsan csináltam egy camembert-es szendvicset és eltettem két csík Milkát meg egy félliteres vizet, néztem húsz percet a Dögölj meg, John Tuckerből, mikor csörögtek a tesómék, hogy itt állnak a házam előtt. Leszáguldottam és tényleg ott voltak.
Kicsit macerás volt az utazás, mert az anyósülésre csak a vezetőülésen keresztül lehetett most beszállni, mivel a jobb 1-es ajtó nem nyílt. Ez a manőver állati könnyed és szóra sem érdemes dolog az akciófilmekben, na de az életben!! Az én mozgáskoordinációmmal! :-D Először beül az ember a vezetőülésre, aztán át a jobb lábat az anyósülésre, aztán átemelni a segget a kuplung meg a kézifék fölött – na ez necces –, aztán áthúzni a maradék bal lábat is az anyósüléshez. Hosszú percekbe telt és nagyon vicces volt :-D És ezt persze minden be- és kiszállásnál. Komolyan kíváncsi vagyok, hogyan csinálják a filmekben.
Természetes, hogy amint kiléptem a kapun, elkezdett esni az eső. Erre volt utalás az előrejelzésben, és volt is nálam esődzseki, csak a cipőmmel volt gond. Vacilláltam – még a lakásban – a régi futócipő meg a túracipő között. A túracipő erősebb és vízhatlan, viszont a futócipőben jó gyorsan lehet gyalogolni, és múlt ősszel pont azt javasolták Öcsémék, hogy vegyek fel futócipőt, a gyors gyaloglás érdekében. Tudtam, hogy most is gyors gyaloglás lesz, hisz mind sportosak vagyunk, kivéve Zétit, aki azonban még úgysem a saját kis lábain fog haladni. Ezért végül felvettem a futócipőt.
Kocsival kiutaztunk a Pilisbe, egy megállóval útközben az Auchannál (kiszállás, beszállás….) Útközben hátratekeredve Zéténykét figyeltem, akit Ági kivett a babaülésből, és így a poronty figyelmesen nézhetett előre, illetve oldalt az ablakon kifelé. Minden egyes alkalommal megdöbbent, hogy mennyire szép az előző alkalomhoz képest, és hihetetlen, de a következő alkalommal még annál is szebb!! Hihetetlenül okosan nézett a gyönyörű kis szemecskéivel, komolyan, a legtöbb általam ismert embernél értelmesebb az a pici tekintete. És az arcocskája annyira szép, hogy arra nem is tudok szavakat. Sose hittem volna, hogy egy ennyire édes, szép, okos kis nokedli az én rokonom lehet! Teljesen elolvadtam tőle :-)
Pilisborzasztón letettük a kocsit és nekiindultunk az erdőnek. Ekkor még mindig kitartóan esett. Zétit hordozóba raktuk, Ági felöltöztette vízhatlanba, esernyőket szedtünk elő, amiket én is igénybe vettem, mivel az esődzsekit elhoztam ugyan, de az pont az arcomat nem védi valami oknál fogva, ami csak azért zavar, mert a szemüvegemre esik így az eső, és nem látok semmit. Szerencsére Öcsémék kölcsönadták a pótesernyőt. Így nekivágtam az erdőnek esernyővel, mint valami városi turista.
Na és itt kiderült, hogy mégiscsak a túracipőt kellett volna felvenni! A futócipő már tíz lépés után beázott, ami nemigen érdekelt, mert hideg nem volt, és majd megszárad. De sajnos csúszott is. Ez ugye a régi futócipőm, kissé kopott a talpa, hiába gumi. A jó kis túracipőnek stramm, masszív gumitalpa van, direkt csúszós, saras utakra. Na de mindegy, ez van, meghalni csak nem fogok!
A túra jó hangulatban telt, és az eső is elállt úgy negyven perc múlva. Az út első szakasza felfelé haladt, aztán feljutottunk egy kilátószerű kiszögellésre, ahonnan fantasztikus volt az előttünk elterülő táj. Csináltam pár fotót, de nemigen adja vissza azt a látványt. Falvak voltak alattunk a mélyben, a távolban pedig további nagy hegyek. Enyhén Erdélyre emlékeztetett, csak kisebbek voltak a hegyek, meg egyáltalán, egész másmilyen a kettő :-) Szerpentinszerű emelkedő jött, és én örültem, hogy reggel futással kezdtem, és hogy sokat lépcsőzöm, így volt hozzá kondim. Egy ponton megálltunk Zétit megetetni almalével, aztán tovább haladtunk a Szent Özséb-kilátóhoz. (De hülye neve van szegénynek.) Itt megpihentünk.
Úgy éreztem, jó sokat kirándultunk már, ezért megkérdeztem, hogy még mennyi van hátra? Mire mondták, hogy ez volt az út egyharmada. Izé… Nálam csak egy kis ócska sajtos szenya volt, két csík Milkával és fél liter vízzel. Valamiért úgy gondoltam, csak rövidet kirándulunk. Hozhattam volna kétszer ennyi ellátmányt. Így megettem a szenya és a csoki felét, hogy későbbre is jusson. A többi út egyébként már sokkal könnyebb volt, mert felfelé már nem is kellett mennünk.
A pihenő alatt Ági tisztába tette Zétit és megetette, Öcsém és én pedig kicsit játszottunk vele. Rendkívül gyorsan haladt négykézláb, fél perc alatt körbeszáguldotta a kilátó talapzatát :-) Sőt a lépcsőnek is nekivágott!
Ezután tovább indultunk azon az asztalt bicikliúton, amin már ősszel is jártunk. Közben eleinte repülésről beszélgettünk – ez onnan jött, hogy volt felettünk egy légifolyosó –, aztán hogy milyen szép a környék. És ekkor jött a krach, mivel én megjegyeztem, hogy az is milyen jó, hogy ennyire kevesen járnak erre, nem úgy, mint a Normafánál, ahol az a sok büdös ember … - és ekkor eltaknyoltam! A negatív gondolatok :-D
A beton kissé egyenetlen volt, a jobb bokám elfordult, így előrezuhantam a két tenyeremre, de főleg a bal térdemre. Kurvára fájt, és egyértelmű volt, hogy lehorzsoltam. Tízéves korom óta ritkán fordult elő efféle. Miközben pihegtem és próbáltam összeszedni magam – tényleg marhára fájt – rá kellett döbbennem, hogy a farmerom is kiszakadt!!
Hát ez jobban megviselt, mint a sérülés. A kedvenc farmerom volt, és még egészen új, tavaly vettem a ruhapénzből! Imádtam, mert a jó kis C&A-s farmerok közül való volt, amit a nagyseggű német nőknek varrnak, így nekem is ideális: sztreccses a lábon, de a fenéknek és csípőnek kényelmesen hagy helyet, és jó kis vékony anyaga van, nyáron is ideális.
Na ez most kiszakadt a térdénél! Majdnem zokogni kezdtem.
De azért mentünk tovább. Menni szerencsére tudtam, csak fájt. Sőt éreztem azt is, hogy véres a térdem. De ennél jobban fájt, hogy vége a farmernek, illetve most már csak hétvégén meg szabi alatt hordhatom, munkába pedig nem, hisz vagy kiszakadva hagyom, vagy megvarrom, de az már nem való irodába…
Azért az kárpótolt a szenvedéseimért, hogy az aszfaltútról letértünk egy erdei turistaösvényre, ami egy idő után gyönyörű, árok szerű útvonalon folytatódott. Imádom az ilyen helyeket. Ez a szép szakasz jó hosszú ideig tartott, aztán kiértünk valamelyik Pilis-akármi fölé, és már a kocsi irányába haladtunk. Itt meg gyönyörű zöld hegyek voltak mindkét oldalon. És más turista továbbra is kevés :-) Zéti többnyire szunyált Öcsém hátán a hordozóban, néha azonban felébredt, nézelődött és a saját kis babanyelvén beszélt folyamatosan. Leírhatatlanul édes kis szótagokat tud mondani, és lehet érezni, hogy van értelme annak, amit mond :-)
Viszonylag hamar visszaértünk a kocsihoz. Az út utolsó szakaszán, az erdőben betoltam a maradék fél szendvicset (hogy miért nem készítettem kettőt!! legrosszabb esetben megmarad egy, azt megeszem otthon. Csak én lehetek ilyen hülye.)
A kocsinál Ági még tisztába tette Zétit, sőt át is öltöztette, így egy picit láttam a kis nokedlit válltól felfelé ruci nélkül, és annyira édes pici kis gyürmickölni való porontyocska volt így, hogy az hihetetlen. Még édesebb, mint felöltözve! :-)
Végül kocsiba ültünk, és irány a pilisszentkereszti cukrászda!
…. Illetve, izé, kocsiba ülés…. Szóval nekem térdtől lefelé csupa sár volt a gatyám, a cipőmről meg már inkább nem is beszélnék. Úgy néztem ki, mint a kínai agyaghadsereg valamelyik katonája. Eddig is necces volt átmászni az anyósülésre, de most, hogy tiszta sár volt a patám, és még fájt is a térdem, így manőverezni sem tudtam jól…. szóval el lehet képzelni.
Azért elértünk a cukrászdához, rendeltünk sütit meg pogácsát, én egy vizet is – eddig tartott a saját fél literesem – és a kerthelyiségben pihentünk kicsit. Zétényke felfedezte a környéket. Fantasztikus, ahogy négykézláb odamegy és megnézi a dolgokat figyelmesen, mint Kim Dzsong Un, csak persze értelmesebb tekintettel :-D Sőt, fel is állt és tett pár tétova lépést Öcsém kezébe kapaszkodva. Egyszerűen megolvadtam, ahogy néztem.
Egyébként ezen a kiránduláson is csináltam családi és direkt Zétény-fotókat, de most valahogy nem sikerültek annyira jól, de sebaj….
Aztán visszamásztam a kocsiba és Öcsémék elszállítottak haza. Itt érzékeny búcsút vettünk, mert valszeg már nem találkozunk, mielőtt elutaznak Horvátországba. Nagyon király, hogy ott lesznek és pihiznek, és Zétény első szülinapját a tengerparton ünneplik, de én mindig önkéntelenül is rettentően aggódni kezdek, ahogy hosszabb útra indulnak, és őszintén szólva akkor örülök igazán, amikor egészségesen hazaérnek.
Szóval elbúcsúztunk, én bevásároltam a szükségeset és hazasántikáltam.
Itthon erős akarattal rábírtam magam, hogy legalább a kosz nagyját összesöpörjem a lakásban és felmossak (már tényleg ótvar volt). Utána pedig végre lezuhanyozhattam! A túrán rendesen megizzadtam, a takarítástól pláne, úgyhogy most isteni élmény volt a – melegvizes! – zuhany. Ráadásul Öcsém által készített barna, radírozós szappanom van momentán, ami valami fantasztikus érzés, főleg, mikor ennyire koszos az ember.
Megnéztem ezt-azt a neten, kiolvastam az észak-koreai könyvet (amiről majd fogok még írni), és nekikezdtem az Arbat gyermekeinek, amit a szüleim olvastak a 80-as években, és most én is kíváncsi lettem rá. Meglepően jó. Azt hittem, orosz regényből csak Akunyin élvezetes, de most úgy látom, hogy Anatolij Ribakov is.
Ezek után relatíve korán lefeküdtem, hogy most majd jól kialszom magam, hisz előző éjjel is folyton felriadtam, ma meg futottam és túráztam, mi kell még a jó alváshoz? De egyrészt vihar volt, és a villámlásokra meg mennydörgésre most is felriadtam éjjel. Másrészt a térdem marhára fájt, ha behajlítottam, márpedig én behajlított térddel szoktam aludni, szóval a térdfájásra felébredem. Ha pedig kinyújtottam, akkor nem volt meg az alvási kényelem. Tehát ezen az éjjelen is vackul aludtam, de sebaj, mert a kirándulás azért feltöltött annyi pozitív élménnyel, hogy szép simán átvészeltem vele a hétfőt, és szégyen ide, szégyen oda, de hétfő este bekaptam egy könnyedebb altatót, hogy végre becsületesen kialudhassam magam…
