Egyszerre van lelkifurdalásom, és mérges vagyok, Éva barátnőm kapcsán. Holnap fogunk találkozni, Vámpírok Bálját nézünk, ami önmagában isteni lenne, de még előtte egy órát beszélgetünk…
Őt a főiskoláról ismerem, nálam 10 évvel idősebb és az a legnagyobb problémám vele, hogy neki mindig rossz.
Bármi van éppen vele, az tuti hogy szar. A munka szar, az egészség szar, minden szar. De nem olyan módon, ahogy sokan, hogy igazából tök faszán elvannak, csak szeretnek panaszkodni valamiért, meg hogy nehogy irigyeljék őket az emberek. Szerencsétlen Évának tényleg mindig valahogy balul ütnek ki a dolgok!
Utálom ezt a kifejezést, de ő tényleg mintha bevonzaná a rossz dolgokat. Nem úgy, hogy az utcán kirabolják vagy rágyújtják a lakást, hanem csak valahogy folyton szerencsétlenül alakulnak az ügyei.
Még annak idején összejött egy ötvenes pasival, akivel mindig ebédszünetben az utcán találkoztak össze, kapcsolat lett a dologból, és Éva már totál beleesett, mikor pár hónap után a pasi nagy nehezen kinyögte, hogy hát ő voltaképpen nős. Akkor jött a rossz duma, hogy ő majd hogy otthagyja az asszonyt Éváért (spoiler: nem hagyta ott). Aztán mikor jó sokára Éva pedzegetni kezdte a pasinak, hogy mi lesz voltaképpen a válással meg az ő összeköltözésükkel, akkor jött a „ne nyaggass”, meg „kész tények elé állítasz” stb., mire szakítottak, Éva meg persze nagyon kiborult.
Ez az eset jól jelképezi a vele történt dolgokat, mert valahogy mindig így alakulnak az események.
Én kedvelem őt, mert többször segített, mikor szarban voltam, és végül is jól elvagyunk, ha összefutunk, de az az igazság, hogy az utóbbi időben ez a végtelen negatívság valahogy nagyon kiborít és az agyamra megy.
Az ismeretségünkben az „újabb hullám” akkor kezdődött, mikor összefutottunk tavaly nyáron a melóhelyemen a portán, ahol kiderült, hogy ő is itt dolgozik, még próbaidős. Odaadtam neki a saját jegyzeteimet, sokszor át is jött hozzánk, hogy Dóri is segítsen. De olyan rémes volt, hogy pár hét múlva próbaidő alatt felmondott. Ő egy másik osztályon volt, ahol öten ültek egy szobában és nem segítettek normálisan.
Elment egy önkormányzathoz, már a második napon írt sms-t: „Ez még rosszabb, lehet, itt is felmondok.” Tényleg fel is mondott, át is ment egy másik önkormányzathoz, de ott is szar volt, sőt ott még ügyfelezni is kellett, meg helyszínre kijárni, szóval ott is a felmondást fontolgatta már nagyon hamar.
De emlékszem, hogy már az előző munkahelye sem volt jó, sőt mikor a főiskolán találkoztunk és ő egy magáncégnél dolgozott, az sem volt jó.
De ÉN mit csináljak??! Ezeket mindig elmondja nekem és én nem tudok segíteni. Én is marha negatív ember vagyok, de még álmomban sem jutott eszembe, hogy egy hét után felmondjak, mert az első időkben szar a helyzet. És nem is volt szar a helyzet. Nem mondom, hogy a hajamat simogatták és tiramisuval etettek egész nap egy új melóhelyen, de nagyjából normálisan tanítottak, én igyekeztem mindent megjegyezni és úgy-ahogy ment a dolog. (Az más tészta, hogy idővel mindegyik melóhelyem elszaródott ezért vagy azért, de nálam ez csak több év elteltével szokott bekövetkezni.)
Éva korábban a NAV-nál dolgozott (jellemző, hogy már annyira szar lett a közszféra, hogy a NAV még egy jó munkahelynek számít!), ott ideiglenesen áthelyezték egy másik részleghez, ahol mondták neki, hogy menjen oda végleg, mire ő átkérte magát oda, de végül mégsem volt jó, ezért felmondott és ekkor jött hozzánk.
Most már azt mondta, mikor legutóbb beszéltünk, hogy a NAV és az én melóhelyem volt a legjobb az utóbbi X évben. Most mit mondjak erre….. Hogy amikor meg itt volt, akkor az nem volt jó?
Az a rossz a dologban, hogy ugye én magam is pesszimista vagyok. De igyekszem találni olyan kis dolgokat, amik valamelyest feldobnak. Egy jó vidám könyvet, vagy egy ügyes thrillert, vagy örülök annak, hogy szuper az argánolaj, amit a pofámra kenek, vagy most éppen nem kell megdögleni a hőségben. De ez elég nehéz nekem, majdnem folyton erőfeszítéseket kell tennem, hogy ne zuhanjak depresszióba. Erre felhív Éva, aki még negatívabb, szóval ő 100 %-ig meg van győződve, hogy minden csak szar lehet.
És ilyenkor még én vagyok az, aki igyekszem vidám lenni meg vigasztalni! Miközben magam is kimondottan erőlködöm, hogy ne zuhanjak össze. Egy jó húszperces beszélgetés után teljesen ki vagyok facsarva, mert még én próbálok vidámkodni, meg biztatni, hogy de hát ez is jó meg az is jó, mire csak borúsan hallgat. Én többnyire teljesen kikészülök a végére, mert csak lefáraszt a beszélgetés, ő meg úgysem lesz jobb kedvű tőle.
Azért is céltalanok ezek a beszélgetések, mert neki legalább ott van a társkeresőn megismert férje. Igaz, hogy az is egy lúzer, de mégiscsak együtt vannak vagy10 éve. Szóval nincs full egyedül, mint én. Ha keseregni akar, nyugodtan kesereghetne a férjének, és nem nekem, aki magam is egy negatív személyiség vagyok és többnyire kurvára nem hiányzik nekem, hogy még jobban lehúzzák „kívülről” a hangulatomat, van bajom elég. – Persze mikor ezeket gondolom, akkor meg lelkifurdalásom van.
Aztán a legrosszabb az, hogy Éva szinte soha nem ír, hanem mindig telefonál. Én utálok telefonálni. Volt, hogy sms-t vagy mailt írtam valamiről, mire nem ám visszaválaszolt, hanem felhívott, és ilyenkor ugye meg illik kérdezni, hogy hogy vagy / mi van veled, mire ugye jön a kesergés… Így sokszor volt, hogy inkább nem is írtam neki mailt, mert tudtam, hogy ha elolvassa, rögtön felhív, azt meg nem szeretem.
De ez még mindig hagyján, de valami csodás módon szerencsétlen mindig a legrosszabbkor hív fel! Nemtom, hogy csinálja, bizisten…
Például munkanap végén, fáradt vagyok, végre nincs semmi dolgom meló után, eldöntöm, hogy iszom egy levendulateát, jó korán lefekszem és végre jól kialszom magam! Erre 19.20-kor csörög Éva. Neki az még nem késő, de nekem már – ha 20.00-kor szeretnék ágyba bújni – az. De mégis fel kéne vennem, mert a., megsajnálom, b., ha nem veszem fel, akkor később nekem kell majd visszahívnom.
Vagy ellenkezőleg, marha szar napom volt, ezer dolgom van, holtfáradt vagyok, lakbérfizetés van, menstruálok stb., és akkor még ő is… Egyszer moziba siettem, de előtte még lerohantam a sarki közértbe vásárolni, és – indulásig alig volt tíz percem –, ahogy hazarohantam a vásárlással, a kapuban voltam, mikor csörgött! Egyik kezemben szatyor, másikkal nyitom a kaput, harmadik kezemmel veszem fel a telót, és le kellett ráznom két perc után, mert vásárlást elpakolni, és utána rohanni a moziba, amire már megvan a jegy.
A legrémesebb, ami teljesen leképezte ezt a jellemző szitut, az volt, mikor álltunk Faterral egy péntek délutánon a Veli bej fürdő előtt; holtfáradt voltam, munkahét végén, alig vártam, hogy végre megmártózhassak a jó meleg gyógyvízben… és akkor egyszerre a semmiből felbukkant Éva a férjével, tiszta véletlenül, mert a papája infarktust kapott és itt az Irgalmasrendiben fekszik, és őt jöttek meglátogatni!
Nagyon szégyellem, de az volt az első gondolatom, hogy „Bassza meg, miért pont IDE hozták a papádat?!”
Aztán ők mentek a kórházba, mi mentünk a fürdőbe, meg is volt az ázás, hazamentem este… és gondoltam, most illene felhívni Évát, hogy mi van a papájával. De hát a papa infarktust kapott, az kurvaélet, hogy nincs jól, és maximum annyi történhet, hogy Éva ezt most elmeséli nekem, pedig nem tudok segíteni, vigasztalni hiába is próbálnám, ha egyszer kisebb bajok esetén sem sikerült megvigasztalnom, legfeljebb annyi történik, hogy az én hangulatom is elszaródik. Péntek este, basszameg, kész vagyok, mindjárt elalszom… Így nem hívtam fel.
Aztán a hétvégén is gondoltam, hogy fel kellene hívni, de – hétvége, miért basszam el a hétvégémet? Ha a papa jobban van – amit szívből kívántam neki természetesen –, akkor az csak jó, nem kellek én oda. Ha meg ne adja az ég, rosszabbul van, hát akkor meg mit tudok tenni? Ha én lennék a Lőrinc, kipengetnék zsebből két millát, hogy vigyék a legfullosabb kórházba, de ugye nem vagyok…
Így nem jelentkeztem, aztán egy-két hét múlva Éva hívott, hogy meghalt a papa. De ez még hagyján, mert ezer bonyodalom is volt – biztos voltam benne, hogy így lesz –, mert adósság meg zavaros dolgok maradtak utána, a ház szar állapotban van stb., szóval amit csak el lehet képzelni, az mind rosszul alakult.
Ez pont a nyaralásunk előtt volt. Imádkoztam, hogy ha lehet, csak a nyaralás alatt ne hívjon fel!! Ez a 8 nap az évben a kikapcsolódásom ideje. Hála a jó égnek nem is hívott. Utána a születésnapomon csörgött ugyan, de nem vettem fel… Ha netán rákérdez, azt mondom, hogy Tesóméknál voltam (ami igaz), és a telefont leejtettem és szétesett (az is igaz). Mondjuk az is, hogy az ő csörgése nem ebben az időszakban történt. De most mondjam azt, hogy „Bocsesz, de marhára nem hiányzott nekem, hogy még a szülinapomat is elcseszd a kesergéseddel” – valakinek, akinek most halt meg a papája?
Most hétvégén pedig megyünk Vámpírok Báljára, amire már tavasszal megvettük a jegyeket. Fél 8-kor kezdődik, ez már eleve rossz, tekintve, hogy mikor kell felkelnem másnap reggel. De ráadásul Éva még fel is hívott, hogy találkozzunk korábban és beszélgessünk előtte.
Zsír. Pont elterveztem a délutánomat, hogy kicsit alszom, és mikor kelek, mikor kajálok, fürdök stb., erre minden korábbra kerül másfél órával, mert 6-kor találkozunk, és nyilván 7-ig beszélgetünk majd. Hogy pont a Bál előtt kell lehúznia a hangulatomat. És persze még csak nem is haragudhatok rá, hiszen természetesen van oka keseregni, de tényleg basszus… Van elég bajom, alig vártam, hogy végre jöjjön a Bál, csodás befejezéseként egy olyan hétnek, ami hétfőn a lakbérfizetéssel kezdődött… Erre hallgathatom majd egy órán keresztül, hogy mi és hogyan volt szar, a rokonok köcsögök voltak, a közjegyző, a temetkezési vállalkozó, szóval, előre biztos vagyok benne, hogy minden szar volt a temetés és a hagyatéki eljárás kapcsán, ami csak létezik. Amit tényleg nagyon sajnálok, de mit tudok segíteni?? Semmit, legfeljebb az én hangulatom is elszaródik. És szerencsére utána a Bál majd fel fog dobni, mint mindig, de hogy merjek őszintén örvendezni a színházban, miközben félórával korábban Éva elsírta az összes keservét, mert az meg úgy nézne ki, mintha én közömbös lennék és tojnék az ő gondjaira.
Szóval ez van. Mindig, ha Éváról van szó, 50-50 %-os arányban viaskodik bennem az együttérzés, és az, hogy jól megrázzam, és ráordítsak, hogy basszus szedje már össze magát, és ne úgy álljon mindenhez, hogy tutira szar lesz. Hhhhhrrrrrrrrrr…. Nem tudom, mit írjak még.
