Megvolt a Spar futás! Istenem, mennyit izgultam előtte, aztán úgy elszaladt az a szombat, mintha egy perc lett volna!
Már hetek óta be voltam tojva, hisz megint a 10 km-en indultam, amit eddig versenyen még csak egyszer futottam le. OK, hogy a Szigeten már többször tettem 2 kört, ami 10.600 méter, de versenyen, hivatalosan… szóval izgultam.
Pénteken elmentem a rajtcsomagért. Marha meleg volt. Rémülten gondoltam el, mi lesz, ha holnap is ez lesz?? Nem bírok tűző napon lefutni 10 km-et, fényes nappal…
Már péntek este előkészültem, beállítottam a vekkert (5.05-re, Faterral 8.00-kor találkoztunk a Móriczon, és hogy tutira mindennel kész legyek, beleértve a reggeli WC-t is). Leborotváltam a lábamat, mert az reggel túl sok időt venne igénybe. Éjjel aztán mindenféle rémeket álmodtam, egyszer lekéstem a rajtot, máskor meg 8.59 volt és én még a toi-toion ültem, aztán meg rohantam a rajt felé, de a főnök és egy ellenszenvesebb kolléganő elém állt :-D Szóval volt minden, ami kell egy futóverseny előtt! :-D
Időben ébredtem, kávé, reggeli. Morfondíroztam, hogy igyak-e még egy fekete teát, amit általában szoktam, de aztán úgy döntöttem, kihagyom. Elég valószínűtlen ugyanis, hogy álmos leszek a rajtnál, viszont a koffein has- és vízhajtó, amire nincs semmi szükség. Így „csak” másfél Davidoff nescafét toltam be. Vörös és citromfű teát is ittam, mert az erőt ad és jót tesz a gyomornak is, ettől sokat kellett pisilnem, de nem izgultam, mert tudtam, hogy a 9.00 órás rajtig ez majd „lemegy”.
A másik parám az volt, hogy netán Fater késik el a Móriczról, és a 6-os ilyenkor még ritkán jár, és még a hatostól el is kell jutnunk a versenyközpontba, ami nekem öt perc, de Fater lassabban jár. Úgyhogy féltem, hogy ha nem érjük el a 8.05-ös hatost, csak a következőt, akkor nem lesz idő átöltözni és kényelmesen bemelegíteni; de Fater szerencsére már ott volt 7.50-kor, mikor én is odaértem, így a 7.58-as villamossal mentünk a Petőfi hídig, és onnan meg már simán elértünk a verseny helyszínéig. Addigra én már úgy éreztem, összepisilem magam, úgyhogy „megyek átöltözni!” jelszóval azonnal berohantam a női öltözőbe (= az egyetemi épület földszintje) – majd le a fantasztikus, tiszta mosdóba! :-D Persze, azután át is öltöztem. Vagyis futócipőben- és nadrágban mentem, csak deréktól felfelé vedlettem át, futómelltartóba és vékony pamut pink pólóba. Öcsém ellenzi a pamutot futáshoz, de én nagyon kedvelem, kényelmes és jól szellőzik.
Ezután megnéztük a rajtzónákat, én kocorásztam és guggoltam néhányat. Idén valahogy nem is volt olyan félelmetesen nagy tömeg, mint tavaly. Vagy tavaly – 5 km-t futottam, ugyanezen a helyszínen – több futam volt összezsúfolva? Az 5, 10, 5+10 stb., és azért voltak olyan állati sűrűn a népek? Most ahhoz képest egész szellős volt.
Úgy döntöttem, hogy a közvetlenül rajt előtti utolsó pisilést mégsem a szokásos módon a rajt melletti mobilvécében fogom megejteni, mert ott sor van, stressz, és nem lehet kezet mosni, hanem visszaszaladok a női öltözőbe és ott. Már csak azért is, mert persze pont ezen a héten menstruáltam, igaz, hogy már eléggé a vége felé járt, de azért egy friss tampont akartam betenni, azt meg inkább ne a mobilvécében. Így is lett, tamponcsere és pisi a kultúrvécében, aztán visszaszaladtam Faterhoz – akit a rajt közelében hagytam – és beálltam a 4-es rajtzónába.
Ami enyhe csalás volt, mert az én tempómnak inkább az 5-ös felel meg, de őket még később indítják és nagyon sokan is vannak, és miért ne legyenek inkább a hátam mögött? :-)
A rajtzónában még guggolgattam, ugráltam, aztán, mikor már percek voltak hátra, betoltam a szőlőcukrot és utánaküldtem három deci vizet, aztán kiadtam a hátizsákot Faternak és uzsgyi!
Hát, azért átfutni a rajtkapun mindig egy kellemes érzés! Főleg, ha nem én vagyok a legutolsók egyike, mint a családi(as) futáson két hete :-D
Előre elhatároztam, hogy nem fogok száguldani, főleg nem az elején. 7 perces kilométereket (max!!) szabtam meg magamnak, ehhez képest az eleje, a rakparton – enyhén lejtett – kimondottan kellemesen telt, és a tervezettnél gyorsabb voltam. Csomóan leelőztek, de nem érdekelt, tudtam, hogy ezek vagy tényleg gyorsabbak és akkor úgyis elhúznak, vagy pedig csak elrohanják az elejét, akkor pedig majd beérem őket. Egy néger fickó is elrohant mellettem, csodálkoztam is, hogy ez meg mit keres ilyen hátsó rajtzónában, amikor tök gyors volt.
Három kilométerig teljesen kellemesen telt a dolog az alsó rakparton, kényelmes kocogással, semmi fáradás vagy fájdalom. Figyeltem a stoppert, a 7 percesnél gyorsabb voltam. Aztán jött a Halász utcai felhajtó. Hááát, ez már kellemetlen volt. Enyhe, de folyamatos emelkedő. Azt eldöntöttem előre, hogy hacsak meg nem halok, nem fogok belesétálni, inkább lelassítok egészen, de nuku séta. Ezt sikerült is tartani.
Ahogy a Lánchíd felé fordultunk, visszasoroltam a bal szélre (mindig a mezőny bal oldalán futok, mivel nem látok a bal szememre és így többnyire nem előznek le balról, ami váratlan és nem veszem észre). Szóval ott poroszkáltam már kicsit fáradtan a bal szélen, leelőzgetve a még nálam is lassabb futókat, egyszer csak észrevettem egy másik néger fickót. Szegény nem volt kimondottan jó kondiban, jobban lihegett, mint én, és lassabb volt. Így leelőztem. Magamba nagyon vigyorogtam, ugye közismerten a fekete futók és általában atléták a legjobbak a világon, és én most leelőztem egy fekete futót, ráadásul férfit!! Na jó, igaz, hogy ványadt volt és nem egy Usain Bolt, de akkor is! :-D
Ezután jött a Lánchíd. Szép itt futni, csak kár, hogy minden híd enyhén emelkedik a közepéig. Ez is… Apró léptekkel futottam és igyekeztem beosztani az erőmet, és erősen figyeltem, hol van már az a kurva hídközép, amikortól is lejteni fog végre. Na, aztán csak eljött ez is…. Lejtett, én meg hagytam, hadd vigyen a lendület lefelé! Tettünk egy kurflit jobbra, be az aluljáróba, ki az aluljáróból (autók nem voltak), fordító, és tovább dél felé. Ez már az 5. kilométer lehetett. Hát őszintén szólva, itt kicsit elkezdtem fáradni. Nagyon is tudatában voltam, hogy az 5 km az én „igazi” távom, ami se nem kevés, se nem sok, ez fekszik nekem a legjobban, és most előttem van még egyszer ennyi! De azért biztattam magam. Ez már a fele, eddig minden remekül ment stb.
Néztem a stoppert, jól álltam (mármint magamhoz képest). A 2. km-tól már azt játszottam, hogy megnéztem az időt és hozzáadtam hetet, és azon belül „kellett” elérnem a következő kilométerjelzést. Ez így be is vált, mindig ezen a határidőn belül maradtam, bár nem mondom, hogy könnyű volt… A 7 perces km lassúnak hangzik, az is, de több mint egy órán keresztül, hát… szóval épp elég tartani ezt a tempót (nekem).
Hogy milyen állati messze van az Erzsébet-híd a Lánchídtól, és még onnan a Szabadság-híd! De azért haladtam! Egyik frissítőpontnál sem álltam meg, viszont örömmel láttam, hogy sokan igen, és ezeket én most lehagyom :-D Elfutottam egy csaj mellett, aki a 2-es rajtzónából indult. Hát ez meg mit keres itt a lassú emberek között? Őt is sikerélmény volt megelőzni :-)
Aztán végre elértük a Szabadság-hidat. Itt is egy kurflival kanyarodtunk rá. Ami ráadásul emelkedett (a kurfli, meg maga a híd is). Hol van már a hídközép! De ez már az utolsó két kilométer volt, éreztem, hogy ez már meglesz, sőt, a második számú cél is talán elérhető: az 1 óra 10 percen belüli lefutás! (Az első cél az volt, hogy egyáltalán sikerüljön végigfutni.)
A híd a közepétől már lejtett, aztán nagy kanyar balra. Nagyon jó kis zenés pont volt itt, és sokan drukkoltak is oldalról. – Egyébként végig nagyon sokan drukkoltak, tapsoltak, kereplőztek, sokan pacsiztak a versenyzőkkel, nagyon jóleső érzés volt ez, holott utálom, ha sasolnak futás közben, de valahogy a versenyen más! Ilyenkor olyan, mintha velem futnának, mintha segítenének, szóval, érzem a pozitív energiát és ez mindig nagyon jólesik! :-) Ha ezt valaki olvasná a közönség közül, akkor ezúton is köszi! :-)
Az utolsó másfél kilométer már egyenesen vezetett vissza a célba. Próbáltam kicsit rákapcsolni – nem nekilódulni, mint az állat, mert akkor kimerülök, hanem épp csak megnyomni valamelyest. Az igazi rohanást az utolsó 100 méterre tartogattam, amit nagy transzparens is jelzett. Sokan belesétáltak, már elfáradtak ekkorra – egyébként menet közben is elég sokan sétáltak, férfiak is, akiket jó érzés volt lehagyni, nem gonoszságból, csak úgy – de én szinte megtáltosodtam a tudattól, hogy sikerült, mindjárt itt a cél és még van bennem erő!!
A végén már tényleg hajráztam. Komolyan beletapostam és rohantam, mint a veszedelem, és így az utolsó erőbedobásommal értem be a célba. Lenyomtam a stoppert és álmélkodva láttam, hogy gyorsabb voltam, mint a Vivicittán, 1 óra 4 perc 12 másodperc, tavasszal pedig ugyanez, csak 37 másodperc. Később jött a hivatalos sms: 1 óra 4 perc 09 másodperc!! Juhéj!
A célbaérkezés után még sokat kellett előre gyalogolni, na ekkor nem éreztem jól magam, rohadtul fájt valahol a gyomrom környékén – el se bírtam dönteni, hogy most a szívem ugrik ki vagy a gyomrom fordult fel a nagy rohanástól/idegeskedéstől… Komolyan azt hittem, hányni fogok. De aztán szerencsére nem!
Megkaptuk a medált, a befutócsomagot, vizet, banánt. Megkerültem a rohadt nagy ELTE épületet, hogy megkeressem Fatert, aki gratulált, fényképezett, én meg mentem átöltözni.
Egyébként Orsiék is lefutották pont ekkor a 10 km-t, és még a verseny előtt, amíg én öltöztem, találkoztak is Faterral, de ők előrébbről indultak, és így én már nem találkoztam velük. Most átöltözéskor figyeltem ugyan Orsit fél szemmel, de nem láttam. Őszintén szólva most nem is bántam: Faternak sietnie kellett választási izére, én meg izzadt voltam, büdös, fáradt, fájós gyomorral, inkább haza szerettem volna menni zuhanyozni és megrendelni az ünnepi pizzát, amit már elterveztem. Ez be is jött, mert Orsiékat végül nem láttam egyáltalán.
Átöltöztem, Faterral visszaindultunk a Körtérre, ahol szétoszlottunk. Én hazajöttem, lezuhanyoztam és azonnal megrendeltem a pizzát! Az meg is jött, fantasztikus volt. Utána megettem az előre megvett Szamos linzert is ;-)
Elterveztem, hogy mi mindent csinálok majd szombat délután, de végül épp csak a szükséges dolgokat vettem meg és max. két megállónyit gyalogoltam, mert teljesen fáradt voltam. Ekkor jöttem rá, hogy az eddigi 10 km-es futások után mindig hazajöttem, zuhany, vacsi és alvás, mert délután/este szoktam futni, míg most 9.00-kor volt a rajt, és 5.05-kor a kelés, és eggyel kevesebb koffeint ittam a szokottnál.
Ezért délután még aludni is próbáltam, de az nem sikerült. Így csak punnyadtam, filmet néztem és elkezdtem inni az Edelweisst, amit direkt erre az ünnepi alkalomra vettem, de már két decitől is tök megfájdult a fejem, holott alkoholmentes sörrel hígítottam is. Konkrétan fejfájás és émelygés jött rám, így a lavórt az ágy mellé készítve aludtam. A pohárba már kitöltött sört kénytelen voltam kiönteni… Szép kis befejezése ennek a remek napnak :-D
Szerencsére vasárnap reggelre elmúlt a rosszullét! Végre nem kellett korán kelnem. De azért most is fontos nap volt, mivel most meg Öcsém futotta a maratont. Az ő rajtja is 9.00-kor volt. Pongyolában, reggeli mellől figyeltem az online közvetítést a rajtról a Futanet oldalán. Egy pillanatra mintha láttam is volna Öcsémet a rajtzónában, ruha, alak, magasság és haj alapján 99 %, hogy ő volt.
Miután elrajtolt, a GPS-alapú nyomkövetővel követtem a haladását a laptopon. Marha gyorsan száguldott a gyerek, 5:30-as meg 5:15-ös tempóval. Hűha, micsoda kondi!! Aztán 3 km-nél elkezdett lassulni, 5:50, aztán 6:10, aztán 7:00 – hát itt biztos megállt. Biztos frissítőpont. Vagy a mobilvécét használja. De már a 3. km-nél?? Miután tíz percig nem mozdult tovább a jele, kezdtem frászt kapni, mindenféle szívroham meg hasonlók réme lengett körülöttem; de azért teljesen nem paráztam be, mivel ilyen már korábban is volt, és sejtettem, hogy csak lefagyott a rendszer. Így is lett, mert aztán visszajött a kép és akkor már jóval előrébb volt, és tartotta a jó kis tempóját.
Mivel a Raceinfo azt is megírta, hogy kb. mikorra várható a célbaérkezés, én lezuhanyoztam és elmentem vásárolni, és mellesleg vettem Öccsnek Szamos islert, amit szeret. De rögtön többet is vettem, hogy hátha nagyon éhes lesz, sőt egy linzert is, hogy hátha azt is megkívánja.
Ezek után haza, betettem a kontaktlencsét és elindultam – három nap alatt most harmadszor – a versenyközpont felé. Hálistennek, ekkor már azon a szakaszon, ahol én jártam, nem volt villamos-lezárás.
Útközben sok embert láttam rajtszámmal, és gondoltam is, hogy mifene, ezek így feladták a maratont és vidáman lófrálnak a városban? Aztán mikor a sokadik ilyent láttam, döbbentem rá, hogy fenét, ezek a váltók, akik lefutották a maguk részét és most jönnek vissza a versenyközpontba.
Sajnos egy nagyobb ilyen csapat pont az én villamosomra szállt fel, miáltal olyan illat vett körül, mint amikor 35 fokban futok két Szigetkört (ez csak példa, ilyen nem történt). Szóval kurva büdös volt :-D De hát ez van, nem voltam mérges, mert tíz vagy akárhány km futás után ilyen az ember szaga. Különben is eléggé meleg volt, én egész nap pólóban grasszáltam és nem fáztam, a szerencsétlen futóknak a tűző napon nyilván még sokkal melegebb lehetett.
A versenyközpontból felhívtam Ágit, mert Zéténykével ők is valahol a közelben tartózkodtak. Kiderült, hogy még odébb vannak, de jönnek. Addigra a tervezett célbaérkezés már relatíve közel volt. Folyton figyeltem Öccs haladását a telefonon, és közben nézegettem, hogy jönnek-e Ágiék?
Végül, mikor Ágiékat még nem láttam, de Öcsém jövése már közel volt, odatülekedtem a kordonhoz, ahol a szurkolók és rokonok figyelték a célbaérkezőket. Kidugtam a szemem és sasoltam. Meg is láttam aztán Öcsémet, abban a ruciban, amiben a rajtzónában volt az élő közvetítésen, ordítottam is neki, de nem vette észre, amit nem lehet csodálni abban a hangzavarban és 42 km futás után. De bírta!! Jött! Az igaz, hogy egyértelműen fáradt volt, de én már 42 km séta után is döglötten hevernék, nemhogy 5:20-as sebességű futás után.
Maga a cél innen még messze volt, úgyhogy inkább Ágiék megtalálására koncentráltam ezután. Meg is lettek. Ági lassan sétált, a töpörtyű a hátán hordozóban, a füle botját sem mozgatva mélyen aludt :-) Olyan kis cuki volt!!
Dobtam Tesómnak sms-t, és viszonylag hamar elő is került. Hát fáradt volt, de nagyon boldog, főleg mikor Ágiékat is megtaláltuk újfent. Nagy családi boldogság következett :-) Öcsém nyújtott, Ági ráállt a combjára izomlazítás végett, Zéti felébredt, én pedig csináltam róluk egypár fotót. Ezek annyira nem lettek jók, mert tűzött a nap és kontaktlencse volt a szememben, de azért elmentek.
Tesóm elmesélte nagy vonalakban a maratont, habár ezt így elmesélni nem lehet, szerintem csak úgy tudnám totál megérteni, ha végigcsinálom. Ami persze kizárt. De nagyon büszke voltam rá, pont mert akkora teljesítmény, ami nekem nem menne, sőt még a fele is nehézkesen.
Elsétáltunk a kocsiig, közben Zétény már teljesen felébredt és hangokat adott ki, kölesgolyókat evett, én pedig simogattam a hajacskáját.
Útközben a maraton befutó mezőny mellett haladtunk el visszafelé, még mindig jöttek folyamatosan az emberek. Sajnos a mentő is ott állt és valakit épp újraélesztettek – paravánnal eltakarva –, ami nem éppen kellemes látvány természetesen az együttérzés miatt sem, meg mert épp most lettünk túl egy-egy hosszú futáson. Nem megnyugtató, hogy a kedvenc sportom esetleg hirtelen szívhalállal járhat. (Később asszem olvastam a rendezvény FB-oldalán, hogy rendbe jött ez a futótárs, amit remélek, hogy tényleg így van.)
Elbúcsúztam Öcséméktől – külön összepusziltam a poronty kis fejecskéjét is –, és hazaindultam, majd az ősökhöz ebédre. Nagyon jó hangulatban voltam a sportos hétvége, a szép napos idő, a családdal levés meg a sikerélmény miatt.
Este Miért éppen Alaszkát néztem, és a tegnapról megmaradt sört nagyon lassan és óvatosan megittam, és most szerencsére semmi bajom nem lett tőle, ami még egy utolsó pici öröm volt ezen a kellemes hétvégén ;-)
