A Lány hét névvel annyira tetszett, hogy rögtön utána megvettem az Élni akartam c. könyvet Pak Janmitól, amit a moly.hu-n ’ajánlottak’ – gyakorlatilag ugyanaz a történet, fiatal lány szökése Észak-Koreából, és ami utána történt. De ez a könyv mégis teljesen más volt!
Ezt a második könyvet is elolvastam már háromszor, mindig a Lány hét névvel után :-) Valahogy így éreztem kerek egésznek a témát.
Hát, ebben a könyvben kemény dolgok szerepelnek. Ez már az az Észak-Korea, amit az olvasó „vár”. Ennek a szegény lánynak sokkal nehezebb dolga volt, mint Minjongnak. Már eleve csóróbb és balsorsúbb volt a családja, mert politikailag feketeseggűek voltak, és onnan felemelkedni szinte lehetetlen.
Mivel ő több évvel később született, pont a gyerekkora idejére estek a 90-es évek nagy éhezései. Kegyetlen élmény volt olvasni, hogy miket ettek meg (pl. szitakötő), illetve miket nem, és hogy csak egy kiló kenyérre vágytak a nővérével, amit egészben megehetnének. Fűtés sem igen volt – ők is a kínai határ mellett, Hjeszanban, északon éltek –, így állandóan fáztak. – Ezen a ponton olvasás közben szó szerint kívántam, hogy a Kim-dinasztia összes élő és holt tagját a kezem közé kapjam, és a saját kezemmel fojtsam meg mindegyiket, amiért ezt teszik a saját népükkel.
Nincs előttem a könyv, úgyhogy most csak a saját emlékeimből mazsolázok. Janmi leírta a hétköznapi életet ilyen körülmények között, pl. hogy ingyenes az oktatás, de azért folyton vinni kell ezt-azt, így sok gyerek kimaradt a suliból. Úgy emlékszem, a csempészett nyugati/dél-koreai filmeket ők is nézték, szóval volt fogalmuk a külvilágról. Az ő papája is csempészéssel foglalkozott, de ’főállásban’, és egy napon őt is elkapták, és börtönbe került Phenjanban, ezért a mamája odautazott, hogy megpróbáljon tenni valamit érte, és Janmi a nővérével szó szerint egyedül maradt a házukban, hetekig. Mindezt gyerekként, éhezve. Néha a szomszéd adott nekik egy tál kaját. A mama néha hazajött, de aztán mindig visszament a börtönben lévő papát segíteni.
Aztán a papát munkatáborra ítélték, Janmi vidéki rokonokhoz került, ahol kissé kevésbé kellett éhezni. Érdekes, de belegondolva teljesen érthető, hogy Észak-Koreában a tavasz nem a megújulás és öröm, hanem a halál évszaka, mivel addigra már elfogyott a tavalyi termés, új meg még nincs, ezért akkor halnak meg a legtöbben.
A papát hazaengedték ideiglenesen a munkatáborból, mert betegeskedett; ő pedig nem tért vissza oda, hanem a családdal együtt visszaköltöztek Hjeszanba. Csomóan betegek voltak a vitaminhiánytól, Janminál pedig vakbélgyulladást diagnosztizáltak és kórházba került.
Rémálomba illő fejezet volt a kórházi. Érzéstelenítő nincs a kórházban, ezért azt a rokonoknak kellett vinni (basszus, komolyan félek, hogy mi is ide jutunk idővel). A halottakat pedig csak úgy kint tartották az udvaron, a hidegben, mert csak x darab fölött szállította el őket az állam. A holttesteket persze időközben már elkezdték szétcincálni a madarak, és így kellett eljutni az udvaron (???) álló WC-hez. Jó kis kórház lehet.
Janmit megoperálták, de műtét közben elfogyott a család által vitt érzéstelenítő – azt hittem, ott ájulok el ezt olvasva –, amúgy meg kiderült, hogy nem is vakbélgyulladása van, de azért gyorsan kivették, ha már felnyitották.
A nővére ezen a télen átszökött Kínába és többé nem is hallottak róla, és Janmi és a mamája is úgy gondolták, hogy menniük kellene. Azt hiszem, a papát azért hagyták hátra, mert 1., gyengélkedett, 2., ha szólnak neki, még lebeszélné őket. És így egy szép napon Janmi, aki akkor még 14 sem volt, és a mamája „segítők” segítségével átkelt a jeges folyón, ráadásul Janmi a műtét után nem sokkal volt, és csak 38 kiló, totál legyengülve.
Ennél a könyvnél is a Kínába való átkelést követően jöttek a még durvább dolgok. Kiderült, hogy a segítők embercsempészek, akik prostituáltnak, vagy „feleségnek” adják el az átcsempészett észak-koreai nőket. Ilyen esetből rengeteg van, így a Lány hét névvel írója tulajdonképpen jól járt, hogy nem került ezeknek a kezére. A kínai egyke-politika miatt kevés a nő, ezért sokan pénzért vesznek maguknak.
Janmi mamáját rögtön megerőszakolták átkelés után. Ennél már csak az szörnyűbb, hogy a kislányt akarták, de a mama beáldozta magát, hisz Janmi még csak 13 volt és frissen műtötték.
Ezután több átpasszolással valamelyik városba érkeztek, ahol elszállásolták őket egy lakásban, és itt az aktuális embercsempész barátnője/segítője bevezette őket a normális világba, úgymint intimbetét, fogkrém stb. Közben alkudozás következett, hogy melyiküket kinek és mennyiért adják el (!), és hogy együtt-e vagy külön? Végül – úgy rémlik – a mamát eladták „feleségnek” (gratulálok, kínai pasik!), Janmi pedig egy kínai embercsempészhez került.
Az embercsempész őt is megpróbálta megerőszakolni, de Janmi totál ellenállt, végül jött az ultimátum, hogy ha nem hagyja, visszaküldi Észak-Koreába, így megtörtént a dolog. Basszus, ezt átélni ennyi idősen… Vagy egyáltalán bármikor!
De ez az embercsempész azért ambivalens ember volt, nem passzolta tovább Janmit, hanem maga mellett tartotta afféle segítőként, és persze szeretőként. Mostantól Janmi segítette – kényszerűségből – az embercsempészt, az újonnan átcsempészett észak-koreai nőket ő vezette be a fogkrém-intimbetét-smink stb. világába. Nyilván erre vonatkozik az „élni akartam” könyvcím. Én nem ítélem el, ki tett volna mást?
Közben a mama nem bírta az új kínai „családjával”, így az embercsempész visszavásárolta őt Janminak – micsoda rendes embercsempész –, és így hármasban éltek. Több fordulat és költözködés után még a papát is segített átcsempészni az embercsempész, így – a korábban megszökött nővértől eltekintve – együtt volt a teljes család. Sőt a nagyon rossz bőrben lévő papát még egy kínai kórházba is bejuttatta az embercsempész, ami nem egyszerű illegális észak-koreai menekültként, de sajnos kiderült, hogy a papa rákos és már semmit nem lehet tenni érte. Meg is halt szegény igen hamar. Stikában eltemették, és a csempész megígérte, hogy gondozni fogja majd a sírját, ami így is lett, mint utólag kiderült, nagy meglepetésemre. (Semmi nem csak fekete vagy fehér…)
Ezután idővel a csempésszel elváltak útjaik, mert már nagyon rosszul ment az üzlet – úgy emlékszem, a pekingi olimpia közelgett és a kínaiak még nagyobb tisztogatásokat rendeztek – , a mamát újra el kellett adni valakinek, de onnan is visszatért és végül ketten maradtak Janmival Kínában.
Ebben az időszakban dolgoztak chatszobákban szex-chatelést, de vetkőzés nélkül csak írásban. Később ezért is beszóltak nekik egyesek, de én ezt sem ítélem el, végül is ez nem prostitúció, de még ha annak is tekintjük, talán ők akarták? „Ó, légyszi, annyira szeretnék prosti lenni!” Nem hinném…
Aztán egy ponton ők is eljutottak oda, ahová Minjong, hogy Dél-Koreába kellene kerülni. De hogyan? Nekik még kínai személyi igazolványuk sem volt, totál illegálisak voltak. Szerencsére valahogy – mondom, nincs előttem a könyv, csak felidézem – kapcsolatba kerültek valamiféle keresztény csoporttal, akik vallási tanítást és Kínából kimenekítést nyújtottak.
Itt tanulni kellett a Bibliát, meg imádkozni, és ezek voltak azok, akik először elítélően nyilatkoztak Janmiról meg a mamáról a szexchat miatt, én ezen totál berágtam. Ha már valami bűnös dolgot tettek, akkor az inkább az embercsempésznek való segítés volt, de hát az is kénytelenségből történt. Miért kellene cseszegetni őket? De hát vallási csoporttól mit várjon az ember.
A fő, hogy végre itt is eljött a menekülés ideje. Ők nem Délkelet-Ázsia, hanem Mongólia felé igyekeztek. Egy egész csoport észak-koreai menekült volt, akik elmentek a mongol határhoz közel, onnan egy ideig gyalog; ott a segítőjük magukra hagyta őket, és elmagyarázta, hogy milyen fajta szögesdrótok lesznek, és azok közül melyik lesz majd a mongol határ, majd egy iránytű és a Sarkcsillag helyzetének elmagyarázása után visszafordult.
Ezek után éjszakai bolyongás következett a sivatagban, rémes egy élmény lehetett, még olvasni sem volt szívderítő. De végül nagy nehezen meglett a mongol határ! Ott jöttek a mongol határőrök, akik először vissza akarták őket tuszkolni Kínába, de miután nagyon tiltakoztak, akkor inkább mongol területre, afféle gyűjtőfogházba vitték őket. Egy ideig itt voltak tartva, és ezután átkerültek végül Dél-Koreába.
Minjonggal ellentétben Janmiról senki nem feltételezte, hogy nem észak-koreai :-) Náluk is megvolt a Befogadás Háza-tanfolyam, ahol amúgy szintén beszóltak a szexchat-dolog kapcsán valami olyasmit, hogy „hát gondolom, mindenkinek jár egy második esély” – mintha legalábbis sorozatgyilkosok lettek volna.
Ők is kaptak lakást, csak nem Szöulban (ez sorsolással dől el), hanem valami vidéki város nem túl megnyugtató környékén.
Ezen a ponton, szokásom szerint, megnyugodva azt gondoltam, hogy végre itt a happy end, de nem :-/
Egyrészt, döbbenten láttam, hogy ennyi viszontagság után Janmi még mindig csak tinédzser, és suliba kell(ene) járnia. De mivel annyi évig nem volt iskolás, marha nagy lemaradása lett. Beiratkozott egy sima dél-koreai suliba, azonban ott a kölykök úgy beszéltek vele, mint a szarral; sőt kiderült, hogy úgy általában a dél-koreaiak tök alacsonyabbrendűnek vélik az északiakat L Például internetkávézóba is akart menni, ahová nem engedték be.
Ezek után teljesen depressziós lett, végül is valamiféle keresztény bentlakásos suliba ment, ahol lassanként felzárkózott. Több iskolaváltás után sikerült végül leérettségiznie! És csomó dolgot megtanult, ami a szabad világra jellemző. A legjobb példa: eldönteni, hogy mi az ember kedvenc színe.
Egyetemre is szeretett volna menni Janmi, és sikerült is a felvételi, el is kezdte, de fizikailag nem nagyon bírta, mivel rendőr akart lenni, és a kemény fizikai kiképzéshez túl gyenge volt. Közben az elveszett nővért is keresték, van ott egy tévéműsor, ami direkt észak-koreai menekülteket mutat be, hogy az emberek jobban elfogadják őket (sikerrel, úgy olvastam) – ebben szerepelt Janmi is és reménykedtek, hogy ezt majd meglátja a nővér és előkerül, de egyelőre nem.
Aztán valami vallási segítő csoporttal utazott az USÁ-ba nyári vakáció idején, ahol szegényeken segítettek, és ennek az útnak a közepén érkezett a telefonhívás, hogy meglett a nővér! Hatalmas boldogság, Janmi azonnal hazautazott és azóta végre együtt van a megmaradt család.
Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy a nővérrel mi történt, de sajnos, ez nem került be a könyvbe. De azért gondolom, ő is megjárta az embercsempész/prostitúció/harmadik országon keresztül menekülés útvonalát.
Janmi is némileg közéleti szereplő lett, mint a Lány hét névvel írója, és az észak-koreai kormányzat őrá is kígyót-békát kiabál, de tőlem bekaphatják a rohadékok!
Ez a könyv is rettentően tanulságos és nagyon érdekes, de ahogy leírtam, nagyon tragikus is, és nehezen feldolgozható. Utána mindig egy vidámabb könyvet kell olvasnom. Az persze borzasztóan nyomaszt, hogy hányan mennek át ezeken a dolgokon a mai napig is. Miért nem lehet egy másik drónnal kilőni azt a dagadékot is ott Phenjanban?? Senki nem sajnálná…
Az egyetlen hátránya a könyvnek, azon kívül, hogy keményfedeles és nagy, hogy talán nincs annyira jól megírva, mint a Lány hét névvel. Sok mindent szinte csak szenvtelenül elmond – de ez ugyanakkor direkt jó is, hisz ha teljes részletességgel írna le rémes dolgokat, azt még nehezebb lenne befogadni. Szóval, így „jó” ez, ahogy van, és annak nagyon örülök, hogy mindkét lány úgy-ahogy, de megtalálta a boldogságot végül. Kívánom ezt minden észak-koreainak. A kínai kormányzat pedig dögöljön meg, amiért szívatja a menekülőket. (Igenis igaza volt annak a sportolónak: Fuck China!)
Aki teheti, olvassa el!
