Vagyis az, ahová most fogok majd visszaköltözni. Sok évvel ezelőtt már laktam ott, mivel ez Fater lakása, amit a szülei örökségéből vett. „Albérlet”, mert fizettem érte, kb. annyit, mint az ellátásom fejében akkor, mikor otthon laktam.
Én akkoriban nem is igazán akartam elköltözni, az ősök szinte meglepetésszerűen vittek el minket és mutatták meg a lakást.
Öcsém persze tudott róla és előre megsúgta, így tudtam, miről van szó, de azért érdekes élmény volt. Ambivalens érzéseim voltak. Egyrészt jó dolog önállóan lakni, hogy senki nem szól bele, mit csinálok, és hagynak olvasni akármeddig. Másrészt… Szóval mikor először néztük meg a lakást, láttam, hogy első emeleti. És körfolyosós. Gyűlölöm a körfolyosót (bár érdekes, hogy személyesen csak egyszer laktam körfolyosósban, és azt a lakást éppen imádta az egész család :-D) – de rühellem, hogy el kelljen mászkálni mások ablakai előtt, vagy az enyém előtt mászkáljanak el mások. Én a szép zárt folyosót szeretem, mint a mostani albérletem, ahol akár tizenötször is haza- és elmehetek egy nap, és senki meg sem tudja…
No, szóval a lakás a Terézvárosban volt, első emeleti és körfolyosós, de ez még nem zavart volna, mert nem rossz helyen és egész normális házban volt, azonban pont a közvetlen szomszédok egy cigány család voltak. Ezt már csak onnan is levettem, hogy cigány szokás szerint nyitva volt a bejárati ajtó. Hát ez már nem tetszett.
… Most nem fogok magyarázkodni, hogy nem vagyok én rasszista, meg vannak rendes cigányok is; mindenki, akit érint, tudja, mit jelent az, hogy „cigány szomszéd”, vagy csak cigány család a házban. Akkoriban ráadásul pont szabálysértési ügyintéző voltam, elég gyakran kerültem kapcsolatba a kisebbséggel, és Olaszliszka is akkoriban történt. Kevés dologra vágytam kevésbé, mint cigányok mellett lakni, körfolyosós házban… De hát ez van, szeptember elején beköltöztem.
A költözés is vegyes élmény volt. Egyrészt nagyon jólesett, hogy az egész család segített, igazi költöztetők is voltak (és asszem nem tűnt el semmim), sőt Éva barátnőm is ott volt. De ugyanakkor pont aznap volt lomtalanítás, és az összes környékbeli kis suttyó ott grasszált a költöztetőautónk körül… Mondhatom, nem volt valami jó érzés, hogy rosszarcú kis szarosok kerülgetik a cuccaimat. Mindig ott is kellett maradnia valakinek, hogy őrizze a dolgokat.
Költözés után az ősöknél ebédeltem, és csak sötétedés után jöttem „haza”. Rögtön az első hazaérkezésem traumatikus volt: a lakásajtót három kulcs nyitotta, de a folyosón semmi világítás nem volt, a töksötétben próbáltam kinyitni a három zárat. Azt hiszem, vagy félórán át tartott. Később épp ezért zseblámpával jártam, illetve pár hét után már úgy megtanultam a kulcsokat, hogy csukott szemmel is be tudtam menni :-)
Jó dolog volt egyedül és nyugiban lakni. Az én egyéniségemnek pont megfelel. De összességében nem éreztem túl jól magam. Megszoktam a tágas, ötödik emeleti lakást, és valahányszor "haza" jöttem a családi ebédekről, mindig úgy éreztem magam, mint aki száműzetésbe indul, kitaszítva a meleg családi fészekből (pedig akkoriban már Öcsém sem lakott otthon). A sötét, szűk(ebb) VI. kerületi utcák hazafelé menet nem voltak túl biztatóak, bár soha semmi baj nem ért.
Ahogy beköszöntött az ősz, aztán meg a tél, kezdtem folyton fázni a lakásban. Volt gázkonvektor, de azzal egyrészt spórolni kell, másrészt külön fel kellett kapcsolni, nem úgy, mint egy jó kis termosztátot. Az előszobában lógó kabátom kifejezetten hideg volt, munkába indulva nem volt jó érzés belebújni. És a szoba olyan kicsike volt, hogy sokszor ketrecbe zárt állatnak éreztem magam. Érdekes, hogy a mostani albérletem csak 6 négyzetméterrel nagyobb, de valahogy tágasabb, van hely le-föl járkálni a szobában.
Jó dolog volt, hogy akkor keltem, feküdtem, és azt ettem, amit és amikor akartam, és nem dumált bele senki, de a kitaszítottság érzése szinte állandó volt. De néhány hónap után azért kissé már megszoktam. Talán egész jól éreztem volna magam, ha nincsenek a szomszédok.
Nemcsak az volt a baj, hogy cigányok, ezzel egyébként nem volt akkora baj, mert még a normálisabb, nem éjjel-nappal üvöltő és lakodalmas zenét nyomató fajtájúak voltak. De még így is sokszor áthallatszottak, mivel a falak viszont elég vékonyak voltak. (A mostani albérletemben naponta hálát adok az Istennek, hogy soha nem hallom a szomszédokat a falon keresztül.)
A normális beszédet úgy hallottam, hogy „valamit beszélnek”, viszont a normálisnál kicsit hangosabból minden szót tisztán hallottam. Egy nálam kicsit fiatalabb csaj, egy hasonló korú fickó (a pasija? a tesója? a haverja? sosem derült ki), egy 12 év körüli kislány, egy 3 év körüli kisfiú meg egy idősebb házaspár laktak ott, utóbbiakat sosem lehetett látni, csak valahol a lakás mélyében beszéltek. A 12 éves kislány pár hónap után egyszer csak eltűnt – rosszindulatú feltételezésem volt, hogy összeállt egy 13 évessel, és/vagy már teherbe is esett :-/
Mikor a korombeli csaj rákajabált a kiskölyökre, hogy „Lesz már csöööööööööönd?!” azt mindig totál tisztán hallottam. Egyébként mázlim volt, hogy volt ez a kiskölyök, mert ő már korán este lefeküdt, így onnantól kezdve nálam is csönd volt. Hátrány volt viszont, hogy a kölök már – számomra – korán reggel felkelt, így hétvégén reggelenként én többnyire arra ébredtem, hogy 7.00-kor sivalkodva rohangál a szobában és dobog a kis lábaival.
Érdekes tulajdonságuk volt, hogy soha nem mentek sehová. Dolgozni sem, bár ezt nem tartottam meglepőnek. A korombeli csaj nyilván gyesen volt, de a pasija/tesója/akárkije sem dolgozott. A két „öreg” – szerintem 60-nál fiatalabbak lehettek – is folyton csak otthon voltak. Ez csak azért „zavart”, mert a duma folyton áthallatszott, és abban az időben csináltam a közigazgatási szakvizsgámat. Érzékeny a hallásom, nem volt könnyű úgy tanulni azokat a rohadt tételeket, hogy közben 5 ember beszélését majdnem teljesen hallom a szomszédból…
Egy időben a kiskölök még labdázott (!) is a lakásban, de erről egy idő után leszoktak, miután nekem is volt egy teniszlabdám és időnként én is megpattogtattam a padlón, hogy ők is hallják, mennyire áthallatszik (nem első alkalommal, hanem kb. tizedszerre csak). Azóta nem hallottam labdapattogtatást a szomszédból :-)
A gyereket amúgy szintén nem vitték sehová sem, sem bölcsőde, sem óvoda, de még játszótérre vagy sétálni sem, sőt még az udvarra is talán csak egyszer vitték le. A maximum az volt, hogy a nagymama (ha az volt) a körfolyosón kísérgette, míg ő a kismotorján ült. Ilyenkor szoktam mondani, hogy minek ennek gyerek?
De a legzavaróbb tényező akkor került elő, amikor elmúlt a tél és jött a tavasz, majd a nyár. Mert onnantól kezdve megint csak állandóan nyitva tartották a bejárati ajtajukat. Engem ez marhára zavar, szerintem egy lakásnak vége van az ajtóval, és pont. De ők úgy gondolták, hogy a körfolyosó, az az ő kiskertjük vagy birtokuk, és szinte éreztem, hogy csúnyán gondolnak rám, ha el merek menni előttük a saját lakásomig.
Még rosszabb volt, hogy egész nyáron a körfolyosón állt a fregolijuk száradó ruhákkal, márpedig a körfolyosó már eleve tök keskeny, abból a fregoli elvett annyi helyet, hogy kb. 10 centi maradt nekem ott eloldalazni, nem túlzok. És ezt napi rendszerességgel. Más szarokat is kiraktak a folyosóra időnként. Én „visszavágásul” egyszer szintén kitettem egy napig valami ócska kis kartondobozt, amit másnap reggel levittem a kukába; azt nagy morogva kerülgette a nagymama, amikor aznap a kölyköt legeltette a folyosón. Baszod, a ti sokkal több szemetetek bezzeg nem csípi a szemed, mi? – gondoltam én erre.
De nem is ezek voltak a legnagyobb gond. Hanem, ahogy szembesültem vele, a szomszéd cigányoknak felfoghatatlan okokból még kutyájuk is volt, de nem egy, hanem KETTŐ. Hogy miért, azt ember meg nem értheti, mert házőrizni nem kellett, hisz éjjel-nappal nonstop otthon ültek mindnyájan, és szeretetből sem, mert nemcsak a kölyköt, de a kutyákat sem vitték soha sehová. Egyetlenegy alkalommal láttam, hogy a normálisabbik kutyát a srác levitte sétálni.
Az első alkalom, mikor a kutyák tényével szembesültem, azt volt, amikor észrevettem – körülményekre nem emlékszem – hogy a nagyobbik, fekete, egyébként rokonszenves kutya reggel kijön a lakásból, odajön az én lakásom elé, és odapisil.
Köpni-nyelni nem tudtam. Körülnéztem, és láttam, hogy az emeleten minden lakás előtt van egy-egy kutyapisi nyom, csak pont a cigányok ajtaja előtt nem. Jól megtanították a kutyáknak, hogy pisiljenek akárhová, ahová akarnak, csak őeléjük ne. Hogy netán levitték volna őket az utcára, mint más normális kutyás, na azt nem, holott egyiknek sem kellett a melóba rohanni…
Próbáltam kutyariasztó izével felmosni a lakásom előtt, hogy rossz szaga legyen és ne járjon oda pisilni a dög, de nem használt semmit.
Sajnos még nagyobb probléma volt a másik kutya. Az ugyanis egy idegbeteg csivava volt. A csivava már eleve idegbajos fajta; persze lehet nevelni, ha valaki foglalkozik a kutyájával (ugyebár) – a mostani albérletem házában is van egy csivava, az teljesen nyugodt: ha meglát, megtorpan és rám néz, de látja, hogy nem bántom, és akkor szó nélkül tovább megy.
A cigányok csivavája viszont egy idegbeteg kis rohadék volt, amit nem is csodálok, hisz leszarták a nevelését. Valahányszor elmentem a lakásuk előtt, ugatott mint állat, sőt az esetek felében kirontott és meg akart harapni. És mivel tavasz, majd nyár volt, a lakásajtó állandóan nyitva volt, az idegbeteg csivava pedig hacsak nem aludt éppen a lakás mélyén, ugatott és kirontott. Sőt volt olyan, hogy mikor hazajöttem, a csivava ott aludt a lábtörlőn, és persze felébredt, mikor jöttem… Egy ízben konkrétan el is kapta a bokámat, még jó, hogy nadrág volt rajtam.
A helyzet annyira nyomasztóvá vált, hogy konkrétan féltem hazajönni, illetve elmenni otthonról. Sosem tudhattam, hogy a cigányok ajtaja nyitva lesz-e – általában ugye nyitva volt –, az idegbajos állat meg akar-e megint harapni, vagy el tudok-e oldalazni a fregolijuk mellett úgy, hogy ne döntsem fel, mert még csak az hiányozna (párszor már így is hallottam, hogy morognak odabent a lakásban, ha hazajöttem a vásárlással és a szatyrom súrolta a falat).
Egyszer Évával lógtunk és hazahozott kocsival, és emlékszem, tíz percig könyörögtem neki a kocsiban, hogy jöjjön fel velem a lakásba (mert úgy nem féltem volna hazajönni).
Abban az évben szabadságon is alig voltam, pedig akkor még kellemes mennyiségű szabim volt, mert szívesen hevertem volna otthon, de úgy gondoltam, az nem pálya, hogy a lakáson belül a cigányok beszélgetését hallgassam, kimenni meg ne merjek, mert a szaros csivava meg akar harapni. Ezért marhára elfáradtam év végére, összeadódott az a minimális szabadsággal legyűrt meló.
Szeretem egyébként a kutyákat, de az köztudott, hogy a cigányok általában nem foglalkoznak a dögök nevelésével, és még egy normális kutyának sem árt a nevelés, például a mi Salátánk is járt kutyaiskolába, és meg volt tanítva a szabályokra. Na, a szomszéd csivava nem ilyen volt. És hiába nevetséges egy csivavától félni, de azért aki után már rohant acsargó, idegbajos kis szörnyeteg, ráadásul napi rendszerességgel, az talán átérzi, amit éreztem.
Felmerül, hogy „miért nem szóltam” a szomszédoknak. Hát, eddigre már elég sok olyan ember történetét hallottam, akinek gondjai voltak a cigány szomszédjaival és naivul szólt neki. Kapott érte átkozódást, fenyegetőzést, néha még verést is. Majd pont én, egyedülálló 163 centis nő szemüvegben, megyek át 4 db felnőtt cigányhoz, hogy fogják már vissza a neveletlen csivavájukat, egyúttal pedig jó lenne, ha nem teregetnének a folyosón, mert az tűzvédelmileg sem jó stb. … Röviden, tudtam, hogy a szólással csak én szívnék, mert onnantól még talán le is köpnének.
De annyira nem bírtam már a napi stresszt, legkevésbé pedig a csivavát, hogy markáns, de így utólag belegondolva, elég hülye ötletem támadt. Az ugyanis, hogy veszek egy kutyariasztó sprayt, ha rám támad a dög, lefújom; ismétlés esetén még egyszer. A kutya értelmes, hiába nincs megnevelve – ha látja, hogy támadás esetén ő rosszul jár, idővel csak abbahagyja. Ez ugyanolyan, mintha mondjuk belerúgnék, abból is megtanulná, hogy viselkedjen, de hát ha egy ilyen kis szaros állatba belerúgok, még meg is döglik, akkor aztán biztos megkéselnek a cigányok. (Noha amúgy leszarják a kutyát ők is, csak úgy „van”.)
Meg is vettem a kutyariasztót, teljesen legálisan, és már pár napon belül bekövetkezett a szokásos: elindultam otthonról, a csivava pedig kirontott a nyitott lakásajtón és üvöltve rohant felém. Én meg visszafordultam és ráfújtam egyet.
Dobogó szívvel mentem le a lépcsőn, és még a kapuig sem értem el, amikor a velem korú cigány luvnya már utolért és kajabálni kezdett velem, hogy én „lefújtam a gyerekét” – a spray ugyanis, amire előzőleg nem gondoltam, némileg beszállingózott a nyitva hagyott lakásajtón és biztos csípte a kölyke szemét vagy orrát vagy mijét. Kimentem a házkapun, de akkor a cigány csávó is odarohant és az utcán kezdett ordítani velem meg lökdösődni – hogy mit ordított, az passz, nem volt neki szókincse, ennyi volt a mondanivalója: „Kisgyerek! Áááá! Kisgyerek! Áááá! Kisgyerek! Ááááá!”
Én teljesen beszartam. Emlékszem, totálisan kiszáradt a szám és rémülten gondoltam, hogy most mi lesz, megver a cigány vagy mi…. Mondtam, hogy „Segítség”, de csak suttogás jött ki a számon. (Kívülről nézve, vicces lehetett.) Aztán a csávó visszament a lakásba – biztos fura is lehetett neki kijönni, hisz ott voltak 0-24-ben – én pedig mentem a kisföldalatti felé, de remegett kezem-lábam és úgy éreztem, hogy bepisiltem. (Utóbb kiderült, hogy nem, de akkor tisztára úgy éreztem.)
Még az utcáról felhívtam Fatert és mondtam, hogy mi történt, ő megkérdezte, hogy beszéljen a szomszédokkal? – De én, a munkaügyi és internetes fórumokbeli tapasztalataim alapján jól tudtam, mennyi haszna van cigányokkal „beszélni”, úgyhogy mondtam, hogy nem, nem, hanem szeretnék hazaköltözni az Öccs régi szobájába.
Aznap beszéltem Faterral személyesen, teljesen kiborulva, ő mondta, hogy hazavisz, és másnap reggel csomagoljam össze a személyes cuccaimat és a melóból már hozzájuk menjek haza. Még mielőtt kitett este a háznál, azt kérdezte:
- Hánykor szoktál elindulni reggel?
- Fél nyolckor – mondtam.
- Holnap indulj el félórával korábban. – Aztán hozzátette: - Tudod mit, eljövök érted.
Aznap este összecsomagoltam egy sporttáskába a legszükségesebbeket, Fater pedig tényleg eljött reggel hétre.
Az volt a legfélelmetesebb, hogy mikor aznap reggel kinyitottam az ajtómat és kiléptünk, a szomszédból is kilépett a cigány csávó. De mikor meglátta, hogy ott áll Fater is, már vissza is ment.
Azóta is borsózik a hátam, hogy mi lett volna, ha Fater nincs ott?! Megkésel a cigány, vagy mit csinál? És milyen baszott bátor már, hogy képes lett volna egy szem védtelen nőnek nekimenni, no de ha ott van egy felnőtt férfi, jaj akkor nem, akkor már gyorsan visszahúzunk az ólba!
Aznap délután még visszamentem pár cuccért, de Öcsém és Éva kísértek. Este már az ősöknél aludtam, másnap előre betervezett utazás volt Szombathelyre, és vasárnap Faterral kettesben visszamentünk a lakásba szintén további cuccokért.
Na ekkor kijött a lakásból az idősebbik cigányasszony! 50-60 között lehetett, passz, ez volt a nagymama. Na, ez rákezdte mondani Faternek, de ennek sem volt valami nagy szókincse, mert így hangzott a dörgedelem: - Mondja meg a lányának, vagy ki ez itt, hogy TE MEG NE MERJED LEFÚJNI AZ UNOKÁMAT! Mert felhasítom a picsádat! A picsádat felhasítom! Felhasítom a picsádat! A picsádat felhasítom! (és ezt tovább, végtelen számú ismétlésben).
Ezek után beugrottunk a rendőrségre, amely pár száz méterre volt csak, hogy mégis azért. Egy rendőr ki is jött, felmentek Faterral a cigányokhoz – én a kocsinál maradtam, többhöz nem volt idegem –, hogy beszéljenek velük. Mit adtak elő: én MINDIG befújok a lakásba gázsprayvel (előző nap vettem, 24 órája sem volt!), meg, hogy „akkor sem köszönök, ha átesek rajtuk” – ami különösen fájó hazugság volt, hisz még a szemeteskukáknak is köszöntem gyakorlatilag jövet-menet.
Megmondom őszintén, hogy ezóta az eset óta a cigányok + hazugság relációt kissé más fényben látom, hisz ez a „sosem köszönök” speciel teljesen felesleges hazugság volt, minden haszon nélkül, csakis rosszindulatból, de azért elmondják rendőr előtt, mert hát mért ne.
Egyébként még jól is jártam, mert – utólag olvastam ilyen eseteket – volt, hogy cigány család valakire berágott és többen tettek az illető ellen hamis vallomást, amely ha egybehangzó, az 1 db ártatlan ember szavával szemben áll, és volt már, akit így sitteltek le. Tulajdonképpen még jól jártam, hiszen összetrombitálhatták volna a teljes fehérgyarmati rokonságot, hogy vallják azt mint a 38-an, hogy én éjjel-nappal ideggázzal fújok be a lakásukba (ami hogy miért van nyitva, az persze kérdéses…), és még le is ültethettek volna. Szerencsém, hogy aki ahhoz is lusta, hogy a saját kölykét játszótérre vigye, az nem fárad a rokonság összecsődítésével.
Aztán ez a lakásunk másoknak lett kiadva, akik közt volt megbízhatatlan is, de normálisak is, és most én fogok visszaköltözni. A cigány szomszédok természetesen, hálistennek, már a múlté. De ez is érdekes eset volt. A két „öreg” idővel meghaltak, az öregasszonyra kimondottan úgy gondoltam, hogy megérdemelte, sőt reméltem, hogy sokat szenvedett. A kutyák is elfogytak egy idő után, sőt a fiatal csávó is lelépett, maradt a korombeli csaj a kölykével, aki jó nagy kövér gyerek lett. De persze a nő nem ment el dolgozni, mert minek az, viszont a közös költséget sem fizette.
A közös költség tartozása idővel már milliós lett, végrehajtót küldtek rá, aki egyszer lefoglalta a kocsiját (mert az persze volt neki, hogy honnan, az igazán rejtély). Misztikus módon pár nap múlva új kocsija lett a nőnek, de a közös költséget, azt az istennek sem fizette volna továbbra sem.
De mindenképpen happy end lett, mert aztán idővel a lakását is eladták/elárverezték, és mehetett a szaros kölykével valahová máshová, de nem féltem, hisz ha munka nélkül kocsija volt, akkor valaki pénzelte, szóval éhen halni nem fog. A lényeg, hogy az én közelemben ne legyen.
Remélem, hogy normálisak az új szomszédok, bár sajnos a hangszigetelés, ahogy Fatertól tudom, nem lett jobb. De azóta már több élettapasztalatot szereztem és tudom, hogy van ennél rosszabb is, illetve sok mindent ki lehet bírni… Remélhetőleg a bejárati ajtót csukva tartó, viszonylag halk népek laknak majd mellettem.
