Meghalt Évi néni a napokban. Persze már várható volt, sőt évek óta számítani lehetett rá, sőt ő maga már évek óta mondta, hogy nem igazán akar már így élni, de most mégis nagyon szomorú vagyok. Azt gondoltam, ha majd ez bekövetkezik, inkább megkönnyebbülést fogok érezni, mindkettőnk miatt. De most csak szomorú vagyok.
Már vagy 40 éve ismerjük családilag Évi nénit, és pótnagymamaként tekintettem rá, amióta a saját Nagyim meghalt, mikor 15 voltam. – Bár ezt így csak pár évvel később gondoltam végig :-) Nagyiékkal egy házban laktunk, mikor ők odaköltöztek, én hároméves voltam – a családi legenda szerint –, Öcsém még baba. Én először nem is Évi nénivel haverkodtam, hanem a férjével, meg a nálam kicsit idősebb unokájával. De az unoka persze nem lakott ott, és a férje sajnos elég hamar meghalt. Én akkor voltam kb. nyolcéves. Akkor Évi néni ott maradt özvegyen, és én, mikor Nagyiékhoz mentem, mindig felugrottam hozzá is kicsit elbeszélgetni.
Ő adta kölcsön a Via Malát, Ingrid Bergman életrajzát (életemben akkor hallottam először Ingrid Bergmanról és rögtön szimpatikus lett a könyv alapján), meg a Száll a kakukk fészkére könyvet is tőle kölcsönben olvastam el. Gyerekkoromban meséket is olvasott fel nekünk, tinédzser koromban meg sokat beszélgettünk mindenféléről.
Aztán Nagyi meghalt, maradt Nagypapi, a nagynéném és a két unokatesó a házban, de elég rémes volt a családi helyzet. Akkoriban többnyire csak azért mentem látogatni, hogy utána Évi nénihez felmehessek. Sőt talán olyan is volt, hogy stikában osontam fel hozzá (az emeleten lakott, a családom meg a földszinten), hogy Nagypapiék ne halljanak meg…
Később aztán Nagypapi is meghalt, az unokatesók pedig elköltöztek, és tiszta lelkiismerettel lehetett Évi nénihez járni. Nagyon kellemesek voltak ezek a találkozások. Odamentem suli vagy meló után, később pedig hétvégén, és több órán át beszélgettünk. Nagyon jókat lehetett vele beszélgetni, tulajdonképpen minden témáról. Emlékszem, egy időben érdekelt a sci-fi meg általában a tudományos-fantasztikus témák, és akkor a világegyetemről beszéltünk egy ízben, hogy mekkora lehet, és mi lesz, ha az egésznek vége lesz; és mi lesz azután??
Aztán sajnos meghalt Évi néni fia is, aki pont az én szüleimmel volt egyidős. Ha velem történik ilyen, én teljesen összeomlok és megőrülök, de ő nagyon tartotta magát. Azt hiszem, őt még úgy nevelték, vagy az ő gyerekkorában egyszerűen az volt a felfogás, hogy az embernek össze kell szednie magát; ez van, túl kell lépni és tovább kell csinálni az életet – gondolom én.
Ezután is rendszeresen mentem hozzá, bár ő már kezdett idővel egyre nehezebben mozogni. Nagypapi még élt, amikor Évi néni már többször elesett, valamikor csípőprotézis-műtétje is volt, emlékszem, ezt részletesen elmesélte. Én még a kórházban is meglátogattam, pedig nagyon gyűlölök kórházba menni. A csípőprotézissel egy ideig elvolt, de aztán teltek az évek és nehezen, lassan mozgott már így is. De azért, amikor én mentem, mindig csinált kicsi szendvicseket, meg töltött keménytojást, volt alkoholmentes sör is és mindig főzött jó kis kávét :-) Én nem tudom, hogy 70-80+ évesen képes lennék-e úgy összeszedni magam, hogy finom változatos kis szendvicskéket készítsek egy ilyen nem exkluzív vendégséghez…
Aztán már egyre rosszabbul is hallott szegény, hangosan kellett már beszélni vele, ami főleg azért volt szomorú, mert közben szellemileg tök friss maradt. De így ugye már egyre több mindenből kimaradt; tévé, rádió stb. … Többnyire rátelefonáltam, mikor elindultam látogatni, és néha meg se hallotta a telefont, vagy csak sokára, vagy a rossz csípője miatt marha sokáig tartott, mire felvette, és engem ilyenkor mindig kitört a frász, hogy lehet, hogy most halt meg szegény??... Ezt persze igen morbid így leírni, de lássuk be, gyakran van, hogy egy 80+ éves emberhez valaki látogatni megy, és ott találja holtan az illetőt… De ez végül nem történt meg.
No aztán jött az a fázis, amikor már Évi néni szegény tényleg annyira nem bírt mozogni és többször elesett még a lakásban is, hogy az unokái fogadtak egy hölgyet, hogy az ott legyen vele állandóan. Ez egyszerre volt jó és rossz. Egyrészt hálistennek mindig volt ott valaki, hogy ha esetleg Évi néni megint elesne, akkor tudjon segíteni vagy legalább mentőt hívni. De másrészt viszont egy kicsi kétszobás lakásban, aminek olyan szerencsétlen a beosztása, hogy egymásból nyílik a két szoba – tehát valaki mindig „keresztülmegy” a másikon – két idegen embernek 0-24-ben összezárva lenni, hááát… Az én szempontomból pedig kellemetlen volt, mert hát így egyszerűen nem lehetett beszélgetni. Hogy ott ül egy idegen nő.
Ebben az időszakban anyámmal kettesben látogattam Évi nénit – mert ők is tartották a kapcsolatot tőlem függetlenül is –, mert anyámnak a rengeteg hibája mellett az a nagy haszna megvan, hogy prímán szóval tud tartani embereket, tehát nincs kínos csend, mert ő beszél, míg éhen nem hal. Így voltam is Évi néninél meg nem is, mert hisz csak ott voltam, de beszélgetni nemigen tudtunk egymással. Már csak az egyre erősebb nagyothallása miatt is. Én egyébként sem beszélek túl hangosan, tudok persze ordítani, ha kell, de annyira kínosan érzem magam, pláne anyám meg egy idegen nő előtt…
Ja, ez a nonstop gondozónő még azért is problémás volt, mert hiszen fizetni is kellett valamiből… Mondjuk, havi 100 rugót még csak-csak összedobtak Évi néni unokái (mivel időközben a menye is meghalt, ez nagyon megviselte szegényt, mert az „idősebb” generációból a meny volt az utolsó). De havi 100 rugó már akkor is elég csekély kis fizetés volt, tehát a munkavállaló oldaláról nézve ez rohadt kevés pénz, tehát várható volt, hogy sokáig ez a helyzet nem állhat fenn. Hisz Évi néni – adja Isten – még elélhet három, öt, akár tíz évig is. Szóval…
Na aztán valahogy ez a gondozónő megpattant, lett helyette egy másik, ugyanilyen bentlakásos. Ez nem volt különösebben rokonszenves, viszont megvolt az a jó tulajdonsága, hogy amikor megérkeztünk Mutterral, ő elment a lakásból, és vissza se jött egy-két órát, amíg mi ott voltunk. Valszeg a kertben kóricált vagy a szomszédokkal dumált. De így legalább kicsit lehetett nyugiban beszélgetni Évi nénivel.
… Ebben az időszakban, amióta Évi néni hallása ennyire megromlott, én rákaptam, hogy látogatás előtt írok neki egy hosszú, részletes levelet, egyrészt hogy elszórakoztassam, másrészt hogy a levélben foglaltakra tudunk „támaszkodni” és arról beszélgetni személyesen. „Írtad a leveledben, hogy veszel egy tengerimalacot, na hogy sikerült?” És akkor én elmondom. (Ilyen nem volt, ez csak példa :-) Egyúttal a levélbe mindig részletesen beleírtam, hogy mikor tervezek látogatni („jövő hét után, április 15-én szombaton, ha neked jó”) – így nem kellett a telefonban ordítva egyeztetni később.
A levélírás hasznos volt, csak így „muszáj” volt mindig dobni egy levelet látogatás előtt, mert már telefonon a nagyothallás miatt nem mertem időpontot egyeztetni. Így viszont megvolt az a nyomás, hogy mielőtt Évi néni-látogatást tervezek, még le kell nyomni egy min. 2 oldalas levelet, azt kinyomtatni a melóhelyen úgy, hogy ne vegyék észre, elrohanni vele postára, és mindezt úgy, hogy biztos megkapja még a látogatás előtti telefonhívás előtt.
Szóval, jött a második gondozónő, aztán egyszer csak egy furcsa telefonhívás, Évi néni unokája anyámat hívta, hogy egyszerűen megtalálták Évi nénit úgy, hogy 3 napja ott feküdt egyedül. Ezt akkor fel sem fogtam – lelépett a gondozónő? És nem szólt senkinek, Évi néni meg rosszul lett, vagy előbb lett rosszul és a megrettent gondozónő lelépett? De csak úgy szó nélkül? Hogy van ez?... Vagy a gondozónő kiment vásárolni, és az utcáról elrabolták és megölték, így maradt egyedül Évi néni?
A lényeg, hogy állítólag 3 napig feküdt eszméletlenül szegény, akkor megtalálták és kórházba vitték, onnan pedig abba a magán idősotthonban, ahol végül is azóta is volt és ahol meghalt.
Mi már oda mentünk látogatni anyámmal kb. három éve nyáron. Szegény Évi néni akkor nagyon maga alatt volt. Mondogatta, hogy miért nem lehetett őt ott békén hagyni, ha már 3 napja ott feküdt, szívesen elment volna inkább nyugiban. Azt hiszem, hogy ekkor már elmúlt 90, a látogatásunkkor kerekesszékben ült. Teljesen megértettem a keserűségét.
De aztán telt az idő, Mutter és én is látogattuk felváltva, és noha nem volt valami vidám vagy boldog, de úgy nagyjából, a körülményekhez képest, elvolt szegény. A kerekesszék helyett (gyógytorna segítségével) „csak” ilyen gurulós állvánnyal, de tudott menni kicsit, és mivel látogatták az unokák, a volt kollégák és szomszédok, meg Mutter és én, úgy-ahogy valamelyest kibékült a helyzetével. Én mondjuk nem bírtam volna, mert ugye rádiót, tévét nem tudott nézni, annyira nem hallott már, és ráadásul még a látása is iszonyúan gyengült szegénynek. Rémülten láttam egyszer, ahogy elővette a levelemet, hogy megkeressen benne valamit: a marha vastag lencséjű szemüvegén kívül még egy kis kézi nagyító is kellett, hogy lássa a betűket! :-(
De – gondolom én – valahogy csak felülkerekedett ez a régimódi, békebeli neveltetés, hogy az ember ne nyavalyogjon, és ez van, ebből kell kihozni a maximumot. Ezt mindig mérhetetlenül csodáltam Évi néniben, hogy ugyan meg-megemlítette, hogy nem túl jó itt és nem is bánná, ha meghalna, de nem lovagolt ezen órákig (ahogy én tenném).
… Ebben az időben egyébként volt egy morbid beszélgetésünk Öcsémmel. Benne azt bírom többek közt, hogy tkp. mindenről lehet vele beszélni :-) Szóval előhoztam, hogy miért van az, hogy köztudomásúan, ahogy egy öreg bekerül egy idősotthonba/kórházi elfekvőbe („krónikus belgyógyászat”), pár hónapon belül elpatkol, de viszont szegény Évi néni, aki már maga is szeretne elmenni, az istennek sem hal meg? Mármint nem úgy értem, hogy vajon miért nem lövi főbe magát, hanem hogyha az átlagos idősotthoni lakók pár hónap után titokzatosan meghalnak – nyilván valamennyi személyzeti közreműködés révén, nem most jöttem a falvédőről –, akkor pont ő vajon miért nem? Mi itt a titok?
Akkor Tesóm rávilágított, hogy Évi néni ideális idősotthoni lakó, nem demens, nem balhézik, rendesen fizeti a térítési díjat, tehát az otthonnak az az érdeke, hogy minél tovább életben maradjon.
Ez kurva morbid volt, de azt hiszem, ez volt a helyzet. Ha jól számolom, összesen három évet élt így az otthonban. Egy ízben még szívritmusszabályzót is kapott – én magam sem akartam hinni a fülemnek, mikor mondta, hogy rosszul lett, bevitték a kórházba és ott beültették neki. De most komolyan… 90 éves kor fölött?? Isten bocsássa meg, de hát ilyenkor már igazán nem lehet várni, hogy még elél 15-20 évet, megír egy nagyregényt vagy felnevel két unokát. A legfőbb ok pedig, hogy ő maga sem kívánta már ezt. Szerintem jobban szeretett volna szépen elaludni. Már ekkor.
Szégyellem magam, mert viszonylag ritkán látogattam szegényt az otthonban, persze ünnepek alkalmával, meg mikor szülinapja volt, akkor igen, és előtte mindig küldtem egy hosszú alapos levelet. Az utóbbiakat már tértivevénnyel, mert féltem, hogy vagy a postás, vagy az otthon elhányja… De nagy lelkiismeretfurdalásom is van, mert ezek az otthonban tett látogatások annyira nyomasztóak voltak, a sok szerencsétlen öreg között végigmenni és Évi nénivel nyitott ajtónál beszélgetni, miközben jönnek-mennek a nővérek a folyosón, hogy nem volt jó az élmény. És valahányszor kitettem a lábam, mindig megkönnyebbülést éreztem, hogy most egy darabig nem kell mennem :-( De rögtön nagyon összeszorult a szívem, mert arra gondoltam, hogy szegény Évi néninek nincs választása, ő ott lesz ma este is meg holnap is meg holnapután is.
Különben érdekes, hogy pusztán mint hely, ez az otthon egy kellemes ingatlan, agglomerációban, zöldterületen, nagy családi ház, szóval ha nem idősotthon lenne tele szerencsétlen, többnyire demens időssel, akkor még jó is lehetne ott lakni. Ez az egyetlen ok, hogy Évi nénit nem sajnáltam még jobban, mivel tudom, hogy az állami otthonok még sokkal ócskábbak és némelyikük szarabb helyen is van.
Most karácsonykor voltam nála utoljára. Akkor persze még nem sejtettem, hogy utoljára… Emlékszem, hogy akkor is úgy megviselt az élmény (nem Évi néni maga, hanem az egész hely szelleme), hogy a busszal rögtön a Deák térre mentem és ott ittam egy forralt bort…
Utána aztán jött a költözésem, és írtam jó alapos levelet Évi néninek, hogy mi történt és hogy zajlott az egész. – De nem írtam le kendőzetlenül, hogy milyen anyagi vitákon robbant ki az egész, mert Évi néninek mindig igyekeztem kicsit szépítve előadni a valóságot, vagy egyes dolgokat nem írtam meg, már csak azért sem, mert ők ketten beszélnek anyámmal és van, amit nem szeretnék, hogy a mutter fülébe jusson. A költözésem kapcsán például azt írtam le, hogy a mostani albérletemből épp kiköltözött az előző lakó, az én előző albérletem árát pedig pofátlan módon emelni akarta folyton a tulaj, így én ideköltöztem – ami igaz is, csak a sorrend volt fordítva.
De azért még egy csomó más dologról is írtam a levélben, igyekeztem humorosan és élvezetesen (Tesóm, Zétény, stb.), mert tudtam, hogy Évi néninek ez egy élmény…
Aztán jött a koronavírus – erről még írtam ebben az utolsó levélben –, és látogatási tilalom lett az idősotthonokban. Én ekkor már sejtettem, hogy Évi néninek talán ez lesz az utolsó csepp a pohárban. Szegény mivel már alig hallott, és a látása is egyre romlott, így pl. olvasni sem tudott (én már ennyitől is beadnám a kulcsot), de így a család és a régi barátok látogatásai tartották benne a lelket, én úgy érzem. És sejtettem, hogy ha most már ez sem lesz neki, akkor talán el fogja veszteni az erejét :-(
És így is lett. Még anyámat felhívta kb. két hete, hogy nagyon gyenge és úgy érzi, ez már a vége lesz :-( Aztán anyám hívott fel engem múlt héten, mikor hazaértem a futásból, hogy Évi néni meghalt aznap délelőtt.
A legrosszabb az a mozzanat volt, amit anyám mesélt, hogy a látogatási tilalom ellenére mégiscsak felhívták az otthonból Évi néni unokáját (aki velem kb. egyidős), hogy jöjjön be elbúcsúzni. De a vírus miatt teljes védőöltözetben engedték csak be – természetesen – és Évi néni nem ismerte meg :-( A maszk miatt. Azt gondolta, hogy az egyik nővér. Ez szörnyű lehetett, úgy meghalni, hogy csupa idegen vesz körül, vagyis hogy mégsem, annak meg nincs a tudatában.
… Most örülnöm kéne, hogy szegény már nem szenved tovább, de folyton az jár a fejemben, hogy milyen élet volt ez. Persze úgy értem, hogy jó élet, hisz őt mindenki szerette és becsülte. De a részletek: kb. 30 év házasság után meghalt a férje, és alig 60+ évesen szépen ott maradt egyedül özvegyen. Én ugyan nagyon szkeptikus vagyok a házassággal, de az övék jó házasság volt, és miért kellett neki egyedül átélnie ezt az egész nehéz és fájdalmas öregkort??!
Aztán meghalt a fia. Én el se tudom képzelni, ezt hogy lehet ép ésszel kibírni. Ráadásul csak ez az egy gyerekük volt. OK, ott a két felnőtt unoka, de azok dolgoznak, saját családjuk van, külön életük, szóval az már nem az igazi…. Aztán egyre rosszabb lett az egészsége, alig bírt menni, majdnem megsüketült, idegenekkel kellett együtt laknia, és mikor végre úgy volt, hogy most már vége az egésznek, akkor ’megmentik’, és még három évet kell lehúznia egy idősotthonban! Jó, tényleg rendes otthon volt, de akkor is…. Idegen szobatárssal, volt egy szekrény meg egy éjjeliszekrény, ágy, oszt’ csocsesz. Heti kétszer-háromszor jött látogató 1-2-3 órára és kész. Én nagyon szomorú életnek látom ezt az utolsó mondjuk, 10 évét szegénynek.
És az a helyzet, hogy folyton ez jár a fejemben. Nem tudok örülni, hogy most már békében nyugszik, mert állandóan csak sajnálom, hogy így kellett szenvednie… A jó dolgokra kéne gondolnom, de egyelőre még nem megy.
Magam miatt is örülnöm kellene, hisz én is ’megszabadultam’ a levélírástól, az agglomerációba buszozástól a félóránként járó busszal, a nyitott ajtónál ordítva beszélgetéstől, szerencsétlen időseken átmászástól, meg az összeránduló gyomros lelkifurdalástól, ha már eltelt 1-2 hónap az utolsó látogatásom/levelem óta. De a saját magamat érintő megkönnyebbülést sem érzem, csak nagyon szomorú vagyok.
Nem tudjuk, mikor lesz a temetés, meg azt sem, hogy a vírus miatt beleférünk-e a létszámlimitbe, de mindenféleképpen el szeretnék menni, és mindkét ősöm is.
