Idén nyáron megint nem másztunk Badacsonyt, úgyhogy mikor beköszöntött az ősz, elhatároztam, hogy feltétlenül oda kell mennem. Gondolkodtam, milyen társaságban utazzak: egyedül – az nem jó, félek, hogy az erdőben megtámad valami vadállta; Faterral – az se jó, Fater marha lassan megy hozzám képest, ergo sokkal kevesebb program fér bele adott idő alatt. Ezért végül volt szobatársamat, Dórit hívtam, aki benne is volt a buliban.
Hálistennek a szombat nagyon szép időt ígért, és így is lett: napsütés és teljesen ideális hőmérséklet. Reggel ugyan még nagyon hűvös volt. És, szokásom szerint, előző este megint elcsesztem az időt, és úgy izgultam, mintha hat hónapos antarktiszi expedícióra indulnék, nem pedig egynapos Badacsony-mászásra :-D Tehát ideges voltam és emiatt nem bírtam időben lefeküdni.
Marha korán kellett kelni, hogy a 7.05-ös vonatot elérjük. Reggel persze ittam egy izmos kávét, utána pedig erős fekete teát főztem, hogy azt majd a vonaton megiszom és így meglesz a napi két koffeinegység. 6.10-kor indultam itthonról, mert mind a földalatti, mind a metró csak tízpercenként járt, tehát ha lekésem az egyiket, borul a terv. Inkább korábban érjek oda. Már csak azért is, mert a pályaudvaron még elszaladtam a klotyóba, ahol tutira van vécépapír és szappanos kézmosási lehetőség.
Dóri már ott volt, találtunk a vonaton jó kis kellemes helyet is. Sima gyorsvonaton utaztunk, ennek ellenére fülkék voltak, ami marha kellemes volt, mert jó ideig senki nem ült be mellénk és nyugodtan tudtunk dumálni. Én közben kortyolgattam a fekete teát, különben összeomlott volna a vérkeringésem.
Sajnos már a Balatonnal jártunk, mikor beült hozzánk egy párocska, de nem sok vizet zavartak. Azonban a reggeli Balaton látványa fantasztikus volt! Fura és örömteli volt belegondolni, hogy 24 órával ezelőtt az irodában ültem a hülye aktákkal bíbelődve, most pedig egy kellemes vonaton ülök és a napsütötte őszi Balatont nézem :-)
A balatoni állomásokon már nagyobb volt a forgalom, többen fel- és leszálltak, és Badacsonyban is velünk együtt több leszálló volt. Hm, nem egyedül mi gondoltunk rá, hogy jó ötlet Badacsonyba jönni hegymászás és borkóstolás végett….
Először elrohantunk WC-re, utána pedig megittunk az egyik kajáldában egy cappuccinót. Ez Dóri ötlete volt, és én is egyetértettem, mert hiába ittam meg a fekete teát, azért egy jó erős cappuccino a hegymászás előtt igazán nem árthat. Finom is volt.
Ezen előkészületek után, cappuccinótól és napsütéstől feldobva, nekiindultunk a hegynek. Meglepve láttam, milyen sok nép van az utcán, a hegy felé. Igaz ugyan, hogy az utca gyakorlatilag borozókkal volt kikövezve, és az idő olyan szép volt, hogy az lett volna a fura, ha az emberek nem indulnak hegyet mászni… Az egyik borozónál lecövekeltem, hogy itt márpedig mustot akarok inni!! – Tavalyról emlékeztem, milyen isteni volt a must, amiből két decit kóstoltam itt Badacsonyban, de szerencsére nem sokkal később Öcsémtől is kaptam mintegy másfél litert ;-D
Megittunk most csak 1 dl mustot (mert féltem, hogy pisilni kell majd tőle, ha többet iszunk, és már láttam, hogy a hegyen, tekintve a tömeget, nemigen tudunk elvonulni egy nyugodt bokorba). Ez a must is isteni volt, jó édes.
A mi gyaloglótempónkban meglepő hamar a Kisfaludy-házhoz értünk, onnan pár perc a Rózsa-kő, ahol leültünk kicsit, és megnéztük a térképet, valamint én felfaltam a sonkás szendvicsem maradékát, amit a vonaton már elkezdtem enni.
A terv az volt, hogy felmegyünk a Ranolder-keresztig, onnan át a hegytetőn, fel a Kisfaludy-kilátóig és vissza, lefelé. A 17.57-es vonatot néztük ki hazafelé, és így bőven bele kellett férnie a hegymászásnak, szendvicsevésnek, borkóstolásnak, ebédnek, borvásárlásnak a Németh Pincében, hajóállomás megnézésének.
Neki is lódultunk a felfelé vezető útnak, ami kb. félútig megegyezik a „szokásos”, Kisfaludy-kilátóhoz vezető turistaösvénnyel. Nem volt egyszerű, mivel olyan sűrű volt a kiránduló nép, hogy minduntalan jöttek szembe, illetve, ami még fárasztóbb volt, egy nagyobb női társaság mászott előttünk jó ötven méterre, akik azonban lassúak voltak, és az egyik kövér nő állandóan leült egy kőre pihenni, de mire beértük és megelőztük volna őket, ők mindig továbbindultak. Akkor mi is haladtunk a rendes tempónkban, akkor ők megint elfáradtak…. huhh, idegesítő volt, szerencsére jött az útelágazkodás, amikor mi elkunkorodtunk balra a Ranolder-kereszt irányába.
Dóri ment elöl, én mögötte, jó erős tempóban. Olyan energikusan mentünk, hogy nagyon rövid idő alatt felértünk a hegytetőre. Ott a tavalyról megmaradt emlékeimet követve haladtunk az erdőben, aztán kitértünk balra, ahol ott volt az a kicsi kilátó (talán Eötvös a neve?). Megálltunk fotózni, aztán tovább a Ranolder-kereszt felé. Az is nagyon hamar meglett. Ott is fotóztunk, és ha Faterral lettem volna, akkor biztos leülünk enni is, de mi most még nem voltunk éhesek a gyors feljutás miatt, továbbá még lent elhatároztuk, hogy valamelyik kifőzdében fogunk jó finom főtt ebédet enni, amihez fölösleges, ha sajtos szendviccsel eltelítjük a gyomrunkat előzőleg.
Végigmentünk a hegy közepén, útközben persze beszélgettünk egy csomó dologról összevissza… Filmekről, hogy mit fogunk ebédelni, a családról, azon belül főleg a gyerekekről (Dórinak 2 db unokaöccse van, úgyhogy átálltunk a nagynéni-üzemmódra mindketten :-D).
Nagyon hamar elértük a kereszteződést, ahonnan hajtűkanyarral fel lehet kanyarodni a Kisfaludy-kilátóig. Oda fel is másztunk. Illetve csak én, Dóri nem bírta a lyukacsos fémlépcsőket és az utolsó előtti szintnél visszafordult. Így csak én néztem meg az isteni kilátást odaföntről, ahonnan rálátni a Gulács-hegyre, meg a Csobáncra is…
Még mindig annyira korán volt, olyan gyorsan gyalogoltunk, hogy nagyon sok óránk volt a 17.57-es vonatig. Így eldöntöttük, hogy simán elérjük a 16.52-est is, és még akkor is minden belefér. Na ezért jó, hogy nem Faterral jöttem!
Most már laza kényelmes tempóban lesétáltunk a hegyről, a Rózsa-kőnél megint megálltunk picit pihizni, aztán vissza a civilizációba. Juhéj! Mert a következő napirendi pont az volt, hogy márpedig beülünk egy borozóba és iszunk bort!
Dóri ki is nézte az egyik, kanyarban lévő, hordó alakú borozót, ahol ittunk is egy-egy deci muskotályt mindketten. Csodás nyitott kerthelyisége volt, sütött a nap, tele emberrel a borozó… A muskotály pedig valami isteni finom volt, és olyan jó erős, hogy már ez az egy deci is simán fejbevágott. Az is igaz, hogy nagyon rég ittam bort, sőt egyáltalán alkoholt is elég rég. Ezért most, mikor végeztünk a muskotállyal és felálltunk, úgy éreztük mindketten, mintha kb. fél liternyit toltunk volna be :-D
Azért teljesen magunknál voltunk, csak az a jó kis minőségi alkoholos befolyásoltság és jókedv, az előjött :-D Főleg ha hozzávesszük a koránkelést, a hegyi túrát, meg hogy már órák óta nem ettünk és kezdtünk éhesek lenni.
A lenti részen megintcsak elmentünk klotyóra, majd utána felkerestük ugyanazt a kifőzdét, ahol a cappuccinót ittuk délelőtt, mert azt már akkor megfigyeltük, hogy nagyon jó kis finom készételek vannak.
Volt például harcsafilé is. Ezt erősen mérlegeltem, mert talán még soha nem ettem harcsát; de hát a harcsa nem valami kisebb, szálkásabb hal? Ez a szelet meg elég nagy volt. Hmm, hmm… Végül inkább lemondtam a harcsáról, helyette egy rántott csirkemellet és egy rántott sajtot ettem. Abból baj nem lehet :-) Dóri viszont bevállalós volt és kérte a harcsafilét.
Sőt adott is nekem egy falat kóstolót.
Nohát, ahogy ezt a harcsafilét a számba vettem, már tudtam, hogy baj van. Ez a „harcsa” ugyanis sima pangasius volt, azaz cápaharcsa vagy afrikai harcsa, amit pofátlan módon „harcsafilének” árulnak, azt a benyomást keltve, hogy becsületes balatoni halról van szó. Ugyan meg lehet enni a pangasiust – már ettem életemben kétszer is –, de sem az íze, sem az állaga nem vetekedhet például a hekkel. Örültem, hogy óvatosságomban beértem a rántott csirkével és sajttal :-)
Érdekes módon tök üres volt ez a kajálda, mikor odamentünk, de mihelyt elkezdtünk enni, a kerthelyiséget ellepték a népek, mint lószart a legyek, és kettő perc múlva egy üres hely sem akadt már. Felfoghatatlan… Ahová beteszem a lábam, odagyűlik a tömeg. Ki érti ezt…
Ebéd után kisétáltunk a hajóállomásra, lefényképeztük a gyönyörű hegyet, ahonnan most jöttünk le. Aztán visszaindultunk a city felé. Útközben a hajóállomás jobb oldaláról a bal oldalára átszaladt egy kis állat, amelyet egy tizedmásodpercig mókusnak véltem, azonban nem volt nagy lompos farka, hanem inkább kis vékonyka farka volt. Úgyhogy a következő pillanatban már tudtuk, hogy patkányt láttunk! Érdekes élmény volt. Patkányt a saját szememmel csak egyszer láttam, az Árpád-hídi HÉV-megállóban, az viszont halott volt. Ez az első élő.
A következő, mérhetetlenül fontos cél a Németh Pince volt. Itt régebben többször is jártam és rettenetesen finom borokat vettem itt (műanyag, másfél literes üvegekben), de aztán, később, valahogy mindig kimaradt. És különben is olyan kellemetlennek éreztem az ilyen borpincékbe látogatást, mert ez ugye a saját magánházuk pincéje, ha jól tudom, és mindig az a kényelmetlen érzésem volt, hogy én oda idegenként betolakszom.
De most megnéztem a honlapjukat, kifejezetten buzdítottak az odamenésre, egyébként is nagyon vágytunk már valami minőségi borra. Így odamentünk. A pince még sokkal impozánsabb lett, mint évekkel ezelőtt volt. Mondtuk, hogy szürkebacit kérnénk elvitelre, de az már akkorra elfogyott, akkor mondtuk habozva, hogy valami félédes fehéret szeretnénk, mire ajánlották a Jázmin Cuvée-t, sőt adtak is egy kicsi kóstolót. A bor természetesen istenkirály volt, úgyhogy azonnal vettünk fejenként egy-egy üveggel, ami igaz, hogy 3.000.- Ft volt, de vannak dolgok, amit megérik a drága árat, és ez is egy ilyen.
El is határoztam, hogy nem nyitom ki, majd csak valami nagyobb ünnepen, például karácsonykor.
Még mindig bőven volt időnk vonatindulásig. Meg szerettük volna kóstolni a szürkebarátot is valamelyik – másik – borpincében, így visszatértünk a Római útra a hegy felé, és kerestünk szimpatikus borozót. Végül ott kötöttünk ki, ahol délelőtt az első mustot megittuk. Kikértünk egy-egy deci szürkebarátot – hja, eddigre már tisztában voltunk az alkoholtűrő képességünkkel – és azt elszopogattuk a teraszon. Vacilláltunk, hogy vegyünk-e egy üveggel ebből is? Nehéz lenne hazacipelni, de aztán sokáig elég lenne. Hmm, hmm… Végül aztán nem vettünk, csak ezt az egy decit ittuk meg.
Még sétálgattunk a Római úton, utána pedig megettünk fejenként kettő palacsintát – ami különösebben nem volt finom, de mégiscsak palacsinta, amit elvből is szeret az ember.
Ezután lassan kicaplattunk a vasútállomásra. Ott már észbe kaptak és kinyitották a vécét, ami délelőtt még zárva volt, és most ide mentünk pisilni, mivel ez ingyenes ;-)
Megjött a vonat, felszálltunk. Ez sajnos termes kocsis volt, viszont alig voltak rajta. Kettőnkön kívül talán egy párocska volt összesen a mi szakaszunkban. Én felálltam és kidugtam a fejem az ablakon, mint gyerekkoromban. Meglepő módon tök kevés helyen állt csak meg ez a vonat, nem úgy, mint az eredetileg kinézett 17.57-es, viszont a Bp.-re érkezésnek mégis egy későbbi időpont volt kiírva, mint kellene – szóval hosszabb a menetidő, de miért? Hisz úgy száguldunk… A Balaton mellett végig hol felálltam az ablakon kisasolni, hol visszaültem és olvastam vagy beszélgettünk.
Aztán sajnos elkanyarodtunk a Balatontól, és idővel kezdett lemenni a nap. Mostanában már relatíve korán sötétedik. Sajnos ahogy már nem sütött a nap, kezdett hűvösebb is lenni, felvettük a polárfelsőinket. Székesfehérvárnál leszállt a párocska, és olyan sokáig álltunk, hogy komolyan megijedtem, hátha rossz vonatra szálltunk és ez nem is megy vissza Pestre, hanem csak Székesfehérvárig jött? De a kalauz csak szólt volna. Végül aztán tovább indultunk Pest felé, csak a menetrend szerint itt volt egy röpke 25 perces álldogálás, hát ezért volt hosszabb a menetidő.
Kezdtünk fáradtak lenni, én pedig elgondoltam, hogy ezeknek az egynapos kirándulásoknak még ezt a részét is úgy szeretem, amikor hazafelé megyünk, telve a jó élményekkel, és otthon vár a jó forró zuhany, fogmosás, és be a jó meleg ágyba :-) Az út utolsó szakaszán sajnos Dóri egy tök hátborzongató sztorit mesélt el, amitől majd’ összeszartam magam, cserébe én is elmeséltem neki a Djatlov-történetet, szóval innentől már ketten borzongtunk :-D Szerencsére ezek után már elég hamar megérkeztünk a Délibe.
Egy darabig együtt metróztunk, aztán én leszálltam, és úgy lett, ahogy terveztem, forró zuhany és szunya, sőt lehet, hogy valami filmet is megnéztem legalább részben, de most már erre bizisten nem emlékszem.
… A másnap is kellemes volt, mert akkor meg Zsuzsival kávéztunk a szokott Freiben, csak sajnos majd’ összefagytunk, mert az a kávézó direkt az árnyékos kerthelyisége miatt volt jó nyáron, csakhogy most már szeptember volt és meg kellett fagyni az árnyékban. Arab kávét ittam, másodiknak meg Bábel tornya karamellakávét, egyik istenibb volt, mint a másik, de akkor azt kívántam, hogy bár inkább egy deci pálinkával feldúsított kávét rendeltem volna :-D
