Hetek óta most van először, hogy péntek délután nem rohanok el Tesómékhoz, Zéténnyel játszani. Öcsém ezt kérdésre válaszolva közölte; én addig tépelődtem, hogy minek is örülnék jobban, menni vagy nem menni?... Pusztán fizikailag néha bizony fárasztóak az ilyen péntek délutánok, nem is annyira az ottlét miatt, hanem az oda-vissza utazás 3-3 átszállással, előtte a melóból hazarohanni, hogy játszós farmert húzzak, felkapjam az ajándék fügét és betoljak egy gyors rántottát indulás előtt.
Aztán persze Zéténnyel sem mindegy, mit játszunk, hogy beszélek hozzá, figyelni kell, hogy ne mondjak hülyeségeket vagy értelmezhetetlen dolgokat, vagy olyant, amit nem ért/félreért/megijed stb. …
Másrészt viszont nagy boldogság a kölökkel lenni, akit nagyon szeretek, és minden alkalommal okosabb és ügyesebb. Szinte mindenhová felmászik, rengeteg dolgot tud, nagyjából kedvel engem, és hihetetlen édes.
Szóval nagy dilemmában voltam belül, hogy minek is örülnék jobban, ha Öcsém azt mondaná, menjek ki, vagy hogy ne menjek? Végül aztán az lett, hogy most ne menjek, így ennek kezdtem örülni.
… De először elbúsultam, mert ilyen hülye természetem van :-D Búslakodtam, mint Füles, hogy rám már senkinek nincs szüksége, hogy ezen a héten nem látom Zéti gyönyörű kis arcát és nem hallom a csipogását.
Aztán terveket szőttem a „szabad” péntek délutánra! (Idézőjelben a szabad, mert hisz a családdal töltött eddigiek sem mondhatók munkának.) Például, tudok futni menni – valahogy mindig úgy jött ki a lépés újabban, hogy kedden futottam, amihez képest a 3. nap (= hajmosás) péntekre esik, de a családlátogatás miatt utána már nem futottam pénteken, viszont hajat kellett mosni mindenképp, és így ez a 3. napi futás kimaradt. Na most ezt pótolhatom.
Aztán ráérek pénteken átvenni a rendelt könyveket, nem kellett a csütörtök délutáni menetbe belezsúfolni. Sőt most itt az alkalom meginni a Frei whiskys lattéját, amire már rég fáj a fogam, de mindig halogattam, hisz reggel nem iszom alkohol(os kávé)t, délután meg nem iszom eleve kávét, de most ez remek alkalom, hisz rögtön meló után még csak fél 2 van, és lefekvésig kimegy belőlem a koffein. Megterveztem ezért, hogy a Frei whiskyvel kezdek, utána berongyolok a piacra becsületes almát venni, utána a könyvesboltba a rendelt könyvekért; utána szemcsepp, mert az előző kifogyott, és egész héten kopogott a szemem, nem az éhségtől, hanem a száraz levegőtől.
A múlt pénteki találkozás pedig nagyon jó volt, pár sajátságos fordulattal. Odaérkezésem után hamar kimentünk sétálni egyet hármasban, Ági, Zéti meg én. És a kismotor. Ági mondta, hogy idővel majd én is elmehetek Zétivel, addig végre Öcsém és ők picit kettesben tudnak lenni.
Egyidejűleg tört rám az öröm és a pánikroham. Imádom Zétit, öröm vele lenni, és tök boldogság, amikor a kertben hancúrozunk, ahonnan nem tud (most már) kiszökni és beugrani pl. egy autó alá. No de a szabadban?? Persze volt már szó róla, hogy én vigyázok Zétire, amíg ők kicsit elszabadulnak, de úgy gondoltam, hogy majd én a házban/kertben vigyázok Zétire, ők pedig átmennek a kocsmába.
Amióta Zétény járni tud, vissza-visszatérő rémálmom, hogy én vigyázok rá és elveszítem, különösen, hogy elrohan előlem ezerrel, és nem tudom elkapni.
Ezt persze nem mondtam Áginak, csak sápadtan bólogattam és igyekeztem mindenre nagyon figyelni :-D
Bonyolította a szitut, hogy Zéti a kismotorjával ment, amit elég gyorsan tud hajtani, úgy, hogy ha belelendül, szinte futni kell utána. Egy idő után pedig elunta, és akkor valamelyikünknek kellett cipelni a kismotort. Szóval ha egyedül leszek vele, nem lesz szabad mindkét kezem, hogy szökés esetén elkaphassam.
Tudom én, hogy a kölyök nem hülye, és nem öngyilkos hajlamú kamikaze, nade mégiscsak két és fél éves, nincs (akkora) veszélyérzete, mint nekem a 43 év tapasztalatával. Esze ágában nincs neki az autók elé rohanni – szerencsére tök kevés autó jár arrafelé –, csak épp meglát esetleg az út túloldalán egy érdekes mosómedvét, és muszáj odarepesztenie. Tudom, erre vagyok én. De ez se egyszerű. Például, míg Ági bezárta a kaput induláskor, Zéti már nekiiramodott az utcán (enyhén lejt). Nekem ugyanaz a görcs állt a hasamba, ami a hullámvasúton szokott; ez már többször előfordult, ha a kölök száguldani kezdett…. Jó, az utca végén megállt. És Ági szólt neki, ha elindulhatott, és csak akkor indult el. De ki tudja, hogy gondolkodik egy két és fél éves? Mi van, ha azt gondolja: „Ha a mamával vagyok, akkor itt meg kell állnom, de ez most nem a mama, hanem csak a Macska, akkor most lehet, hogy nem is kell megállnom.”
Azért a séta jól sikerült így hármasban, mikor Zéti megunta a motorozást, akkor én hoztam a kismotort (utálok kerekes dolgokat húzni – nem is értem, az öregasszonyok miért vannak úgy oda a banyatankért, egyáltalán nem könnyű vele), és Ági felügyelte a töpörtyűt. Kb. egy órát sétáltunk és úgy értünk haza.
Séta előtt volt még egy mozzanat. Ági ráadta Zétire a sapkát, ami ellen ő tiltakozott, de mondta Ági, hogy kell a sapka, hűvös van, mama is vesz sapkát, látod. Fel is vett egy sapit. Zéti azonban rám bámult nagy barna szemeivel, mert rajtam NEM volt sapka. Benne volt a kis arckifejezésében, „hogy ha a Macskának nem kell sapka, akkor nekem miért kell?!”
Nem mondhattam neki az igazat, hogy „kicsim, én gyűlölöm a sapkát”, mert hisz ő is, neki mégis kell. Azért gyűlölöm, mert összelapítja a hajamat, ami úgyis egy rakás sz*r, nem hiányzik, hogy még a sapka is összebarmolja, és csak közvetlen életveszélyben, -5 fok alatt hordok sapkát (meg nyáron a nap ellen, de az más). De ha most lett volna nálam, bizisten felveszem, hogy megnyugtassam a töpörtyűt, de nem volt. Így azzal a rossz érzéssel indultam útnak, hogy most Zétény megtapasztalja a sors igazságtalanságát miattam.
Hazaérkezés után játszottunk kicsit, Ági dolgozott. Felmentünk az emeletre, ott leheveredtem Zéti kiságyába, ő is odabújt, aztán megnéztük a radiátoron a párologtatót, elmagyaráztam, hogy az mit csinál; néztük a diavetítőt, énekeltem a Micimackót. Zéténnyel már rendes párbeszédeket is lehetett folytatni. Egyszer minden előzmény nélkül elkezdte énekelni, hogy „Virágéknál ég a világ, szütik már a rántott békát”… és végigénekelt 3 versszakot, rendes szöveggel és dallammal! :-) Én nem tudom már a 2. versszakot sem. Hihetetlen édes volt, főleg amikor a rántott békához ért.
Aztán eszembe jutott, milyen vicces lenne, ha magamra teríteném Zéti nagy zöld pokrócát. Így is tettem, ültem, és magamra borítottam, hallottam, hogy Zéti kuncog, hisz milyen vicces lehet egy kétévesnek egy nagy zöld kupac :-D Vidáman rám vetette magát és szorongatott, aminek nagyon örültem volna, ha nem szembesültem volna azzal, hogy a korához képest igen erős kisgyerek, rajtam viszont ott van az elég törékeny, tíz évvel ezelőtt 30 rugóért csináltatott szemüvegem… Megpróbáltam a pokróc alatt levenni úgy a szemüveget, hogy az ne törjön el, hálistennek az utolsó másodpercben ez sikerült is. Tanulság: ilyesmit csak szemüveg levétele után, vagy kontaktlencsében szabad játszani :-D
Az egyik legaranyosabb dolog, amit aznap tapasztaltam, az „abszolút nem!” Már eddig is elég határozottan és nagyon édes hangsúllyal tudta azt mondani, hogy „Nem!”, ha valamit nem akart, de most kiderült, hogy ha nagyon-nagyon nem akar valamit, azt mondja: „Abszolút nem!” Hogy honnan tud ilyen aprócska kölök ilyen szavakat, az rejtély :-)
Aztán még beszélgettünk kicsit, míg a vacsora közelgett. Egyszer azt állította: „Ötévesz vagyok.” – Ami nagyon édes volt, mert ebből látszott, hogy tudja, hogy ötévesnek lenni „menőbb”, mint két és félnek, és hogy imponálni szeretne nekem ezzel. (Habár kicsit tanácstalan voltam: ilyenkor mit kellene tenni? Hiszen ez nem igaz. Mondjam neki, hogy „ne lódíts, kisöreg!”, vagy hagyjam rá, hogy „ó, te már ötéves vagy, nem is tűnsz annyinak”? Mennyi dilemma van egy kisgyerekkel! :-D)
Később még azt is mondta, hogy ő építette a házat. Ez még édesebb volt. Hisz már azt is tudja, hogy a házakat építik, hogy az jó dolog, és szívesen látszana menőnek azzal, hogy házat épít. De persze hihetetlen édes volt ezzel az állítással, hisz még mindig csak a derekamig ér :-)
Ezután következett a vacsora, és közben elmeséltem Áginak, hogy képzeld, Zéti azt mesélte, hogy ő építette a házat! – De nem kiröhögtem, vagy efféle, hanem teljesen pozitívan meséltem. Nyilván mindketten tisztában vagyunk vele, hogy két és fél évesről beszélünk. …
Eddig is beszéltünk a kölökről úgy, hogy ő is ott volt, de többnyire oda se bagózott, vagy nemigen érdekelte. De most láttam, hogy figyel, és néz rám a nagy szemeivel – és hirtelen rossz érzés volt. Ugyan nem nézett rosszallóan vagy vádlón, vagy bánatosan, de ÉN úgy éreztem, hogy most kvázi elárultam egy apró titkot, amit ő nekem mondott, és megrendül bennem a bizalma. Bár ne mondtam volna el, gondoltam.
De aztán elszállt ez a pillanat, és közeledett a vacsora – szuper kelkáposztafőzelék, sajtgolyóval – vége, és lassanként indultam a HÉV-hez. – Szó szerint lassan, mert pont ahhoz az időszakhoz értünk, amikor már félóránként jár a HÉV, és akkor lett vége a vacsinak, amikor az előző épp elment, a következőig pedig volt félóra. Így búcsú után még lecsoffantam a következő megállóig gyalog, és ott ácsorogtam még tíz percet. Persze hogy közben esni kezdett, és a megállóban csak egy darab csöves állt, aki persze hogy tőlem akarta megtudni, hogy hány óra van. Na de aztán simán hazaértem és ez a fő :-D
Akkor már rég töprengtem azon, hogy mennyire nem értek a gyerekekkel bánáshoz, kéne ezen változtatni. Csak annyit tudok, amire a saját, naaaaagyon rég elmúlt gyerekkoromból emlékszem, illetve ami így menet közben rám ragad. Ezért megfordult a fejemben, hogy be kéne iratkozni valami kisgyereknevelő OKJ-s tanfolyamra.
Ezt aztán elvetettem, mikor kiderült, hogy a., pont akkor van az oktatás, amikor én péntekenként Zétit látogatok, b., nekem magamnak kellene megszerveznem a gyakorlati képzést (wtf?!), és c., jönnek az újabb járványos szigorítások.
Ezért arra gondoltam, venni kéne gyereknevelési szakkönyveket, de ezekből aztán a bőség zavara volt, fogalmam sem volt, hol keressem, és mik a legjobbak a sok százból, aztán valahogy a moly.hu olvasása közben beugrott, hogy Vekerdy!!! És ekkor meg is rendeltem 2 db Vekerdy-könyvet kisgyerek témában. Ezeket vettem át most pénteken, plusz még egy nem Vekerdyt, ami Dórinak lesz karácsonyi ajándék.
Ezek mondjuk nagyon jók „elméletben”, de lehet, hogy kéne vennem valami „gyakorlati” könyvet is. Hogyan adjunk rá egy kisgyerekre pulóvert, például :-D
A Zéténytelen péntek mindazonáltal eddig elég jól alakult. Terv szerint meló után azonnal a Freibe mentem és megrendeltem a whiskys lattét. Remek volt, kicsit talán ’vizes’, és az alkoholt egyáltalán nem lehetett érezni rajta. Megjegyzem, a kávézóban jó sokan voltak, nem éppen teltház, de 80 %. Helyes!
Utána piac, ahol vettem gyönyörű almát, valamint főtt marhanyelvet, és két sajtos tekercset, ami szuper reggeli lesz szombaton, Sopronba utazás előtt.
Aztán megvettem a szemcseppet, átvettem a megrendelt három könyvemet (az online rendelések polcán jól láthatóan legalább 4-5 rendelés a Meseország mindenkié c. szörnyű LMBTQ mesekönyv volt :-D – amelyet egyébként majd én is meg akarok venni). És még beugrottam egy exkluzívabb csokiboltba, ahol vettem Faternak egy mentes csokit – az ő szülinapja is közeleg –, valamint magamnak két tábla Stühmert, de szigorúan csak a karácsonyi időszakban szabad megennem, el is suvasztottam azonnal a szekrény legfelső polcára.
A hétvégén lapozgatni fogom a szimpatikusabb Vekerdy-könyvet, hátha kicsit közelebb kerülök a saját unokaöcsém „megfejtéséhez” is :-)
Még egy érdekes mozzanat volt: Zéti közelében állandóan érzek valami finom, tejes, édes illatot. De azt hittem, ezt csak én hallucinálom, hogy „babaillat”. De most rákérdeztem Áginál – megint éreztem! – és ő mondta, hogy ez Zéti saját illata, bizony. Nagyon csodálkoztunk! Én, aki a saját parfümöm illatát sem érzem, sem a kávét, virágokat, szinte semmit, a pici kölök illatát annyira érzem, hogy még utána is, órákig az orromban van :-)
