Újabb tartalmas vasárnap Öcséméknél, sok Zéténnyel töltött idővel. Hajnali 8-ra mentem, percre pontosan megtervezve a reggeli menetrendet a tízpercenként járó járművekkel, amikkel el kell érnem a félóránként járó HÉV-et, ez sikerült is. Rögtön a reggelizésbe csöppentem, így meg is lett a második reggeli, valami isteni padlizsánkrémmel és ami a fő, kávéval!
Reggeli után kíméletesen közölték Tesómék – Zéti addigra már elszaladt játszani –, hogy ők most elmennek vásárolni, és én addig maradjak itt a töpörtyűvel; illetve, hogy utána pedig menjünk sétálni úgy, hogy tulajdonképpen én viszem Zétit, ők pedig jól lemaradva követnek minket.
Elsápadhattam (főleg a kültéri séta gondolatára), de mondtam, hogy jó, persze. Sejtettem, hogy a házban van annyi játék és mesekönyv, hogy azzal a porontyot le tudom foglalni, azonban a terepen sétálástól a frász kerülgetett.
Zéti felrepesztett az emeletre, én követtem és ott molyolgattunk a közönséges egyszerű dolgokkal, amik épp ott voltak: üres kávésdoboz, benne 3 db ötforintos, egy csiszolótalp, kimerült elemek és társaik. Közben Tesómék elindultak vásárolni. Zéti még csak észre sem vette, az idő pedig kellemesen telt, ő ki-be pakolgatott a kávésdobozból, én pedig asszisztáltam neki. Aztán eljátszotta azt, amikor a múltkor Tesóm összetörte a kávéscsészét – ez annyira tetszett neki, hogy ötször-hatszor is eljátszotta, sikongva kacagott hozzá :-D Jöhetne hozzám is mulatni, az még csak az igazán vicces, amikor mosogatás közben ki szokott ugrani a kezemből egy-egy síkos tányér.
A szekrény tetején lévő levendulából már elcsent egy szemet, és szétszórta a magjait, amit szedhettem össze. Fő a testmozgás. De mondtam neki, hogy most már hagyjuk szépen békén azt a levendulát. Helyette a csiszolótalp tanulmányozásában mélyedtünk el, erre két kis léc volt rácsavarva szárnyas anyacsavarral, ezeket kicsavartam, rettentően tetszett Zétinek. Kicsavartuk, visszacsavartuk, énekeltem a Szép cicát, meg a Micimackót is. Több hete énekeltem utoljára, de a refrénnél rögtön bekapcsolódott, hogy „zik-zik!” :-D
Már sokat kérdezget, például a kimerült ceruzaelemekről, hogy azokat mibe tesszük, és mitől merülnek ki. És hogy mitől szoktunk köhögni? és más efféléket.
Én is kezdeményeztem csevegést, megkérdeztem, mit szól, hogy nemsokára jön a Mikulás, és hoz majd ajándékot? Mire ő: - Nem szólok. („Teszek rá!” :-D) Persze nem így kellett volna kérdeznem, hanem hogy „ugye örülsz, hogy jön a Mikulás”, vagy valahogy így.
Egyszer megkérdezte, hogy hol van mama, mire nyugodt hangon mondtam, hogy vásárolni ment és nemsokára már itthon lesz. Addigra már eltelt vagy háromnegyed óra. A telefonom a földszinten volt, leszaladtam érte, hogy halljam, ha hívnak. Közben felmerült bennem, hogy mi van, ha velük történik útközben valami, én meg még Ági mamájának számát sem tudom. De ezen felesleges volt aggódnom, mert kb. egy és negyed óra múlva már itthon is voltak.
Szinte rögtön mentünk is sétálni. Zéti addigra úgy megszeretett, hogy közölte, a mama ne jöjjön, ő velem akar sétálni! Ez egyrészt nagyon jólesett, másrészt nagy bűntudatom támadt Ágival szemben; és még az is megfordult a fejemben, vajon minden rendben van-e a gyerekkel ;-)
Míg Ági öltöztette, ő elmélázva megjegyezte: - Mackának nem kell szapi.
Leesett az állam, mert több hete volt az utolsó sétánk, amikor nem volt nálam sapka, és így megjegyezte, hogy nekem nem kell sapi… Most amúgy hoztam magammal, direkt ezért, hogy ne érezze igazságtalannak ezt a dolgot. És jó is, hogy hoztam, mert akkor már a városban is +5 fok volt, itt kint Tesóméknál még pár fokkal hidegebb. Direkt jól jött a sapka.
Hálistennek most gyalog sétáltunk, nem a kismotorral, így Zéti nem tudott olyan nagy sebességgel haladni, nekem pedig két szabad kezem volt elkapni. Kézen fogva indultunk el, Tesómék jóval lemaradva követtek minket.
Itt jött az újabb balkezes/jobb szemmel látós dilemma: a bal kezem erősebb, azzal kéne fognom, de akkor kevésbé látom, mert a bal szememre nem látok. Jobb szemmel jobban szemmel tudom tartani, viszont a jobb kezem a gyengébb. Végül többnyire a jobb kezemmel fogtam, így az ő jobb keze és az én bal kezem szabadok maradtak.
Sajnos az egész séta alatt úgy szorongtam, hogy szegény gyerek is tök csöndes volt, megérezhette az én idegességemet. Próbáltam azért ezt-azt mondani, például hogy milyen szépen kisütött a nap, de alapvetően paráztam. Jött egyszer-kétszer autó is, a fekvőrendőrök miatt szerencsére gyök kettővel, ekkor én rögtön megfogtam Zéti kezét és az út szélére álltunk, és úgy fogtam a kezét, hogy még ha hirtelen a kocsi elé vetődne is, akkor is vissza tudjam rántani. De azért nem szorítottam. De nem vetődött egyáltalán, okos kis poronty, de jobb félni, mint megijedni.
Az első nehézség már elég hamar jelentkezett, mert a kesztyűt minduntalan le akarta venni. Sőt le is vette, már ilyen ügyes. Próbáltam visszahúzni rá, és győzködtem, hogy kell a kesztyű, nagyon hideg van!
Mire ő: - Hidegen szeretem!
Aztaaaaa…. Te kis eszkimó! Nem tudtam, mi a helyes, ha visszaerőltetem rá a kesztyűt, vagy ha hagyom, így párszor visszahúztam, néha pedig hagytam, és zsebre dugtam a kesztyűjét (én magamon tartottam a sajátomat, mert így is majd’ megvett az Isten hidege).
Az út egyharmadánál Zéti meglátta a játszóteret és be akart menni. Ez persze helyes, de újabb aggodalmat támasztott bennem. Tesómék lassú sétálással már el is hagytak minket, mi pedig most megállunk itt a játszón. Szem elől fognak téveszteni!
Még aggasztóbb volt, hogy a játszón más gyerekek is voltak, sőt szülők is. Ajjaj. Ezek profik! Remélem, hogy Zéti valami olyan játékra akar menni, ahol nem ütközünk másokkal. Ő viszont „a nyikorgósra” szeretett volna menni, de az, mint kiderült, egy hinta volt, pont az, amiben épp egy kislány hintázott. Zéti szerencsére nem erősködött, mikor mondtam neki, hogy most a kislány játszik ott. Beemeltem helyette a szomszéd hintába, és löktem. Arra nem emlékeztem, hogy helyes a lökés, szemből vagy hátulról-e. Mennyi kérdés merül fel ilyenkor! És túl magasra sem mertem lökni, noha emlékeztem, hogy Ági egész magasra lökte, mikor együtt jártunk itt hármasban, de én nagyon paráztam. Zéti tök csöndes volt.
Aztán a többi szülő és gyerek hirtelen megszűnt létezni – tessék, beteszem a lábam és köddé válnak az emberek –, így Zéti már beülhetett a nyikorgós hintába. Könnyedén kiemeltem az eddigi hintából. Volna! Emeltem, emeltem, és egyszerűen nem jött ki a hintából. Mi van már itt?? Beakadt a gyerek. Na vazze! És még csak nem is káromkodhattam, hisz egy két és félévessel voltam. Most hogy szedem ki innét? Ekkor döbbentem rá, hogy a telefonomat nem hoztam magammal, hogy Tesóméktól segítséget kérjek.
Na de ne már, ahogy bement, úgy ki is kell jönnie – egy rögzített, merev biztonsági keresztrúd volt elöl, nem sima lánc, mint az én gyerekkoromban. Újra megemeltem Zétit, aki halkan nyöszörgött, és kicsit ráztam, így idővel a hinta lecsúszott Zéti kis hótaposós lábáról. Na végre!
Ezek után átraktam a nyikorgósba, ott megint löktem egy ideig, aztán mikor megunta, ugyanezt a macerát kellett végigcsinálni kiszálláskor. Hrrrrrr….
… Közben rájöttem, hogy zsebkendő sincs nálam, hogy megtörölhessem az orrocskáját, ha kéne. Ez vagyok én.
Elhagytuk a játszóteret és tovább sétáltunk. Nem a vízparton, ahol a múltkor Ágival, mert rettegtem tőle, hogy esetleg megcsúszik és beleesik a vízbe, és úgyis keskeny ott az ösvény. Ezért egy kellemes, kihalt utcaszakaszon sétáltunk, aztán kiértünk a régi hajóállomásra. Itt egy kicsit elidőztünk. De nem mentem nagyon a parthoz közel, egyrészt a víztől való aggodalom miatt, másrészt mert több horgász ült ott.
Hálistennek a távolból megláttam Öcséméket, akik újra ránk találtak. Megkönnyebbültem :-) Zéti szerencsére nem vette észre őket. Rövid hajóállomási időzés után finoman elindultam vele az utca felé, ahol már visszafelé kanyarodtunk Öcsémékhez. Egyébként figyelni kellett, hogy Zétinek ne legyen gyors a tempó, szóval én is lelassítottam és fogtam a kis kezét (amire időnként visszatuszkoltam a kesztyűt, ő meg időnként lehúzta, azzal, hogy hidegen szereti :-) Kisgyerekre kesztyűt húzni, az sem olyan egyszerű ám… Most Tesómék elénk kerültek, látótávolságon belülre, de Zétény nem olyan dörzsölt, mint a kémek a kémfilmekben, és nem vette észre őket.
Megálltunk a kék nyomós kútnál, Zéti azt akarta, hogy nyomjam meg, én nyomtam is, és jött is víz, de őt távol tartottam a vízsugártól, mert így is marha hideg volt. Legyen elég a látvány!
Asszem, ezen a szakaszon volt, hogy ő köhögött kicsit, bennem meg megfagyott a vér, hogy talán a szájába vett valami falevelet és lenyelte, mikor nem néztem oda? Bele kéne nyúlnom a torkába? vagy Heimlich-manőver? De pár perc múlva abbahagyta a köhögést és simán jött tovább, ekkor megnyugodtam.
Aztán balkanyarral már a ház irányába mentünk. Zéti kétszer is megkérdezte, általam panaszosnak vélt hangon: - Hová megyünk?
Megnyugtatóan mondtam, hogy hazafelé, hisz első ízben kb. 300, másodszorra kb. 80 méterre voltunk már a háztól. De a kérdés és a hangsúly olyan volt, mintha éhező, szegény árva gyermek lenne, akit egy idegen felnőtt visz valahová a jeges, hideg, sötét ismeretlenbe. Tisztára elszomorodtam.
Az út utolsó szakaszán Zéti vagy elfáradt, vagy csak bepróbálkozott, de megállt az úton és térdre rogyott; mondtam, hogy jöjjön szépen, ő meg azt mondta, hogy Macka, vegyél fel. Hát erre felvettem, mégiscsak hamarabb hazajutunk így, mintha itt győzködném még félórát. Később derült ki, hogy ez hiba volt, mert így majd többször elvárja, hogy Ági is vegye őt fel, holott ő már a terhesség miatt nemigen emelgethet 13 kilót. De én akkor ebbe még nem gondoltam bele.
Aztán szerencsésen, épségben hazaérkeztünk, nagyon megkönnyebbültem. Rövid játszás után jött az ebéd, isteni volt, desszertnek pedig gesztenyés tiramisu. Mivel egyébként Öcsém születésnapjának megünneplésére volt az egész nap. Oda is adtam neki az ajándékot, ittunk kávét, ezek után pedig Ági és Zéti aludni mentek, mi pedig Tesómmal a Tescóba. Eredetileg ugyanis azt hittem, hogy majd ebéd után hazajövök, de Öcsémék azt mondták, maradjak még, viszont munkahelyi tejem már nem volt és féltem, mire hazamegyek, bezárnak a boltok. Tesómnak volt két söre, ezeket elvittük a sétára, hogy majd hazafelé az úton megisszuk, és elindultunk a Tescóba.
Megvettem a tejet, aztán visszafelé fordultunk. Az eredeti terv az volt, hogy leülünk a parkban és ott isszuk meg a sört, de baromi hideg szél fújt, és most egyikünkön sem volt sapka – így hazamentünk és a kertben söröztünk. De még ott is hideg volt. Bementünk a házba, és csendben söröztünk tovább.
Aztán Zéti felébredt, és még egy kicsit játszottunk az emeleten. Tesóm és Ági azalatt ejtőztek kicsit. Nekem duplán jó érzés volt, egyrészt a játszás Zétivel, másrészt hogy Öcsémék kicsit tudnak úgy pihizni, hogy nem kell fél szemmel a porontyot lesni.
Malőr azért így is történt. Míg pislogtam, Zéti letolatott a kiságyáról, megcsúszott és úgy huppant a földre, hogy pont beütötte kicsit a fejecskéjét. Ezt az utat már vagy tizenötször megtette aznap és nem történt semmi, többnyire figyeltem is rá, míg lemászott, de most tizenhatodszorra bezzeg nem. Nagyon megijedtem, Zéti csak nyöszörgött és leszaladt a földszintre, hogy a mama adjon rá puszit.
Aztán kimentünk mindnyájan a kertbe. Én Zétivel foglalkoztam, Tesóm és Ági pedig összegereblyézték a lehullott leveleket és kivitték a mocsárba. De azért kezdett már igazán hideg lenni, és így november végén a kertben már nem nagyon lehetett mit csinálni… Zéti be is akart menni a házba egy idő után, és én sem bántam volna, de a ’felnőttek’ közölték, hogy nem, maradjunk csak kint. Hát jó… Talicskáztunk kicsit, aztán a fáskamrában voltunk, ahol Zéti a magas polcokról szeretett volna lekérni dolgokat, jellemzően főleg felnőtteknek való éles vagy szúrós tárgyakat :-D Kérte a fűrészt. Mondtam, hogy az felnőtt dolog, helyette mondjuk odaadom a frizbit! Erre ő:
- Hát inkább a fűrészt.
Ezek után még a kertben tipródtunk, én kezdtem már állatira fázni, mert még nem a télikabát volt rajtam, csak bőrdzseki, és a bakancsom sem a legvastagabb. A hideg beszivárgott a talpamon át, és jött fölfelé. Sötétedni is kezdett már. Aztán végre bemehettünk a házba! Kis vacsora, és nemsokára indultam haza.
A hideg végett Tesóm megkínált házi pálinkával, és el is fogadtam, sőt lehet, hogy én magam kértem volna, ha nem kínál meg, úgy átfagytam :-D A maradék sört is csak most ittam meg. A jó erős pálinka + sör miatt már nem fáztam egyáltalán, és egészen hazáig igen kellemes, jó hangulatban utaztam, egyértelműen illumináltan, de legalább a fázás elmúlt. Otthon azért lezuhanyoztam forróval, és ittam még kb. egy deci vörösbort is, meg bodzateát, valamint a gesztenyeméz utolsó falatait is betermeltem – megfázás ellen!
Háromféle alkoholt fogyasztottam így, de egyáltalán nem ébredtem másnaposan hétfőn, hanem egész jól voltam, és nagyon kellemes hangulatban a sok-sok Zéténnyel töltött idő miatt. Majd’ elfelejtettem, búcsúzáskor olyan édes puszit adott az arcomra :-)))
Csak félálomban újra eszembe jutott, ahogy azt kérdezi: „Hová megyünk?”, és attól úgy elfacsalodott a szívem. Ez a munkahely hatása, nem kéne annyi gyámhivatali határozatot olvasnom.
Legközelebb sétáláskor vidámabb leszek és felvidítom Zétit is, valamint viszek magammal telefont és zsebkendőt! És még ha eszembe jut valami fontos, azt is felírom a listára :-)
